Ez a világ megérett a pusztulásra - sokszor mondtam ezt az elmúlt években, s csak kisrészt vicces hangsúllyal. Silvio Berlusconi olasz politikus, milliárdos vállalkozó, médiatulajdonos és sportvezető halála, pontosabban az örök vadászmezőkre költözését övező felhajtás, helyenként hódolat, újra kihozta belőlem.
Berlusconi végső soron kalandor volt. Regényekben (Monte Christo grófja), filmeken (Belmondo) rajongani szoktunk a kalandorokért. Az azonban, hogy a közélet, a politika vált kalandorok terepévé - pl. Trump, Orbán - már korántsem tölt el lelkesedéssel, szimpátiával. Szociológiai, politológiai, tömeglélektani tanulmányok tárgya (lehet), hogy miért alakult így. Hogyan vesztette el a politikai, társadalmi, értelmiségi elit világszerte a tekintélyét; hogyan vált a politika szitokszóvá. Válságok sora, a gátlástalan gazdagodás és a társadalmak szétszakadása és a pártok, kormányok tehetetlensége nyitott utat a politikai kalandoroknak, akik bármit megígérnek. Ehhez persze kell a média által formált tömegember is, aki bármit elhisz, amit gátlástalan, jó svádájú - meg hataloméhes - gazemberektől hall az általuk uralt médiából.
Több nekrológban olvastam, hogy Berlusconit azért szerették az olaszok, mert magukra ismertek benne. Magyar politikai elemzők pedig gyakran mondják, hogy Orbán pontosan érzi, mit szeret hallani a magyar társadalom nagy része, a falvak, kisvárosok népe. Biztos így van (ha ilyen sokan mondják).
Az egyetlen bíztató a dologban, hogy a politikus Berlusconi végül is megbukott...
Utolsó kommentek