Folytatva az olvasást, most éppen attól vagyok lenyűgözve, ahogy Nádas kifeszít egy-egy pillanatot, a konkrét téren és időn kívül sok más dimenziót belerakva - vagy inkább kihozva belőle. Adva van például az a helyzet, hogy egy a szünidejét a falujában töltő egyetemista lány véletlenül együtt utazik a vonaton egy péklegénnyel, akit az előző nap úgy ismert meg, hogy megmentett egy kiskutyát, amelyet a fiú a vízbe akart fojtani. Undorodik a sráctól, gyűlöli, de állandóan előtör belőle a bűnügyi pszichológiát tanuló - jótanuló, imádott tanárának megfelelni akaró - reflexív és önreflexív diák. A jelenet leírásából nem derül ki, mit mesél a fiú a lánynak, csak az, hogy megállás nélkül önmagáról beszél, az olvasó viszont már előzőleg sok mindent megtudott róla, például azt, hogy a faluban - törpe anyja miatt is - kiközösítették, még csak a nevén se szólítja senki. És persze ekkora már értesültünk arról is, hogy Piroska és Imre közt szerelmi kapcsolat alakul majd ki. A jelenet szereplői közt feltűnik a Vácra zötyögő, lerobbant állapotú vonat, Ferenc József és Kierkegaard - többek között.

"Akár akarta, akár nem akarta, a fiatalemberhez intézett kérdéseinek volt személyes útja, volt személyes éle. Még ha száraz maradt is, tényleg az előírások és szabályok szerint járt el. Ösztönözte, tartotta, késleltette, gátolta, de nem tudta megfékezni az utálatát és az irigykedését, vezette a másik embert a lenyűgözött útjain, és tudatában volt a saját utálatának, hiszen küszködött vele, hol élvezte, hogy utál valakit és utálkozik tőle, hol elutasította, megvonta magától az utálat jogát, és élvezte a saját szubverzióját.

    Világnagy destrukcióra vágyott.

   Ugyanígy küszködhetett volna, ha szerelemre lobban iránta. Az utálat, az öngyűlölet, a gyűlölet és a világmegvetés mind falat kenyér. 

     Itt izzott előtte egy ember a banális életmonológjával. Életvallomásnak azért nem nevezte volna.

     Az egyes szám első személyű elbeszélés eddig nem ismert önös formája ragadta magával a fiatalembert.

     Ő került az egyetlen világegyetem centrumába, csak ő, egyedül ő. Testében kifeszült tőle, mint akit egy nem látható tárgyra felfeszítettek. Krisztust a keresztre. Nem egészen, de valamennyire megszabadult a lapos pillantásaitól, a beszédhibáitól. Megnyílt a csúnya énje. Ez meg szép volt. Pillantásának szokatlan lassúsága és szépen boltozott szemhéjának fizikai súlya megmaradt, láthatóvá lett, hogy miben időzik, mitől dadog és miként téved el.

    Lassan nézett, vastag szemhéját igen lustán engedte le, és még lassabban emelte rá bármire.

    Kinyílt arcán láthatóvá vált, hogy nyomora nélkül milyen szánalmas és kisszerű lehetne. Színésznek állhatna. Színészeknek van ilyen mozgalmas arcuk, óvatos nézésük, nyomatékos tekintetük.

    Piroska mégis azt mondta magában, az ég szerelmére, ez az egész, úgy, ahogy van, engem kevéssé érdekel.

    Mint aki kudarcát előre belátja, és inkább tilalmi táblákat állít. Tehetne bármit, a másik ember aligha ura és soha nem lesz ura önmagának. A húsz év alatt elsajátított nyelvei beszélnek, nem ő beszél. Nincsen nyelve hozzá, hogy elbeszélje. Ebben ő nem segítheti. Ezt tőle senki nem várhatja el. Önmagától sem várhatja el.

    Igazán nem gyűlölheti semmiért, ám tartós empátiára sem kényszerítheti önmagát. Így éledt fel benne az ősi szorongás, amiről valójában a másik beszélt. Hiszen a másik ember közeliségét holnap sem tudja majd úgy levetni önmagáról, mint egy öreg télikabátot.

   Úgy bámult a saját szorongásra, miként Bálám a szamarára.

   A szamár előbb látta meg, hogy mit fog látni Bálám. Útjukon ott áll kivont kardjával az Úr Angyala.

    Vácott a csinos kis állomást, ahová a császár egy szép tavaszi délelőtt Erzsébet királynéval nagy ünneplések közepette megérkezett, alaposan kinőtte és lehasználta már a város. A Monarchia üressé vált díszlete várta őket itt. Mégpedig együtt várt rájuk ez a lezüllött váci állomás

    Várakozásához miért ne tartozott volna rettenet, félelem és reszketés, pontosan úgy, ahogy Kierkegaard-nál áll."