Ha kedd van, akkor ez Belgium – egy jó negyven éve készült film szállóigévé vált címe szerint. A vígjáték amerikai turisták nyugat-európai rohanásáról szól, és egy kicsit én is így éreztem magam, amikor most kilenc napig Hollandiában és Belgiumban utazgattunk a feleségemmel. Két és fél nap Amszterdammal kezdtünk, aztán autóval hat nap alatt további nyolc város – Hága, Rotterdam, Middelburg, Antwerpen, Gent, Brügge, Brüsszel, Utrecht – plusz egy szélmalompark (Kinderdijk) és egy nemzeti park egy fantasztikus múzeummal (Otterlo). GPS-botladozásunk (ez volt az első éles bevetés) áldozatául esett viszont Európa (egyik?) legnagyobb virágkertészete, mert Lisse helyett mindenáron Budakeszire, a gazdájához, akart minket eljuttatni. Így aztán az időveszteségre tekintettel beértük azzal, hogy már úgyis láttuk az amszterdami virágpiacot, ahol nem is annyira maguk a virágok, mint inkább a virághagymák nyűgöztek le.

Apropos GPS: engem, talán a korom miatt, félelemmel tölt el minden (számomra) új kütyü, aztán meg, amikor már tudom használni, csodálattal. Nagyon szerettem, amikor rászólt a feleségemre: „Túl gyorsan vezetsz”. De egyéb haszna is volt… Kivéve Brüsszelt: kiderült ugyanis, hogy Európa fővárosát és a benne megforduló töméntelen magas rangú politikust annyira védik elektronikusan is, hogy nagyon szaggatottá, esetlegessé vált a GPS-vétel.

S ha már EU: Brüsszelben természetesen megnéztük (kívülről) az EU negyedet, a Bizottság, az Európai Parlament, az Európai Tanács irdatlan épületeit – valahogy „kézzelfoghatóvá” vált, hogy micsoda hivatali apparátust (is) jelent az EU; és ezek csak a központi székházak, a környéken sétálva számos egyéb épületen felirat jelezte, hogy ott székel valamelyik összeurópai „minisztérium”. Plusz az utcákon „formális” öltözékben, aktatáskával siető, fontos arcú urak és hölgyek, meg a nyilván őket kiszolgáló, elegáns éttermek; annyira elegánsak, hogy az ajtajuk (kapujuk) zárva, be kell csöngetni, és nyilván tudni kell az aznapra érvényes, titkos jelszót. Az Európai Tanács épületén ott a felirat, hogy „Hungarian Presidency”, s a ház előtt nagy (jellegtelen, fantáziátlan) tablók hirdetik Franz Liszt, valamint számos magyar feltaláló dicsőségét.

*

Nem írok részletes úti beszámolót, nem fedezem fel a világ és Európa legismertebb helyeit, de Máté rám parancsolt, hogy írjak bejegyzést, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki. Írok, ami az eszembe jut. Mint Schwartz bácsi, az almáját, paradicsomát rigmusokkal kínáló, egykori Szentkirályi utcai zöldséges mondta: „Írom vers, ahogy jön”.

Például azt, hogy fantasztikusan jó hely(nek tűnik) Németalföld. Nekem ez volt vele az első találkozásom (nem tudhatom, lesz-e több), és lenyűgözött. Muszáj leszögeznem, hogy Amszterdam tényleg szédítő hely, Middelburg, Brugge és Utrecht varázslatos középkori városok, a genti oltár előtt egy órát is el lehet tölteni, és Van Gogh nagy festő… Emellett két gazdag országról van szó, ahol ma is építkeznek, főleg Hollandiából – pl. az új épületekből, városrészekből – árad az ötlet és a nagyvonalúság, még akkor is, ha egyesek szerint a hollandok valójában skótok, akik eljöttek onnan, mert nem bírták a többiek pazarlását. Tényleg érezni, hogy innen indult a kapitalizmus, meg hogy ez volt a 20. századi modern művészeti irányzatok egyik bölcsője (Mondrian, De Stijl).

*

Igen, az egyik fő dolog, amiért mentünk, a képzőművészet, az építészet, a múzeumok. Hál’ istennek az amszterdami Rijksmuseumot éppen átépítik, úgyhogy csak a 400 legfontosabb műkincsük van kiállítva, a brüsszeli Királyi Szépművészeti Múzeumban  (Beaux Art) csak a régi flamandok láthatók, a 19-20. századi gyűjtemény a jövő tavaszig zárva, helyette egy fedett folyosón át lehet sétálni a négyemeletes Magritte Museumba. Délelőtt Rembrandt, Jordaens, Brueghel, ebéd a múzeumi caféban – a teraszon, Brüsszel a lábunk alatt –, aztán Magritte, amíg bírtuk… De ezek – meg persze az amszterdami Van Gogh Múzeum magától értetődőek voltak már az utazás előtt is, amikor csak tervezgettem. Kiderült viszont, hogy még soha nem hallottam a világ egyik legjobb magánmúzeumáról, ami aztán utunk egyik legnagyobb élménye lett: a Kröller-Müller Museum az otterlo-i Hoge Veluwe Nemzeti parkban. Helene Kröller-Müller az egyik leggazdagabb hollandiai nagyiparos özvegye volt, aki fantasztikus műgyűjteményét 1935-ben a holland államnak ajándékozta, és az ő kívánsága volt, hogy a létrehozandó múzeum természet és művészet tökéletes összhangját is kifejezze. A múzeum olyan Van Gogh gyűjteménnyel rendelkezik, ami vetekszik az amszterdamival (Kröller-Müller az elsők között kezdte vásárolni a képeit), plusz fantasztikus impresszionista anyag, egy terem gyönyörű Mondrian, meg egyebek (a tágas helyiségek fele ideiglenes kiállításokra fenntartva), és egy több mint 30 hektáros szoborkert, ami azt jelenti, hogy sétálsz az erdőben, a ligetekben és a tisztásokon, a bokrok között – önálló aurával! – szobrok, Rodintől Maillolon és Henry Moore-on át mai japánokig.

Művelt embernek tartom magam, érdekel a képzőművészet is, de nem csak az derült ki, hogy erről a múzeumról nem hallottam még. A termekben és a szoborkertben három olyan magyar származású művész alkotásai is láthatók, akiknek a nevét se hallottam eddig. Csáky József szobrász, aki 1888-ban Szegeden született, de húszéves korától 1971-ben bekövetkezett haláláig Párizsban élt és alkotott (a Wikipedia szerint 1959-ben Budapesten is volt gyűjteményes kiállítása); Pán Márta, aki szintén Párizsban élt huszonéves korától, köztéri szobrai a világ minden táján megtalálhatók – szintén a Wikiből tudom, hogy 1991 óta Budapesten, a Francia Intézet előtt is áll egy szobra; valamint Huszár Vilmos festő, ő Budapesten született 1884-ben, de 21 évesen Hollandiába ment, ahol egyik alapító tagja volt 1917-ben a De Stijl c. folyóiratnak, s a körülötte kialakult művészeti mozgalomnak. És ha magyarokat nem ismerek, akkor persze az is kiderülhetett, hogy most találkozom először azzal, akiből tulajdonképpen a szürrealizmus és az expresszionizmus elindult, a belga James Ensorral. Az úgy volt, hogy Hágában elmentünk a Városi Múzeumba (Gemeentemuseum), hogy megnézzük büszkeségüket, a Mondrian-gyűjteményt. Nos, Mondrian nem volt, mert elvitték őket Münchenbe, viszont látható egy lélegzetelállító Enson-kiállítás.

*

Sok mindenről lehetne/kéne mesélni, például Amszterdam vagy Antwerpen etnikai sokszínűségéről. Újságolvasó ember vagyok, tudom, hogy Hollandiában, Belgiumban is első számú társadalmi problémává lépett elő a muszlim bevándorlók beilleszkedése, hogy mindkét országban megerősödött a rasszizmus. Én ebből csak a különböző bőrszínű emberek természetes együttlétét láttam. Például Antwerpenben, ahol a zsidónegyed mellett lévő parkban együtt játszottak 5-10 éves barna, fekete és szinte áttetszően fehér bőrű, lengő pajeszú zsidó gyerekek. Maga a negyed egyébként lepukkant házaival emlékeztetett Budapest VII. kerületére. Nem annyira Erzsébetvárosra, hanem inkább a külső VII. kerületre, a Csikágóra. Amiben az a furcsa, hogy ez egyúttal a híres antwerpeni gyémántnegyed is, néhány méterrel arrébb elegáns ékszerüzletek.

*

És még valami, ami hozzátartozott az úthoz. Olvasnivalóként valami hollandot akartam magammal vinni, leemeltem hát a polcról egy régi tartozást, Johan Huizinga majd’ száz éve megjelent, alapműnek tekintett művelődéstörténeti könyvét, A középkor alkonyát. Néhány fejezetét olvastam csak, elsősorban a repülőtéren, s a repülőn, olyan nagyon nem nyűgözött le, de az alapgondolata megragadott: a történelemben – egy-egy kor megértésében – nemcsak a tények, s a gazdasági, politikai szükségszerűségek fontosak, hanem az is, hogy az adott kor emberei mit gondoltak önmagukról, miben hittek, milyen normáik, illúzióik voltak, hogyan viselkedtek különböző élethelyzetekben.

Az emberek a fontosak. Látni, megismerni, megérteni őket.

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették. A 21. századi Európában – még a Magyarországhoz hasonló félperifériális országban is - a klasszikus gyáripar, s vele a klasszikus értelemben vett munkások egyre kevesebben vannak. A proletár azonban valójában nem egyszerűen munkást jelent, hanem azokat az embereket, s emberek olyan nagyon sokféle társadalmi csoportját, akik (fizikai vagy szellemi) munkaerejüket viszik a piacra, hogy eladják másoknak – magántőkéseknek, társaságoknak vagy az államnak –, s az ő tulajdonukban lévő termelőeszközöket (gépet, villamost, szupermarketet, bankfiókot stb.) üzemeltessenek. Ritka kivételtől eltekintve, jellemzően egyenlőtlen viszonyról van szó, amelyben a tulajdonos – szép eufémizmussal: a munkaadó (munkát „ad”, önzetlenül, persze, istenem, milyen jó ember!) – diktálja a feltételeket. Változott ebben valami a 19-20. századhoz képest? Persze. A klasszikus gyáriparban az egy munkahelyre tömörített sok száz, sok ezer munkás – pláne, ha még az akkoriban ritka szakképzettséggel is rendelkezett – képes volt egymással összefogni érdekei védelmében. Egyebek között ennek lett az eredménye a 20. század közepén létrejött „szociális piacgazdazdaság”, a „jóléti állam”. Az 1970-es évek végétől nem az (vagy nem elsősorban az) történt, hogy egyre inkább „elfogyott a pénz” és finanszírozhatatlanná váltak a szociális juttatások, hanem a gazdasági-technológiai korszakváltás következtében olyan szolgáltatói ágazatok váltak dominánssá, ahol a munka- és üzemszervezés, a részmunkaidő, a távmunka, a kölcsönzött munkaerő alkalmazása stb. szinte lehetetlenné tette az alkalmazottak – a lényegi „proletárok” – összefogását, érdekképviseletét. Ehhez jött a „szocialista világrendszer” összeomlása, s vele magának a társadalmi egyenlőség eszméjének a diszkreditálódása. (Nem, valójában nem az összeomlás járatta le az eszmét, hanem ami összeomlott. De hát vajon az inkvizíció vagy Semjén Zsolt tevékenysége érvénytelenítette, mondjuk, a Tízparancsolatot?)

„Világ proletárjai, egyesüljetek!” – mondták Marxék, hiszen úgy vélték, a már a 19. századra nemzetközivé vált tőke ellen csak a munkások nemzetközi összefogása vezethet eredményre. Ma a globális tőkerendszer korát éljük. Munkavállalók – vagyis a munkaerejükből élők, a „proletárok” – példátlanul atomizálódott, egymás ellen bármikor kijátszható világával.

Ezt az ünnepi bejegyzést (Igen, b… meg, ünnep! A munka, a munkások, sőt a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepe. Na, jól megbotránkoztál?) egy József Attila-verssel akartam kezdeni vagy zárni. De melyikkel? A 22 éves lázadó Szabados dalával?

„Ahol nincsen villanylámpa,
gyújtsd a burzsujt gyertyalángra,
ahol nincsen hús a babban,
füstölt burzsuj főjjön abban,
úgy biz édes cimborám!”

Nem, nem, ez túl erős, és egyébként is, az én cimboráim között „burzsujok” is vannak…

Esetleg a Munkásokat 1931-ből, hiszen a 30-as évek most éppen aktuálisak:

„Forgolódnak a tőkés birodalmak,
csattog világot szaggató foguk.”

Aztán A város peremén című, gyönyörű versnél kötöttem ki:

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.”

(A teljes vers itt olvasható)

A komor, mélabús kezdés ellenére magabiztos, optimista vers. Egy 28 éves férfitől, 1933-ban…

Marx a 30. életévében jár, amikor a 27 éves Engelsszel a Kommunista Kiáltványt fogalmazzák, egy-két hónappal az 1848-as európai forradalmak kitörése előtt. 80 és 160 évvel ezelőtti történetek, nevek, fogalmak.

Tamás Gáspár Miklós megint érdekes (és olvasható) cikket írt a Népszabadságban. Az általam hatásvadász módon a címben kiemelt fogalom - egy békés, szelíd és vidám forradalom - már a konklúzióhoz tartozó cél (én inkább vágyálomnak mondanám). Az írásmű egésze valójában a jelenleg uralkodó liberális - polgári, emberi jogi alapú - rendszerkritika bírálata, és ehhez alapul persze megint egy nagyszerű elemzés. Meg politikai programhirdetés: érdekegyesítés.

Néhány részlet a cikkből, amelynek teljes szövege itt olvasható.

"A világválság egyrészt klasszikus túltermelési és túlakkumulációs válság, másrészt technikai, foglalkoztatási, civilizációs, demográfiai és életformaválság. Ezeket az összekapcsolódó problémákat a baloldal világszerte külön-külön gondolja át: sőt, az egyes problématípusok leküzdésére külön, egymással vetélkedő mozgalmak keletkeznek. Ez rendkívüli mértékben megnehezíti az egyre represszívebb, egyre igazságtalanabb, egyre kevésbé liberális, egyre kevésbé demokratikus tőkés államrendszerek kritikáját és reformját.

Nálunk sincs ez másképpen. Az újraelosztás irányának és terjedelmének változása – a növekvő szegénység egyik fő oka – egyidejű a biopolitikai konfliktusok éleződésével: nemzedéki (nyugdíjak elleni támadás, családtámogatások átalakítása), faji-etnikai (cigánykérdés), egészségi (kórházválság, orvosemigráció, hálapénz, rokkantnyugdíjak korlátozása, gyógyszerdrágítás), ökológiai (levegőszennyezéstől a túlvegyszerezésig, a hulladékkrízistől az ipari katasztrófákig), demográfiai (lakosságcsökkenés, a roma gyerekek arányszámának növekedése, a közelgő elvándorlás és bevándorlás), szexuális (állami homofóbia), lakhatási (adósválság, kilakoltatások, a hajléktalanság büntetése) konfliktusok tornyozódnak egymásra. Ehhez csatlakozik a nemzeti kultúra haláltusája, amelynek főbb jelei: az eddig is diszkriminatív oktatás további szűkítése, a tudomány és a művészetek finanszírozásának csökkentése, az értelmiség és intézményei elleni támadás (forrásmegvonás, intézmények bezárása, világnézeti indítékú személycserék, az autonómia korlátozása vagy megszüntetése, az ideológiai és lejárató kampányok)…

…(M)eggyőződésem, hogy nincs visszaút az 1988/89 és a 2010 közötti rendszerhez, még ha a rendszer megtisztított, idealizált változatát tekintjük is, nem pedig a gyarló köznapi tapasztalatot. Amennyiben a széttartó ellenzéki erők nem látják be, hogy a kőbe vésett, igazságtalan adórendszer, a megszorítások és a leépítések miatt mind a dolgozók, mind a népjóléti rendszertől függők (s ez utóbbiak vannak többségben!) reáljövedelmének és szociális biztonságának süllyedése, a társadalmi igazságtalanság példátlan elharapózása összefügg az alapjogi garanciák fölfüggesztésével, akkor a magyar nép – joggal – közönyös lesz a közjogi küzdelmekkel szemben…

…(M)egosztott társadalomban, osztálytársadalomban az a kormányrendszer dolga, hogy a hátrányos helyzetűek beleegyezését megszerezze az uralkodó kisebbség hegemóniájához. Ezt a mai kormányok az egész világon a biopolitikai és az újraelosztási érdekmegoszlás kihasználásával érik el. Ameddig a munkások a munkanélküliek ellen uszíthatók, a fiatalok az öregek ellen, a fehérek a romák ellen, a férfiak a nők ellen, az egészségesek a betegek ellen, az „aktívak” a „segélyezettek” ellen, a „versenyszféra” dolgozói a közalkalmazottak ellen, a fogyasztók és utazók a sztrájkolók ellen, a heterók a melegek ellen (és így tovább), addig a pusztán részérdekeket képviselő vagy pusztán alapjogi garanciákat követelő ellenzékek ezt a sziklaszilárd, minden területre hihetetlen energiával behatoló új hatalmat nem tudják megingatni. Az érdekek és szükségletek szintézise, a népi részvétel kiszélesítése szükséges hozzá. Egy szóval: az egyenlőség politikája.

Orbán Viktornak igaza van abban, hogy a piaci kapitalizmust korlátozni kell, hogy a közjavakat a nép ellenőrzése alá kell helyezni. Jól érzi a nép vágyát az igazságosságra és a biztonságra, amely nem gúnyt, hanem főhajtást igényel. Orbán Viktor ezt sajnos nem mondja őszintén, intézkedései és törvényhozói, államalapítói aktusai éppen az ellenkezőjét sejtetik. Szavakban és gesztusokban elutasítja a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság esztelen gazdaságpolitikáját, de ténylegesen végrehajtja, mi több: eltúlozza a legelőnytelenebb vonásait. Az „adóverseny”, amelyhez ragaszkodik, alacsony adókat jelent a multinacionális vállalatoknak, és alacsony béreket a magyarországi dolgozóknak. Orbán Viktor „gazdasági patriotizmusa” is merő látszat.

A szabadságot csak az egyenlőség mentheti meg.

…Az érdekegyesítés minden forradalom alapföltétele, amint azt már Kossuth is tudta (csak nem csinálta). Márpedig ezt a közjogilag megszilárdított antiliberális, antiszociális és antidemokratikus rendszert csak békés – vidám és szelíd – forradalom döntheti meg. Ez a békés forradalom nem lehet puszta reakció, reváns, visszatérés a balközép kormányok által lejáratott, plutokratikus és oligarchikus rezsimhez, amely mellett csak az szól, hogy békésen el lehetett takarítani. Az Orbán-rezsim esetében ez nem lesz ilyen könnyű.

…De amennyiben az érdekegyesítés nem lesz az ellenzéki politika középpontjában, akkor a képviseleti kormányzat (liberális polgári demokrácia) és a konzervatív autokrácia után a fegyveres szélsőjobboldal következik."

TGM cikke itt olvasható.

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat lecsukták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." (Martin Niemöller 1892-1984)

Johnnymoore-nak szeretettel

Lásd még az "Alkotmányozók" c. bejegyzést és kommentjeit.

(A képet egyébként Bita Danitól emeltem el át.)

Az úttörők 12 pontja*

1./ Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, felelősséggel dolgozik érte.

2./ Az úttörő erősíti a népek barátságát, védi a vörös nyakkendő becsületét.

3./ Az úttörő szorgalmasan tanul, a világ és önmaga megismerésére törekszik.

4./ Az úttörő gyarapítja és védi a szocialista társadalom értékeit.

5./ Az úttörő ahol tud, segít és önként szolgálja a közösséget.

6./ Az úttörő igazat mond és igazságosan cselekszik.

7./ Az úttörő szereti, tiszteli szüleit, nevelőit és az idősebbeket.

8./ Az úttörő igaz, hű barát.

9./ Az úttörő bátor és fegyelmezett.

10./ Az úttörő szereti és védi a természetet.

11./ Az úttörő edzi testét és óvja egészségét.

12./Az úttörő úgy él, hogy méltó legyen a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tagságára.

x x x

* Az interneten ezt a változatot találtam, de emlékeim szerint ez némileg különbözik az 1957-es változattól. Például:

@ 1. pont: 1957-ben még elég volt a hűség, dolgozni nem kellett (lásd még gyermekmunka tilalma)

@ 3. pont: csak a mondat első fele volt

@ 4. pont: a "gyarapítja és védi" stimmel, de még nem volt szó - tényként - "szocialista társadalomról"

„Az idei húsvét a magyaroknak különösen fontos. Jézus Krisztus feltámadásán és a természet tavaszi megújulásán túl ebben az évben Magyarország újjászületését is ünnepeljük. Éppen egy éve döntöttek a választók arról, hogy a múltba visszahúzó, a megújulás útjában álló erőket sosem látott egységben leváltják, és felhatalmazást adnak egy új korszak megkezdéséhez.Az egy év temérdek feladatot adott, és sok munkával telt mindannyiunknak. A számos megoldandó feladat közepette azonban nem feledhettük legsürgetőbb közös küldetésünket: a Magyarország újjászületése előtt álló akadályok lebontását. E munka kiindulópontja egy új, közös alaptörvény megalkotása volt. Kellő szerénységgel, de magabiztosan állíthatjuk: Magyarország új, húsvéthétfőn kihirdetendő alkotmánya a magyar újjászületés legfontosabb dokumentuma.” (Orbán Viktor cikke itt)

"Amióta az új alkotmánytervezet szövege nyilvánosságra került, a magyar dolgozó nép száz és ezer jelét adta annak, hogy az alkotmányt, mint új erő forrását, emelkedett hangulatban fogadják és lelkesen helyeslik. Országszerte érzik a dolgozók, hogy az alkotmány rengeteg munkájuk és szenvedésük eredményeképpen jött létre. Az egész magyar dolgozó népet áthatja az a felemlő és lelkesítő tudat, hogy nem voltak hiábavalók eddigi áldozatai, hogy a rengeteg nélkülözés, melyet az újjáépítés nehéz hónapjaiban, a pénzromlás idején, éhezve és fázva, de a jövőbe vetett bizalommal tűrt a magyar nép, most hozza meg dús kamatait... Most előtte az eredmény, a tengernyi erőfeszítés, a szívós munka, a dolgozó nép igazába és a szocializmusba vetett hit gyümölcse: a Magyar Népköztársaság Alkotmánya." (Rákosi Mátyás: A dolgozó nép alkotmánya. Beszéd az Országgyűlés 1949. augusztus 17-i ülésén.)

Úri életmódom részeként, a vasárnap déli séta és az azt követő uszoda után, a világgal harmóniában, ebédelek a Fény utcai piacon, a töröknél. Egy másik asztalnál, szemben velem egy keszeg, kopott férfi eszik, valószínűleg még ötven sincs, de már nagyon elhasználódott. Amikor leülök, jó étvágyat kíván. Zavarba jövök, nem szokás, egyébként se szívesen elegyedek szóba idegenekkel, ő meg aztán pláne nem olyan, aki érdekelne. De persze megköszönöm, én is jó étvágyat kívánok. Hál’ istennek nem akar beszélgetni.

Előbb kezdte, előbb is fejezi be, visszaviszi a pulthoz a tálcáját, aztán váratlanul odalép hozzám. Először nem is értem, mit motyog (kicsit süket vagyok), de azt hiszem, reflexből fölveszem az elutasító testtartásomat és arckifejezésemet, hiszen nyilvánvaló, hogy kéreget. Szavakat értek, köztük a „segítsen, kérem”-et, de némileg változik a szituáció, amikor előhúz a zsebéből egy kis szórólapot, odatolja elém:

Bármilyen házkörüli, kerti munkát, valamint ló és tehéngondozást, méhészeti munkát vállalok Budapesten és vidéken ottlakással.

Szabó Ferenc 06 1 238 95 77

(Kiemelés az eredetiben; a "ló" után pedig kötőjel kéne, de a bejegyzés most neme rről szól.) Ez az ember dolgozni akar, és ért is valamihez. Most már fölnézek a szemébe, szégyenkezés, alázatos könyörgés az arcán, motyog tovább, hogy „ha tudna...” meg „vacsorázni szeretnék…" Szó nélkül előveszem a pénztárcámat, adok egy kétszázast, de az ember nem hagyja abba. „Mutatok önnek valamit” – Jézus Máriám, mi a fenét akarhat, miért nem hagy már békén… A BKV-bérletét. „Tessék nézni, én mindig megveszem.” Elnézést kér, amiért megszólított, de hát szemben vele ettem, gondolta, illik jó étvágyat kívánni… Egy határozott „Persze. Minden jót kívánok!”-kal véget vetek az egyoldalú „beszélgetésnek”, és a tányéromba temetkezem.

Szégyellem magam, mert rideg, elutasító voltam, de egyszerűen képtelen vagyok kezelni az ilyen helyzeteket. Attól tartok, a 200 forintot is azért adtam, hogy hagyjon békén.

És akkor most: a büdös k… anyját azoknak a politikusoknak – élükön a vezérrel – meg „mainstream” neoliberális közgazdászoknak, akik már a fél országgal elhitették, hogy az emberek azért nem dolgoznak, mert nem akarnak, lusták, paraziták, csak segélyből akarnak élni, azt akarják, hogy az állam tartsa el őket!

Ne legyen félreértés: tisztában vagyok vele, hogy ezt a rendszert nem Orbán Viktor és bandája hozta létre. Sőt, én emlékszem arra, hogy a rendszerváltás első éveiben a Fidesz szociálisan érzékeny volt – igen, azt gondolom, nemcsak mutatta, hanem az is volt. (1988. márciusban Kövér László még a szocializmust is be akarta venni célként a Fidesz alapító okmányába, de leszavazták.) Azt is tudom, hogy az ország súlyos gazdasági helyzetben van, amiért nagy felelősség terheli az MSZP-kormányokat. De az elmúlt hat évtizedben nem volt ennek az országnak olyan politikai vezető garnitúrája, amelyik ennyire cinikusan megvetette volna a szegényeket, amelyikből ennyire hiányzott volna a társadalmi szolidaritás és az elemi emberi együttérzés minimuma.

"Aki híve a jogállamnak, annak ma alkotmányellenesnek kell lennie!"

(Dénes Balázs, TASZ, az április 15-ei tüntetésen.)

Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért közös elemzése szerint az Alaptörvény-javaslat ellehetetleníti a politikai váltógazdálkodást, gyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét, a választójog kiterjesztésével pedig indokolatlanul átalakítja a politikai közösség kereteit. Ha elfogadják az Alaptörvényt, az alapjogok a korábbinál alacsonyabb szintű védelmet élveznek majd, e jogok kikényszeríthetősége pedig súlyos csorbát szenved az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével. A három szervezet arra is felhívja a figyelmet, hogy mivel a sarkalatos törvények tartalma ma még nem ismert, az Alaptörvény elfogadása csupán az alkotmányozási folyamat kezdetét és nem a végét jelenti.

A három szervezet kritikája az alábbiakban foglalható össze.

1. Az alkotmányozás menete nem felel meg a jogállamiság követelményeinek, az Alaptörvény súlyos legitimációs hiánnyal küzd. Az Alaptörvény-javaslat egypárti alkotmányozás eredménye, az összesen kilencnapos parlamenti vita pedig lehetetlenné teszi annak érdemi megvitatását.
2. Az Alaptörvény-javaslat indokolatlanul szakít a politikai közösség eddig elfogadott meghatározásával, mikor lehetőséget teremt arra, hogy az országhatáron kívül élő magyar nemzetiségű személyek is választójogot kapjanak, és ezzel olyan politikai döntések meghozatalában vegyenek részt, amelynek következményeit nem viselik.
3. Az Alaptörvény-javaslat szakít azzal az alapelvvel, amely szerint az alapvető jogok az embert ember mivoltánál fogva illetik meg tekintet nélkül kötelezettségei teljesítésére, érdemeire vagy társadalmi hasznosságára. Az Alaptörvény az alkotmány szintjére emeli a jobboldali-konzervatív világnézet értékeit, azok jegyében is korlátozhatóvá teszi az alapjogokat, ezzel pedig jelentősen felpuhítja az alapjog-korlátozás kritériumait. A jövőben alapvető jogok korlátozásának alapjául szolgálhat például a „hűség, a hit és a szeretet”. Megszűnik annak a lehetősége, hogy a jogszabályok alkotmányellenessége utólagos vizsgálatát bárki kezdeményezze az Alkotmánybíróságnál, így az alapjogok kikényszeríthetősége súlyos csorbát szenved.
4. Az Alaptörvény-javaslat gyengíti a kormány és az országgyűlési többség ellensúlyait, így az Alkotmánybíróságot és az ombudsmani intézményt. Az Alaptörvény-javaslat fenntartja az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását a költségvetést, a központi adónemeket érintő jogszabályok tekintetében. Az alkotmányozó a továbbiakban nem tart igényt a nemzeti és etnikai kisebbségek, a jövő nemzedék jogait védő ombudsmanokra és az adatvédelmi biztosra, így megszűnik az érintett jogok független intézményi védelme.
5. Az Alaptörvény-javaslat ellehetetleníti a demokratikus politikai versenyt és a politikai váltógazdálkodást. A központi költségvetés kikerül az Országgyűlés kizárólagos fennhatósága alól, az Országgyűlés pedig egyszerűen feloszlathatóvá válik. Az Alaptörvény-javaslat megfosztja a következő egyszerű többségű kormányt attól a lehetőségtől, hogy saját kormányprogramját megvalósítsa, hiszen olyan szabályozási tárgyköröket utal kétharmados többséggel elfogadható törvények körébe, mint az adótörvények vagy a nyugdíjrendszer.

A civil szervezetek elemzése itt olvasható (pdf).