M. Pistával ültünk 1968. március 28-án, a Duna-parton, a Bölcsészkar (akkor még V. ker., Pesti Barnabás u. 1.) előtt, süt a nap, már tavasz van – és M. elsírja magát, mert akkor tudtuk meg, hogy meghalt Gagarin. Jó, persze, nem normális dolog, hogy egy nagyon művelt, több nyelven beszélő, húszéves bölcsész diák emiatt sírva fakadjon; M., – akivel a katonaságnál haverkodtunk össze – tényleg egy kicsit túlérzékeny volt, de mégis: ez az (amúgy foghíjas) memóriámban rögzült kép talán mindennél jobban bizonyítja, hogy mit jelentett számunkra az ŰRHAJÓS, az űrutazás – vagy ahogy akkor az újságok gyakran írták: a kozmosz meghódítása. Röviden megfogalmazva: a jövőt, a szüntelen fejlődést, a korlátlan lehetőségeket. A 60-as évek derűje, optimizmusa...

Ma 50 éve, hogy az akkor 27 éves Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagy a Vosztok-1 űrhajón valamivel több mint másfél óra alatt tett egy kört a Föld körül. Egy űrrepülés – ha nem történik valami baj – ma már nem tud az újságok első oldalára kerülni, de akkor ez tényleg nagy dolog volt, egy új korszak szimbóluma, és nemcsak nálunk, a „szovjet birodalomban”, hanem a világon mindenütt. EMBER A VILÁGŰRBEN!

A Hírszerző portálról vettem le a mellékelt képet: Jurij Gagarin 1961. augusztus 20-án a Batthyány téren. (Mellette az autóban Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, ő volt a hivatalos kísérője a háromnapos magyarországi látogatáson.) A mosolygó, integető embereket nem vezényelte ki senki. Közzétették az újságokban, hogy mikor és hol hajt végig Gagarin nyitott gépkocsiban a városon, és az emberek odamentek ünnepelni. Én is, a Mártírok útjára, mint arról majdnem pontosan egy éve egy (egyébként Szentendréről szóló) bejegyzésben megemlékeztem. Ünnepeltünk, talán nem is Gagarint, hanem önmagunkat, hiszen „mi” voltunk fenn az űrben. A mi kortársunk, egy kisfiúsan mosolygó fiatalember...

Oké. Párás szem megtörülve, a lírát felváltja a politika.

Hihetetlen propagandajelentősége volt a Szovjetunió, a szocializmusnak nevezett rendszer számára, hogy az első ember a világűrben egy szovjet-orosz parasztgyerek. Három héttel később Alan Shepard a Mercury rakétával 15 perces ugrást tesz az űrbe, ő az első amerikai asztronauta, de az első „igazi” amerikai űrhajós, aki meg is kerüli a Földet (háromszor) John Glenn, 1962 februárjában. (Ő majd még 77 éves korában tesz egy második űrutazást a Discoveryn.) Az első nő az űrben szintén szovjet: Valentyina Tyereskova 1963-ban.

1957. október 4., az első mesterséges hold, a Szputnyik felbocsátását, az űrkorszak kezdetét követő évtizedben számos alkalommal írhatják le, hogy az „első” valami vagy valaki szovjet. Nagy verseny ez, és majd csak 1969-ben, az Apollo Hold-utazásával, Neil Armstrong „kis lépésével” fordul a kocka. A verseny természetesen nem elsősorban propagandaküzdelem, és még csak nem is elsősorban az űrkutatásról szól. Az űrkutatás csak „mellékterméke” a fegyverkezési versenynek, mint a teflon, a nejlonharisnya vagy az internet. Az 50-es évek közepétől hosszú időn át a szovjeteké a legerősebb rakéta, a Szputnyik azért kelt riadalmat Amerikában, mert egyértelművé teszi, hogy a szovjetek bármikor elérhetik interkontinentális ballisztikus rakétáikkal az Egyesült Államok területét. Majd a 70-es évek végén egy világgazdasági és ezzel összefüggő technológiai korszakváltás, s benne az egyértelmű amerikai fölény teszi kérdésessé a sokezer szovjet atomrakéta mögött álló hadiipar és gazdaság értékét. De addig még ott lesz – másfél évvel Gagarin űrrepülése után – a világot az atomháború szélére sodró kubai rakétaválság…

Azt hiszem, mindez már olyan távol van egy mai huszon- vagy harmincvalahány évestől, mint a 30 éves háború. De én még láttam Gagarint.

***

OFF: Van egy blogger, aki a Gagarin nevet választotta nicknek. Mindig foglalkoztatott, de nem volt rá módom, hogy megkérdezzem, miért választotta egy most 33 éves fiatalember (már évekkel ezelőtt) pont ezt. Gagarin beteg, így hát (bár nem tudok róla, hogy olvasná a blogomat), ez alkalom arra, hogy szép, boldog éveket - életet - kívánjak neki.

József Attila születésnapja, a Költészet Napja. Szép, napsütéses, tavaszi nap, gyönyörködésre való.

Ehelyett viszont nekem az jut eszembe, hogy pont egy éve, 2010. április 11-én volt a keresztény-nacionalista-rendpárti kormányzatot hatalomra juttató választások első fordulója. Meg hogy ma, 2011. április 11-én egy bohóc (Schmitt Pál köztársasági elnök) és egy pszichopata gyűlölködő (Kövér László parlamenti elnök) beszéde után az Országgyűlés a módosító javaslatokról szavazva lényegében véglegesíti a köztársasági alkotmány helyébe lépő Orbán-alaptörvény szövegét.

Minden bűntudat nélkül mondom: én is részes vagyok abban, hogy így történt; egy éve, előre megfontolt szándékkal, szavazás helyett Galkó Balázst hallgattam, aki József Attila összes versét olvasta fel. (Írtam róla másnap: itt, 11-én pedig saját kampányom során a Hazámat tettem fel a blogra, ide) Most leginkább talán a Levegőt! aktuális. (A vers végén ott a dátum, 1935, a ma sok szempontból példának tekintett Gömbös-kormány időszaka.)

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

*

Holnap, 2011. április 12-én, kedden, 17.30-kor a Kossuth Klubban (Bp., VIII. ker. Múzeum u. 7.) József Attila aktualitása címmel tart előadást Tverdota György irodalomtörténész.

Túl egyszerű lenne azzal elintézni azt, ami Hejőszalántán, korábban meg Gyöngyöspatán történt – s ami majd a következő hetekben, hónapokban minden bizonnyal történni fog az ország más településein –, hogy gonosz és/vagy agyatlan fasiszták demonstráltak, fenyegetőztek. Természetesen a Jobbik ott vagy cigányügyben bárhol megszólaló politikusai (az én véleményem szerint) politikai bűnözők, akiknek (az én ízlésem szerint) nem lenne helyük az ország közéletében, de nem ők érdekelnek igazából. Ugyanis az a több száz ember, aki a „cigánybűnözés”, a „cigányterror” ellen tüntetett: Magyarország, a magyar társadalom. Nem kizárólag, hiszen Magyarország, a magyar társadalom részét – sajnos csak elenyésző kisebbségét – képviseli az a mintegy száz LMP-s és civil jogvédő, demokrata, aki a Jobbik és annak paramilitáris alakulatai ellen tüntetett. De a magyar társadalom túlnyomó többsége ma – ha a cigányokról van szó – tudatos vagy öntudatlan rasszista, agyatlan gyűlölködő, ösztönlény, mélységesen tudatlan és mindenekelőtt lusta gondolkodni.

Nem ők tehetnek róla, hogy ilyenek, ilyenné formálta őket az elmúlt két évtized, ilyenné formálja őket a mai valóság. Meg a rosszul feltett vagy egyenesen hamis kérdésekre adott szükségképpen (néha szándékoltan is) rossz, hamis válaszok.

Cigánybűnözés: kb. két éve írtam már erről hosszabban (itt), nemigen tudnék mit hozzátenni, különös tekintettel arra, hogy az akkori bejegyzésbe akkor belinkeltem az egyik legtisztességesebb magyar állampolgár – fontos ez a fogalom, mert felelősséget, s ha kell, cselekvést jelent –, Bíró András gondolatait is. (Most megint: itt olvasható.)

„Készítsenek kimutatást a börtönben ülő elítéltek etnikai összetételéről!” – követeli a Jobbik. Egyrészt minek, hiszen anélkül is tudjuk, hogy aránytalanul sok köztük a cigány - már ha a tulajdon sérelméről vagy erőszakos bűncselekményekről van szó, mert mondjuk a sikkasztás, korrupció és a fehérgalléros bűnözés egyéb válfajaiban, felteszem, nagyon alulreprezentáltak. Másrészt természetesen készültek már ilyen felmérések, többnyire nem a nyilvánosság számára, hiszen a törvények tiltják a nemzetiségi, etnikai alapú nyilvántartásokat (ennek történelmi és elvi okaira most nem térnék ki). Érdekes helyen, a Szent Korona Rádió honlapján találtam viszont egy 1997-es statisztikát erről (ők az Amaro Drom archivumából merítették), itt olvasható.

Nem vitatom azonban, fontos és tanulságos kérdés, hogy mekkora a cigányok aránya a bűnelkövetők és az elítéltek között. De én további kérdésekkel árnyalnám, illetve bővíteném a dolgot:

– Mi az aránya a cigányoknak az 1988-93-ban bezárt bányákból, acélipari és építőipari nagyvállalatokból utcára dobott munkások között;

– Mondjuk, 2008-ban hány cigány alkalmazottja (nem tagja, mert vagyonuk nem volt, amivel beléphettek volna) volt az azóta felszámolt téeszeknek;

– Mi a cigányok aránya a zsákfalvak vagy olyan települések lakosságában, amelynek 30 km-es körzetében nincs munkalehetőség;

– Cigányok aránya a mélyszegénységben élő másfél millió magyar állampolgár között;

– Cigányok aránya a diplomások között;

– Cigányok és nem cigányok várható élettartama ma Magyarországon…

*

Hasznos olvasnivaló: a 2003. évi cigányfelmérésről

Néhány korábbi bejegyzésem e témában:

Cigányozás

Dübörög a gyűlölet

A pusztába kiáltó szociológus

Cigány bűnözés - a szólásszabadság korlátai

Cigánykérdés

Máténak

Az utóbbi időben különböző okok miatt saját írásaim helyett elszaporodtak ezen a blogon az újságokból átvett cikkrészletek, utalások. Ezek általában politikai jellegűek - nem tehetek róla, ilyen időket élünk. Most nem politikáról van szó (ugyan már! minden politika), hanem irodalomról. Egy gyönyörű Kerouac-mondat fordításáról. Egy olyanéról, ami nekem szívügyem, többször is idéztem már ezen a blogon, először, öt éve, még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként (itt olvasható). A cikk meg itt.

Tocqueville, 1851: „Nem vagyok vak, látom, hogy az államcsíny sikerült, hogy a bűncselekményt végrehajtották, ebbe – tetszik, nem tetszik – bele kell törődni. Azt is fölösleges mondanod, hogy a franciák többségét elégedettséggel tölti el az új rendszer, és nem nagyon érdekli, hogy tiszteletben tartja-e a törvényességet meg a szabadságjogokat. Ezzel már csak azért is tisztában vagyok, mert jól ismerem a mi fásult, korrupt és enervált honfitársainkat, és tudom, attól még nem esnek kétségbe, hogy szolgaságba taszítják őket, az viszont nagyon is fontos nekik, hogy garantálják anyagi jólétüket.”

„A nemzet jelenleg betegesen retteg a szocialistáktól, és csakis arra vágyik, hogy újra jólétben élhessen. Ebben az állapotában egyszerűen nem képes, és – bár nem szívesen mondom ki – talán nem is méltó a szabadságra. Hiába is próbálnánk visszaállítani a demokratikus intézményeket, tehetetlenek vagyunk az uralkodó eszmékkel meg a közhangulattal szemben.”

A hvg.hu recenziója

Válogatás Alexis de Tocqueville leveleiből a Mozgó Világban

Orbán Viktor készülő alkotmányát – „Magyarország alaptörvénye” – rengeteg bírálat érte már; az elemzések központi témája a pillanatnyi hatalmi viszonyok visszaélésszerű kihasználásával olyan szervezeti és személyi struktúra „bebetonozása”, amely lebontja a ’89 után létrejött demokratikus jogállamot. A kommentárok rendszerint megemlítik: Orbánék kétharmados parlamenti többségük birtokában gáttalanul – és gátlástalanul – tehetik azt az Alkotmánnyal és az egész magyar jogrendszerrel, amit akarnak, mert ez a magyar emberek többségét nem érdekli, érzéketlenek a probléma iránt. Kevés szó esik viszont arról, ami Tamás Gáspár Miklós ma megjelent cikkének központi témája: az új alaptörvény társadalompolitikai tartalmáról.

TGM jogfilozófiai alapról indít, megállapítva, hogy az új alkotmány „szakít a modern természetjog alapvető tételrendszerével is, amelynek az eredete kétszeresen római: ókori és katolikus. Az eddigi (köztársasági) alkotmány az emberi jogokat abszolútnak tekintette, amelyek természettől fogva megilletnek mindenkit, esetünkben minden magyarországi lakost, és különösképpen a magyarországi honpolgárokat. Az új Grundgesetz [alaptörvény németül, a német alkotmány neve - Rás] az emberi jogokat valamiféle homályos párhuzamba állítja a – nem részletezett – kötelességekkel, és néhány esetben (mindenekelőtt az ún. szociális jogok területén) csak akkor teszi az állam kötelességévé az alkotmányos jogok biztosítását, ha a honpolgárok teljesítenek bizonyos, a törvény vagy a hatóság által majd megállapítandó, ellenszolgáltatásnak tekinthető kötelezettségeket.

Ez ellentmond az emberi jogok szokásos meghatározásának, viszonylagossá teszi azt, amit eddig az államnak meg kellett – vagy meg kellett volna – tennie, méghozzá föltétel és fönntartás nélkül… Az alaptörvény szövege azt a neoliberális-neokonzervatív hittételt érvényesíti a magyar állam legfőbb jogi dokumentumában, amely szerint… a ’második generációs jogok’ [pl. munkához, egyenlő bérezéshez, szociális biztonsághoz, művelődéshez stb. való jogok – Rás] nem rendelkeznek a ’klasszikus’, azaz a liberális nézet szerinti alapjogok státuszával, nincs helyük a szűken vagy tágan vett alkotmányban, alkotmányjogban. A ’köztársaság utáni’ Grundgesetz e tekintetben méltán tarthat igényt a neokonzervatívok elismerésére.”

TGM – önmaga számára is meglepő módon – a Magyar Demokrata egy cikkét idézi, „az egyik megbízhatóan jobboldali politológus”, Zárug Péter Farkas írását, aki fölsorolja a szociális jogok könyörtelen megkurtítását:

„A köztársasági alkotmány szerint ’mindenkinek joga van a munkához’.

A posztrepublikánus alaptörvény szerint ’képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához’.

Zárug ezt helytállóan hozza kapcsolatba az ’öngondoskodás’ neoliberális-neokonzervatív legendájával.

A köztársasági alkotmány kimondta: ’az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga’, meg azt, hogy ’minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének’. Az új Grundgesetz munkabért egyáltalán nem hoz szóba, csak ennyit mond: ’minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez’, nesze semmi, fogd meg jól.

A köztársasági alkotmány szerint ’a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez’, evvel szemben az új alaptörvény szerint ’mindenkinek joga van testi és lelki egészségének megőrzéséhez’.

A köztársasági alkotmány szerint ’a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz’.

Az új alaptörvény azt mondja, ’Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson’.

Ezt Zárug ’a liberálisok minimális államának koncepciójára’ vezeti vissza, ugyancsak helyesen” – írja TGM, majd megállapítja:

„Az új alaptörvény olyan rezsimet hoz létre, amely… nem pusztán folytatja a Bajnai-kormánynak az egyensúly helyreállítására a szociális, népjóléti közszolgáltatások leépítésével, a reálbércsökkentéssel, általában: a megszorításokkal próbálkozó politikáját, hanem ezt a politikát kőbe vési, az ország alaptörvényévé teszi.” Mindennek gyakorlati megvalósulása „a sztrájkjog korlátozása, a mélyen igazságtalan egykulcsos adó (flat tax) bevezetése, a rokkantnyugdíjak és a korengedményes nyugdíjazás elleni támadás, a táppénz megfelezése, a munkanélkülisegély folyósításának három hónapra való korlátozása (ez a munkanélküli-segély de facto megszüntetését jelenti), a szociális segélyek mindenféle abszurd föltételhez kötése, az iskolakötelezettségi korhatár leszállítása, az egyetemisták (és a fölsőoktatási intézmények) számának tervezett csökkentése, a megdöbbentő mérvű „forrásmegvonások” az egészségügy, a tömegközlekedés, az infrastruktúra, a kultúra területén…”.

A felszámolandó „szociális államra” való történeti visszatekintés után TGM így folytatja:

„Az új Grundgesetz ’a közösség számára hasznos tevékenység’ kritériumához köti az összes szociális juttatást, ami – ha párhuzamba helyezzük avval, hogy a foglalkoztatás többé nem az állam kötelessége, viszont a munkavégzés az állampolgár kötelessége, nem pedig a joga – két következtetésre kényszeríti mind a jogalkalmazót, mind a tőketulajdon és tőkejövedelem nélküli honpolgárt. A ’köztársaság utáni’, posztrepublikánus magyar állam erkölcsi és jogi különbséget tesz a csereértéket termelő személyek (tőkések ÉS bérmunkások), illetve a termelésből kizárt, improduktív személyek (munkanélküliek, nyugdíjasok, diákok, a prekariátus tagjai – azaz a csak rendszertelenül dolgozó, koronként segélyre szoruló, egyik napról a másikra élő új proletárok –, az értelmiségiek, közalkalmazottak, betegek, rokkantak, háziasszonyok/férfiak) között.

Mindehhez hozzájön a büntetőjognak a szubproletariátust (’underclass’) megcélzó, represszív megkeményítése…, a szociális konfliktusok rendőri megoldásának szorgalmazása…

A köztársasági alkotmány ragaszkodott az alapjogok – köztük a szociális jogok – föltétlenségének és korlátozhatatlanságának mítoszához, az új, posztrepublikánus és antirepublikánus alaptörvény viszont új mítoszt teremt: azt, hogy az alapjogok gyakorlását (gyakorolhatását) ki kell érdemelni az állami tekintély színe előtt.”

TGM cikke itt.

Vannak helyek, amelyekről az ember azt hiszi, jól ismeri, mindent tud róla. Pedig... A múlt vasárnap a Margit-szigeten sétáltam, és sok olyan részletre felfigyeltem amire eddig nem, pedig bő félévszázada járok ki oda. Aztán a bejegyzésre készülve belenéztem a Wikipédia szócikkébe, és szemem-szám elállt. Töméntelen új - és érdekes! - információ. Mert jó, azt tudja az ember, hogy "Nyulak szigete", de azt, hogy ez valószínűleg egy középkori elírásból származik? A hajdani név a Margit-legendát latinul lejegyző Ráskai Leától maradt ránk; a "nyulak szigete" latinul Insula leporum, de neves régészünk, Trogmayer Ottó feltevése szerint ez eredetileg Insula leprorum vagyis "leprások szigete" lehetett a középkorban itt állt ispotály nyomán. És ha már történelem: 1814-ben állítólag itt találkoztak a Napóleon elleni szövetség vezetői: I. Sándor cár,  III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc osztrák császár és magyar király. Erről se hallottam még. Egyébként úgy kerültek ide, hogy a sziget akkori tulajdonosának, József nádornak a felesége Sándor cár húga, Anna Pavlovna nagyhercegnő volt. A nádor (latinul: palatinus) emlékét őrzi a sziget egy későbbi elnevezése: Palatinus-sziget, s ezért Palatinus a strand, a Pala.

De tartsunk rendet, sorrendet! A Margit hídról besétálva - minthogy a szökőkút még nem működik, az "átkosban" általában április 4-én (na, mi volt akkor?) indították meg - a Centenáriumi emlékmű fogadja a látogatót. 1972 óta áll, én mégis most először mentem egészen közel, és böngésztem az egymásba fonódó két bronzpalást belsejében a Budapest addigi száz évére utaló tárgyakat, feliratokat, jelképeket. Ha a képről nem lenne kivehető, a tábla felirata: "Vigyázz, ha jön a vonat!" Vannak más feliratok is, például "Tisztelet a munkának!" áll az emlékmű tervezőinek (Kiss István szobrász, Szabados Antal építész) és a megvalósítóinak neve felett. Ez balra lent látható. Vele szemben pedig az egyetlen rongálás: valaki letörte a Budapest felszabadulásának évfordulójára emlékező plakett egy darabját. Akkor itt és most újra elmondom, juszt is: 1945. február 13-án Budapest felszabadult. (És ha már úgyis benne vagyok a "komcsi propagandában": a sziget 1908-ig a Habsburg család magántulajdona volt, utána belépődíj mellett látogatható közpark, és a Tanácsköztársaság idején tették ingyenessé, május elsején nagy majálist rendezve a  proletárgyerekeknek. A Tanácsköztársaságnak - mint drc figyelmeztetett - egyébként ma, március 21-én van az évfordulója.)

*

A főúton balra az első látványosság az Úttörő Stadion. Igaz, most nem így hívják, hanem Margitszigeti Atlétikai Centrum, meg nagyon másképp is néz már ki, de nekem ez az Úttörő Stadion. Már a háború előtt is volt  itt sportpálya,  de elpusztult, s az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozóra építették fel helyén az Úttörő Stadiont.  Hozzá fűződő legemlékezetesebb (nem igazán pozitív) élményem az 1963-as első  Országos Sportnapok. Itt látható kitűzőjét most 500 forintért árulják egy numizmatikai site-on. Az OSN azon kísérletek egyike volt, hogy  nálunk is meghonosítsák a Szovjetunióban és más szocialista országokban is népszerű szpartakiád intézményét. A nyitó esemény egy olyasfajta tornaünnepély volt, amilyeneket ma legfeljebb észak-koreai híradófelvételeken lehet látni. Színes dresszbe öltözött, különféle színű kendőket lobogtató rengeteg fiatal hajt végre egyszerű gyakorlatokat, formáz élőképeket. Önként lehetett jelentkezni, és én, aki ügyetlen voltam, és gyűlöltem a tornaórákat, azt hiszem a jobb jegy ígéretéért vettem részt.  Meg persze a lógási lehetőségért. Az Úttörő Stadionban gyakoroltunk, sok százan, de az "előadás" a Népstadion csodálatos és "szent" gyepén volt. A mostani atlétikai centrum Iharos Sándor nevét viseli; én Iharost még kisgyerekként a Népstadionban láttam futni valamely nagy jelentőségű  focimeccs szünetében. Apám vitt ki, ahogy a legendás, 7:1-es magyar-angolra is.

A sportnál maradva és visszatérve a Szigetre, a következő állomás a Hajós Alfréd tervezte Sportuszoda (sokat jártam oda, úszni is, úszóversenyeket meg vízilabda meccseket nézni), de igazából arra emlékszem, hogy a kora reggeli úszás után a  - ma is szinte ugyanúgy kinéző - közeli pavilonban pogácsát és kakaót reggeliztem.  A Sportuszoda mögött volt a Vörösmarty kertmozi. A multiplexek megjelenéséig itt volt Budapesten a legnagyobb vetítővászon, de az élményhez persze a szúnyogok is hozzátartoztak, amit sűrű cigarettafüsttel próbáltunk kivédeni. Természetesen ma már egyetlen ott látott kalandfilm címére se emlékszem, arra viszont igen, hogy 1980-ban az akkor alakult Rock Színház itt mutatta be az Evita c. rockoperát, Kovács Krisztával és Szakácsi Sándorral a  főszerepben. Kicsit tovább menve, ha omladozva is, de még állnak az egykori Dózsa Teniszstadion tribünjei. Ide is jártam, amikor  Gulyás, Szőke, Baranyi, Machán, aztán Taróczy játszott Davis Kupa meccseket. Valahol ennek a közelében volt egy lovaspálya, ahol díjugrató versenyeket rendeztek - azt is szerettem. Nézni, persze.

*

Kisiskolás korom barátaival, Bandival és öccsével, Lacival kezdtem a Szigetre járni. Vadaspark, kolostorromok, Víztorony, aranyhalas-tó - ezek voltak a kötelező megállók. A fénypontot természetesen a dominikánus kolostor romjai jelentették, amelyek akkor még romobb romok voltak - igen, "annak idején" minden "olyanabb" volt -, a falmaradványok nem voltak ilyen szépen lezárva, nem állt középen ez a kis kápolna, és természetesen nem volt még az az acélhíd, amiről a turista most kukkolhat és fényképezhet. Viszont bokrokkal volt benőve, ami még romantikusabbá tette a helyet, és persze mászkáltunk a falakon (szinte biztos vagyok benne, hogy ki volt írva: veszélyes és tilos); nem értem, most szinte senki nem mászott fel rájuk.

*

A Víztorony (1913-ban épült az akkor forradalminak számító vasbeton-technológiával) közelében húzódik a Művész sétány a szobrokkal.  Valahol azt olvastam, hogy a 60-as években a Városligetből telepítették át őket. Az az igazság, hogy szerintem a kőszobrok a jobbak itt, a bronzportrék (kivétel Vilt Tibor zseniális Madách-a, amire nincs ráírva se az alkotó neve, se a szobor címe), valahogy kevéssé illenek a fák közé. De mindenképpen melengető érzés sétálni köztük. Lehet, hogy sznobizmus, nem tudom.

Persze muszáj kimondanom azt a közhelyet is, hogy az egész Margit-sziget egy gyönyörűséges park. És ha már az emlékmű kapcsán szó esett a munka tiszteletéről, jóleső érzés volt látni, hogy megemlékeznek a Sziget "első" kertépítőjéről. Így, lomb nélkül is gyönyörűek a  platánok és a tölgyek (meg a többi, aminek persze nem tudom a nevét). S ha fák, akkor - jó sznobhoz illően - Arany János, aki élete utolsó éveiben a Sziget fái alatt töltötte a nyarakat:

A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

(A teljes vers itt olvasható)

Emléktábla-mániásként (megint?) elolvastam a vízesés és a halastó létrehozójának, Zsigmondy Vilmos bányamérnöknek, "a hazai mélyfúróipar megteremtőjének" a márványtábláját, aki "saját kezdeményezése alapján 118.5 méter mélyből fakasztott itt artézi vizet 1867. március 3-án". Egészében is Zsigmondy nevéhez fűződik a Margit-sziget fürdőkultúrája: a mai Thermál Szálló helyén létesült az első gyógyfürdő, amelyre alapozva épült meg az Ybl Miklós tervezte Nagyszálló - néha a szüleimmel fagyiztunk a teraszán. (Leszögezem: akkor már nem élt se Zsigmondy, se Ybl.) A vízesés egyébként most nem esett, az aranyhalas tóban egyáltalán nem voltak halak, a közelben vásárolt perecnek kissé penészíze volt, s "nincs szalvéta, elfogyott", közölte kedves mosollyal a kislány. Megvigasztalt azonban, hogy életemben először hallottam zenélni a Zenélő kutat. Pontban 3 órakor kétpercnyi középkori fúvós zenét játszott. "E kút hű mása Bodor Péter székely ezermester 1820-22-ben Marosvásárhelyt épített és 1911-ben lebontott kútjának." 1935-36-ban építették itt újjá, s a háborús pusztulás után 1954-ben állították helyre. Abban viszont biztos vagyok, hogy az 50-es évek végén, a 60-as évek végén nem zenélt. De felmászni akkor is lehetett a kis teraszra, és nekem az is kaland volt.

- - -

*földrajzi névként kötőjellel írandó, városrészként egybe

A sorozat korábbi darabjai:

Séta - történetek 1.   Aknamentesítés

Séta - történetek 2.   Vadaskert

Séta - történetek 3.   Víziváros

Séta - történetek 4.   Szentendre

Séta - történetek 5.  Tündér-szikla, Normafa

Séta - történetek 6. Széchenyi-hegy

„A magyar történelemben túlteng a nemzeti veszteségélmények sorozata... Nyugat-Európában az újkorban egy tevékeny, alkotó, teremtő vállalkozásként jelent meg a nemzeti történelem. Nálunk a történelmi cselekvés, a modern polgárosodás hol az idegen elnyomás, hol a rendi társadalom béklyói miatt nem volt lehetséges. Ezért átkerültek a hangsúlyok a szimbolikus és érzelmi pótcselekvésekre… A régi dicsőség állandó idézgetésével, nemzeti mitológiákkal, nagyzoló kivagyiság, magyar kivételesség hirdetésével ugyanúgy, ahogy kíméletlen önostorozással, a sors és a nemzethalál feletti búsongással. Ezekhez természetesen politikai erők kapcsolódnak, most például az alkotmányozásban pontosan ez a rendies, nemzetieskedő öltözék, az ispántól a Szent Korona-tanig köszön vissza.

Amikor iskolába jártam, minden óra előtt el kellett mondanunk a Hiszekegyet azért, hogy megőrizzük, ébren tartsuk a trianoni sebeket, a nemzeti fájdalmat. Volt egy osztályfőnökünk, aki azonban egy másik idézettel kezdte az óráját Vörösmarty Mihály Jóslat című verséből. „A gyűlöletnél jobb a tett, / Kezdjünk egy újabb életet. / Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt”. Ez egy egészen más mentalitás, mint ami a magyar társadalmat jellemzi.”

„A rendszerváltás bekapcsolta a magyar társadalmat a modern, mediatizált tömegpolitikába, melynek középpontjában a szavazatmaximálási verseny áll. Ennek a versenynek a tömegérzelmek folyamatos gerjesztése, fenntartása a legfőbb eszköze… Nem racionális érveket kell megmozgatni, hanem a zsigeri indulatokat, félelmeket, aggodalmakat. A politikai közbeszédet éppen ezért áthatják a nagy érzelmek, nemzeti hevületek, az együttes gyűlölködés és a valahová tartozás szükséglete. Egyre erősebb a nyelvi agresszió, a közbeszéd eldurvulása, a másik fél minősítése, megbélyegzése, becsmérlése. Mivel a világ egyre bonyolultabb, nagy az igény a leegyszerűsítésére, a bizonytalanság csökkentésére. Erre alkalmas az érzelmek kiemelése, a fekete-fehér látásmód. A tömegdemokráciák másik jellemzője egyfajta számosság, a demokráciák fejlődése a választási korlátok fölszámolásának története. Látjuk, most éppen a gyerekek után járó szavazati jog a téma. Biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, hogy Európában leszállítsák a szavazati jogot 16 évre. Kényszerűséggé vált a befolyásolható tömeg növelése.”

„Mindezek ellenére meggyőződésem, bármilyen naiv meggyőződésnek tűnik is, hogy hosszú távon azé a politikai erőé a jövő, amelyik képes lesz áttörni a modern tömegtársadalmakban kialakult hazugságfüggönyt, amikor a politika azonos a manipulációval. Az a politikai erő nyerhet a jövőben, amelyik elszánja magát arra, hogy nemcsak az emberek érzelmi, indulati világát veszi célba, ahogy a reklámok teszik, hanem bízik a rációban, az értelmes gondolkodásban. Nem elégszik meg pusztán jelszavakkal, nem épít szavakból álvalóságot. Sajnos ennek még nem látszanak a jelei, egyelőre megyünk befelé az erdőbe.”

Interjú Pataki Ferenc szociálpszichológussal. A teljes szöveg: itt.