Az ember néha váratlanul botlik kincsekbe. Bevallom, borosta blogjára csak azért szoktam ránézni, mert ő olvas, néha kommentel is engem, ám ő elsősorban számomra tökéletesen ismeretlen filmekről ír. Most viszont fantasztikusan érdekes tanulmányra bukkantam nála: Szilágyi Ákosnak egy 1988-ban a Filmvilág c. folyóiratban négy részben megjelent írásának tárgya a sztálini korszak szovjet filmművészete - de persze nem csak arról szól.

Kb. a 80-as évek közepétől (én legalábbis azóta követem írásait) Szilágyi egyike volt azoknak, akik a legtöbbet tettek a szocializmusnak nevezett társadalmi-politikai rendszernek - addigi életünk kereteinek - a megértetéséért. Elkötelezett, mondhatni "történelmi" baloldaliként, ami persze furcsa jelző egy akkor 30-as éveiben járó fiatalemberről, aki ráadásul elsősorban költőnek tekintette magát. Volt azonban egy szenvedélyes kutatási témája: a 20-as évek szovjet-orosz avantgárdja - s ekkoriban lett egy új: a gorbacsovi Szovjetunió, amelynek gyökereit éppen a Sztálin előtti Szovjet-Oroszországban vélte (talán csak szerette volna) megtalálni. Tudjuk, 1989-90-91 végleg elsöpörte azt a világot - vele pusztultak kérdései, útkeresései is. Rosszul tudjuk: a történelemben, a kultúrában semmi sem tűnik el "véglegesen"; beépül - belénk épül. Ezért is érdekes - a nagyon alapos tárgyismeret, a nagyívű gondolatok és az elegáns stílus mellett - Szilágyi Ákos tanulmánya. (Figyelem! Baromi hosszú.) Ízelítőül három snitt:

„A 20-as évek forradalmi kultúrájának a sztálinizmus totalitárius állami kultúrája nem logikus betetőzése, hanem teljes antitézise volt.”

„A sztálini mozi – államvallásos mozi, egy kulturálisan elképzelt és a világra kivetített középkor mozija, olyan fenomén, amelyhez fogható a film történetében nincsen. Lényegét tekintve a film legyőzése, a mozgókép „megállítása”, tablóvá merevítése, vallási ikonná stilizálása, a mozgóképnek a mozdulatlan – mert retorikus, végleges – szóhoz béklyózása. A sztálini idők filmjei – filmszobrok, filmpiramisok, filmpaloták, filmerőművek. Ahogy a valóságot vetkőzteti ki önmagából, ahogy az életet fosztja meg életszerűségétől, úgy kell a sztálini kultúrának legyőznie a film filmszerűségét. Csak így válhat – vallási értelemben – ikonjává annak a paradicsomi létnek, amelyben emberek nem maradhatnak meg, csak Sztálin és teremtményei.”

„A sztálini kultúrát jószerével szavak tégláiból építették fel, sőt, a valóságos építőkockák maguk is szavakká váltak, hiszen kevés építészet beszédesebb a sztálininál. A szó itt újra az Ige súlyával rendelkezik: egyszerre terve egy leendő, végleges és tökéletes létnek, és maga a semmiből világokat teremtő szellem. Számára nincs lehetetlen, és nincs elképzelhetetlen. Épp ezért a leírt és kimondott szó súlya egyenértékű a tettével. Kimondott vagy leírt szavakért, sőt, elszólásokért, elírásokért, sajtóhibákért is – ugyanis a sztálini kultúra nem ismeri a véletlent – ugyanolyan súlyos büntetés jár, mint végrehajtott cselekedetekért. Bizonyos szavak is törvénybe ütközhetnek itt, és szavakkal is el lehet követni merényleteket, nemcsak pokolgéppel… A terror és elnyomás más művészeket abban a mértékben sújt, amilyen közel kerültek a szóhoz. A szó – szó szerint életveszélyes. Minél távolabb vannak a szó – és így a hatalom – hatósugarától, annál kevésbé vannak kitéve életveszélynek. A filmszakmát a „nagy terror” nem sújtja jobban, mint a szovjet társadalom egészét (elsősorban a „kisembereket” és a funkcionáriusokat, a pártkádereket ragadja el), de a szovjet filmrendezők közül senki sem tudta „kiérdemelni” a legsúlyosabb büntetést. Eizenstein, Pudovkin, Kulesov, Dziga Vertov ha örökös életveszélyben és mellőztetésben is, de életben maradtak, ellentétben, mondjuk, Babellel, Pilnyakkal, Mandelstammal, Mejerholddal.”

MIvel én Borostánál olvastam, úgy illik, hogy őt linkeljem ide, de utána megadom a z első rész eredeti Filmvilág-linkjét is.

Betekintés a filmes ábrázolásba (sztálinizmus)1.

Betekintés a filmes ábrázolásba (sztálinizmus)2.

Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija (Filmvilág 1988/9. sz.)

"I'M NOT ANTI-SYSTEM, THE SYSTEM IS ANTI-ME"

Szkeptikus vagyok, de azért jó nézni, mert - hátha.

Let the SOL in from Arianne Sved on Vimeo.

És még további spanyol videók itt.

*

„Ne felelj meg a bolondnak az ő Bolondsága szerint, hogy ne légy te is ő Hozzá hasonlatos.

Felelj meg a bolondnak az ő Bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt.” (Példabeszédek 26.,4-5. - és mottó George Orwell Hódolat Katalóniának c. könyvéhez.)

„1936 decemberének végén történt… Azzal a homályos szándékkal érkeztem Spanyolországba, hogy majd újságcikkeket írok, de szinte azonnal beléptem a milíciába, mert akkor, abban a légkörben úgy láttam, ez az egyetlen elképzelhető magatartás. Az anarchisták lényegében még ellenőrzésük alatt tartották Katalóniát, és a forradalom lendülete még nem hagyott alább. Aki kezdettől fogva ott volt, alighanem már decemberben vagy januárban úgy látta, hogy a forradalmi időszaknak vége; de ha egyenesen Angliából érkezett, Barcelona meghökkentette, lenyűgözte. Először jártam olyan városban, ahol a munkásosztály volt nyeregben… A legkülönösebb látvány maga a tömeg volt…”

Szabad-e arra gondolni, hogy mi van akkor, ha...?

Lehet-e nem gondolni arra, hogy mi van akkor, ha...?

Hogy mi van akkor, amikor...

Kaptárlakó írja a blogján: „Huszonöt éves múltam, amikor leírtam a következő mondatot: ’Ratko Mladics, látni akarom a peredet!’ Most harmincegy leszek, és úgy néz ki, teljesül a vágyam.”

Bejegyzésének mottóját a nácivadász Simon Wiesenthaltól kölcsönözte: "Ha egyetlen értelme van annak, amit csinálok, az az, hogy a jövő gyilkosai tudják: nem alhatnak nyugodtan."

Akkor most veszek egy mély lélegzetet.

Szeretem Kaptárlakó gondolatait és indulatait Mélységesen tisztelem Wiesenthal tevékenységét, többek között a nagyszüleim elpusztítását akarta megtorolni. A megtorlás a bűnüldözés és a büntetés egyik célja. Mladics bűnös, undorító tömeggyilkos, megérdemli azt, ami vár rá. Sokak – mindenekelőtt a srebrenicai anyák, özvegyek – számára lesz ez elégtétel. (Sokak számára pedig - ahogy 80-90 éves egykori náci vagy nyilas gyilkosok perbefogása - ok arra, hogy gyűlöljék a bűnt üldözőket, megtorlókat, hogy kétségbe vonják magát a bűnt.)

És? Azután?

A büntetés másik célja az elrettentés, hogy mások ne kövessék el ugyanazt a bűnt. Visszarettentett akárcsak az utóbbi félévszázadban egyetlen potenciális gyilkost is a nürnbergi per vagy az 1961-es Eichmann-per? Visszarettentette a szerb vagy ruandai novákelődöket attól, hogy uszítsanak? Az 1995-ös srebrenicai mészárlásért ugyanúgy felelős és már a hágai bíróság előtt álló Radovan Karadzsics mielőtt tömeggyilkos politikus lett volna, gyermekmeséket írt, meg pszichológusként emberek lelkét gyógyította. "Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! nincsen remény!" - üvöltött másfél évszázada Vörösmarty.

1991-ben, háromnegyed évvel a délszláv háború kitörése előtt jártam Szarajevóban és Mosztarban. Akkor már őrjöngött Milosevics, de még csak verbálisan, és el nem tudtam képzelni azt, ami azután történt. Hogy rommá lőnek egy élettől duzzadó nagyvárost, ahol nem sokkal korábban – a népek testvériségének jegyében – (téli) olimpiát rendeztek. Hogy lerombolhatják a csodálatos (Csontváry által is megörökített) mosztari Öreg-hidat, amely a város horvát és bosnyák felét köti össze. Vagy hogy tőlünk néhány kilométerre egymást ölik majd szerbek, horvátok – választásra vagy menekülésre késztetve a velük együttélő magyarokat.

Arra a jugoszláviai – célállomás Dubrovnik – útra Ivo Andrić gyönyörű regényét vittem magammal, a Híd a Drinánt, amely Boszniáról szól, arról, hogy egy Drina-parti városban, Visegradban századok óta együtt élnek különböző nemzetiségű emberek, alapvetően békében, de időnként megőrülnek és egymásnak esnek szerbek, törökök, bosnyákok… Egyszer már idéztem belőle a blogban, most azt másolom ide. Mert van, ami fontosabb annál is, mint hogy a gyilkosokat elérje a jogos büntetés:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

"azért ez mekkora haters gonna hate mosoly" - írta a kép alá mivoltmaaneten.

Megkerestem, mit jelent a kifejezés, s a metanblog.hu-n megtaláltam besucher magyarázatát:

"A kis mondás azt jelenti, tehetünk bármit, mindig lesznek olyanok, akik utálni fognak érte, bele fognak kötni valamibe. Egyszerűen csak azért, mert ők ilyenek. Vesztegessük hát időnket és energiánkat a meggyőzésükre? Teljesen fölösleges. Inkább éljük jókedvűen, magabíztosan az életünket, és vállaljuk fel, hogy egyesek úgyis belekötnek majd. Az elégedetlenkedők. És ne vegyük őket túl komolyan.

Szerintem ez egy igen jó mondás, a sokat szidott amerikai kultúra és felfogás egyik érdekes, elgondolkodtató, és a depressziós magyar nemzet egyik átvehető gondolata."

A legújabb Alföldi-ügy lényege: elveszítheti-e a türelmét egy folyamatosan méltatlan vádakkal illetett közéleti ember - egy színigazgató -, és mondhatja-e egy hülye picsának, hogy "Kapd be!".

(Ja, és tudja valaki, hogy ki az a Nagy József, akinek a műveit a jobbikos újságírónő szerint Alföldi "provokatív és megosztó módon vitte színre"?)

A történet, gondolom, ismert: a világ egyik legérdekesebb filmrendezőjét, a dán Lars von Triert kiutasították a cannes-i filmfesztiválról, mert filmjének sajtótájékoztatóján – félig viccből, félig komolyan? – nácinak nevezte magát, és azt mondta, hogy „megérti Hitlert”. A komment.hu tegnap elgondolkodtató cikket közölt az ügyről, lényegében képmutatónak, álszentnek nevezve a Nyugatnak a holokauszttal kapcsolatos érzékenységét. A kulturális tájékozottságáért és ízléséért általam tisztelt johnnymoore blogger (akivel azonban politikailag, ideológiailag nagyon nem értünk egyet), azonnal lelkesen üdvözölte a komment.hu cikkét, kiemelve belőle a nálunk szokásos holokausztrelativizáló tételt: „Sztálin ugyanazt csinálta”.

Inkei Bence írása ennél azért mélyebbre megy, árnyaltabb, s noha nem értek vele egyet, jogosnak tartom a kérdésfeltevését – „szabad-e közel hetven évvel a háború után viccekkel tabukat döntögetni?”, s meggondolandónak azt a véleményét, hogy a „von Triert kitiltó cannes-i határozat nem a történelmi-lelkiismereti feldolgozás eredménye, hanem csupán illemszabállyá üresedett reflex”. Nem Hitler az egyetlen, aki „belerondított a civilizált Nyugat képébe”, írja Inkei, és persze igaza van, amikor például az európai gyarmattartó hatalmak kegyetlenkedéseire emlékeztet.

A magyarországi – és általában a kelet-európai – jobboldal nyilvánvalóan nem érti, vagy félreérti (esetleg „félreérti”), a zsidók érzékenységével (és ugye, „tudjuk”, hogy ők uralják a világot) magyarázza, hogy a hitleri Németország által szisztematikusan és tömegméretekben, programszerűen végrehajtott zsidóirtás – annak elítélése – máig megkerülhetetlen kiindulópontja a nyugati politikai gondolkodásnak. Nem csak azért, mert még élnek olyanok, akik megszenvedték (ők legalább túlélték), illetve nagy számban élnek olyanok, akik számon tartják elpusztított szüleik, nagyszüleik emlékét. De mindenekelőtt (talán) azért, mert a holokauszt emléke aktuális figyelmeztetés: ez is megtörténhetett a felvilágosult, civilizált 20. században, Európában, mégpedig annak is talán legcivilizáltabbnak, legdemokratikusabbnak tartott államában. S ha megtörtént, akkor megtörténhet újra, tehát mindent meg kell tenni, hogy ne történhessen meg. (Gyengébbek kedvéért: Oroszország, Sztálin e felfogás szerint nem Európa, nem a történelem fősodra – s akkor még nem beszéltünk arról az alapvető különbségről, ami a nácizmus és a kommunizmus eredeti programja, ideológiája, célkitűzései között volt/van.) Úgyis fogalmazhatunk: a nyugati civilizáció lelkiismeret-furdalásáról és ebből fakadó éberségéről van szó.

Nem taburól van szó, természetesen, hiszen ezek a témák a tudományos és politikai közbeszédben állandóan jelen vannak. Az is nyilvános, legitim vitatéma, hogy helyes-e még fönntartani több országban is a holokauszttagadás törvényi tilalmát. Németországban, Ausztriában is úgy gondolják, hogy ez a saját múltjukból következően indokolt önvédelem. Pedig ők már képesek voltak szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel.

Vagyis egyetértek a komment.hu cikkírójával, Lars von Trier nem tabut tört, hanem egy illemszabályt szegett meg. Viszont: illemszabályokra szükség van. Mondom ezt egy olyan nemzedék tagjaként, amelyik még hallott illemről, s nem csak mint nevetséges, ósdi hülyeségről. Nem röhögök nyomorékokon, a villamoson átadom a helyem időseknek, rokkantaknak, nem fingok a családi ebéd közben. Ha belépek egy társaságba, igyekszem megtartani az ott szokásos – és nem csak írásban rögzített – szabályokat.

(A komment.hu cikke itt)

Meghalt a Vastag. 64 éves volt.

Gimnáziumi osztálytársam volt, kövérsége miatt lett a beceneve - igen, bece- és nem csúfnév - "Vastag". Sose szerettem, és akkor még finoman fogalmaztam. Egyszerűen taszított a harsánysága, a machósága (azt hiszem, ezt a szót akkoriban még nem ismertem), talán féltékeny is voltam a népszerűségére, a vezérszerepére. Nem sokat beszéltünk egymással a négy év alatt és az 1965 óta megtartott három érettségi találkozón (1., 25. és 40. évforduló). Most mégis szíven ütött, amikor megláttam a halálhírt a mai újságban.

Hajlamos vagyok fiatalnak tartani-érezni magam, különösen ha megfelelő fényviszonyok mellett nézek a tükörbe. De. Hullanak a korosztályomba tartozók; igaz, volt, aki az ötvenet se érte meg. "Ne kérdezd, hány napod van még,/nyugodj meg, lesz még épp elég" énekelte Koncz Zsuzsa egyik kedvenc dalomban (70-es évek). Nem tudom. S bár nagyon magánügyről van szó, nem az emberiségről, mégis a híres John Donne--Hemingway-idézet jut eszembe:

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Nagyon régóta mondom - nem kívánságként! -, hogy előbb-utóbb beteljesedik a szerelmetek Kristóffal. Nem szeretkezést írok - még kevésbé szexet -, komolyan gondolom, hogy köztetek az érzés az elsődleges, ennek csak velejárója, beteljesedése lesz a testi kapcsolat. És azt is mondtam mindig, hogy megértlek. Eddig látok el - valójában te is.

Hogy utána mi lesz, az ködös, zavaros. Nem hiszem, hogy sokáig folytatható a "kettős szerelem", mert egyrészt nem tudsz - nem is akarsz - hazudni, másrészt Áron nyilvánvalóan nem fogad el egy ilyen helyzetet. Elhagy, s viszi Koboldot, bármekkora sérülést jelent is ez majd a gyereknek.

Maradsz Kristóffal, és - ha képes vagy rá (nem leszel) - boldog leszel vele. Tiszta, szép, csodás szerelem egy tiszta fiúval. Meddig? Egy-másfél évnél nem adok többet. Érettségi után külföldre megy majd - mindenekelőtt azért, hogy képes legyen megszabadulni ettől a szerelemtől.

Magadra maradsz. és vagy megkeseredsz, és züllesz, vagy - ezt tartom valószínűnek - megnősülsz, szerelem nélkül, hogy gyerekeid legyenek. Velük, remélem, boldog leszel.

Ez persze csak egy fikciós forgatókönyv. ne legyen igazam, már az első lépésben sem.

Nagyon régóta mondom - nem kívánságként! -, hogy előbb-utóbb beteljesedik a szerelmetek Kristóffal. Nem szeretkezést írok - még kevésbé szexet -, komolyan gondolom, hogy köztetek az érzés az elsődleges, ennek csak velejárója, beteljesedése lesz a testi kapcsolat. És azt is mondtam mindig, hogy megértlek. Eddig látok el - valójában te is.

Hogy utána mi lesz, az ködös, zavaros. Nem hiszem, hogy sokáig folytatható a "kettős szerelem", mert egyrészt nem tudsz - nem is akarsz - hazudni, másrészt Áron nyilvánvalóan nem fogad el egy ilyen helyzetet. Elhagy, s viszi Koboldot, bármekkora sérülést jelent is ez majd a gyereknek.

Maradsz Kristóffal, és - ha képes vagy rá (nem leszel) - boldog leszel vele. Tiszta, szép, csodás szerelem egy tiszta fiúval. Meddig? Egy-másfél évnél nem adok többet. Érettségi után külföldre megy majd - mindenekelőtt azért, hogy képes legyen megszabadulni ettől a szerelemtől.

Magadra maradsz. és vagy megkeseredsz, és züllesz, vagy - ezt tartom valószínűnek - megnősülsz, szerelem nélkül, hogy gyerekeid legyenek. Velük, remélem, boldog leszel.

Ez persze csak egy fikciós forgatókönyv.