Minthogy (sajnos) rengeteg szabadidőm van, most elmegyek nyaralni egy kicsit az Adriára. 

Leonard Cohenre visszajövök!

Aki pedig addig se bírja ki nélkülem, az olvasgassa régebbi, zseniális bejegyzéseimet.

Nemzedéki élmény volt a 70-es években a Népköztársaság útján, a MÚOSZ székház padlásán, a 25. Színházban, ahogy Másik Jánossal az oldalán Bereményi-szövegeket énekelt-beszélt-gondolt - velünk, a közönségével együtt. Egy csalódott, megcsalt, de mégis újra-újra hinni akaró és ezért a múltba - 25-30 évesen is a saját múltjába - menekülő nemzedék élménye.

Béke porainkra.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

"Azt hiszem, a bátorságunk abból fakadt, hogy nem volt mit veszítenünk. Lejjebb már nem lehetett, veszélyben volt az életünk, a jövőnk. Erőt kellett mutatnunk, ha élni akartunk" - vallja egy fekete nő az amerikai polgárjogi mozgalomról szóló lenyűgöző, sokórás filmsorozatban (Eyes on The Prize). A hatvanas évek Amerikájára jellemző faji elnyomás, kirekesztés, rendőri erőszak és intézményesült diszkrimináció kereteit maguk a feketék rúgták föl elsősorban a polgári engedetlenség és a jog eszközeit használva.

"Nincs mit veszítenünk. Már a gyerekeinket is ölik" - ezt pedig Csorba Csaba, a Tatárszentgyörgyön lemészárolt Csorba Róbert édesapja, a négyéves Robika nagypapája mondta februárban.  

…

"A keresztapám halála azt bizonyítja, hogy mindegy, mit csinálunk, hogyan próbálunk bizonyítani a többségi társadalom és önmagunk előtt is. Csak az számít, hogy cigánynak születtünk" - mondta a tiszalöki gyilkosság után a Magyar Narancsban Kóka Ágnes. A sikeres fiatal roma értelmiséginek nemcsak hozzátartozója halálát kell feldolgoznia, hanem azt is, hogy diploma ide, beilleszkedés oda, nem a teljesítmény a lényeg, hanem a bőrszín.

…

Nem egy és nem is csak jobboldali riportert láttam Kislétán, aki bicskanyitogatóan provokatív és agresszív volt a tragédiától sokkolt családdal. Majd ügyesen megragadták az alkalmat, hogy ismét bemutathassák a cigányok "civilizálatlanságát", "barbárságát". A sajtó egy részének önkontrollhiánya és uszítása ilyen esetekben tűnik fel leginkább, holott az a velünk élő médiavalóság része. Míg a jobboldal időnként nyíltan átveszi a szélsőjobb cigányellenes retorikáját, a balliberális oldal egy része bújtatottan, más része a régóta nem létező tabuk bátor döntögetőinek pózában tetszelegve adja a lovat az előítéletes többség alá. Közös nevező: a cigányság kirekesztése, de legalábbis lekezelése.

…

Magyarország településein polgárháborús pszichózisban élnek a romák: a faluszéli legszegényebbeket sújtó újabb és újabb véres merényletektől a közösség egésze is csapdában érzi magát: nincs miért küzdeni, nincs menekvés. "De mikor vágunk mi vissza?" - kérdezte az egyik kislétai férfi. Közös felelősségünk lesz, ha hagyjuk, hogy elkezdődjön.

(Mondatok Varró Szilvia Volt egy álmuk c. írásából)

A témáról már mindent - és mindennek az ellenkezőjét - elmondtak, pl.drc-nél.

Nincs kedvem cizellálni, nincs kedvem már vitatkozni sem: aki cigányozik - akár okkal, akár ok nélkül -, az most már mind potenciális gyilkos.

(Ad notam: a zsidókérdés a 20. század elején még legitim politikai, társadalmi vitatéma volt - lásd pl. a Huszadik század c. folyóirat 1917-es körkérdését -, Auschwitz óta minden antiszemita potenciális tömeggyilkos.)

Mottó: Az optimista és a pesszimista beszélget. – Ez a világ a lehetséges világok legjobbika – mondja az optimista. – Igazad van – válaszol a pesszimista.

Az elmúlt hónapokban mindketten jártunk külföldön, s erről mindketten be is számoltunk blogunkon. Én – szokásomhoz híven – rajongtam a helyért (ezúttal az Egyesült Államok), ahol éppen jártam, és tettem némi összehasonlításokat, amelyek nem voltak előnyösek a hazám számára. (lásd: Rásblog, júniusi Útirajzok I-V.) Aztán egy jót vitatkoztunk-gondolkodtunk, amelynek során Platen a fejemre olvasta azt is, hogy tavaly, Rómából hazatérve még Berlusconit – pofátlanságának könnyedségét, nagyszabású voltát - is dicsértem, szemben (az általam ott meg nem nevezett) hazai X. Y-nal.

Platen: Nem szeretem, nagyon nem szeretem, amikor honfitársaim külföldre mennek és azt kánaánnak írják le. – Hosszan sorolhatnám, mi mindenről feledkeznek meg a magyarok külföldön, ami itthon iszonyatosan zavarja őket. Persze értem én azt is, hogy az ember a nyaralása alatt jól akarja érezni magát, szeretné, hogy kicsit elvarázsolja a külföld… Mi előszeretettel aggatjuk Magyarországra a balkáni jelzőt, miközben más országokban történő események kapcsán vállat rándítunk.
A magyar panaszkultúra „áldozata” vagy, mely előszeretettel nagyít fel problémákat és idealizál bizonyos európai helyszíneket. Olaszország-bejegyzésedben Berlusconival szimpatizálsz kicsit, míg Orbán Neked gazember. Persze lehet, hogy ez fordítva is így van: az olaszok egy része felháborodik Berlusconin, és kedves, illedelmes fiatalembernek tekinti Orbánt. De szerintem van lehetőségünk, hogy ennél tovább, mélyebbre lássunk.”

Rás: Vannak dolgok, amiket én nyilvánvalónak, természetesnek és tudottnak veszek, ezért nem mondom el. Ilyen evidencia, hogy nekem ez a hazám, ide köt minden. Ebből az is következik, hogy minden rossz, ami itt történik, az sokkal jobban fáj, valóban a bőrömre megy.
A másik: soha nem felejtem el külföldön, hogy turista vagyok. Tudom, hogy ez sajátos, felületes nézőpont, aminek az egyik komponense az, amit írsz, hogy jól akarom érezni magam.
De én itthon is jól akarom magam érezni!
Társadalmi, politikai kérdések iránt gyerekkorom óta érzékeny ember vagyok, és talán alkatilag hajlamos vagyok észrevenni azt, ami rossz. Ami ott rossz, ahol élek, abban az országban, amihez közöm van. Olaszországhoz annyi közöm van, hogy imádom a toszkán tájat, lenyűgöz Firenze, Pisa, Siena, hagyom magam elvarázsolni Velencétől és meghatnak Botticelli képei, Michelangelo szobrai... És igen, imádtam New Yorkot meg New Orleanst, a felhőkarcolókat, a nyüzsgést vagy épp a fenséges Mississippit. Meg nagyon élveztem, hogy mosolyognak az emberek és működik a tömegközlekedés. (Miközben tudom, hogy 40 millió embernek nincs egészségbiztosítása és Texasban sorozatban végeznek ki embereket.) Nem akartam objektív országképet adni, azt írtam le, hogy mitől éreztem jól magam, meg azt, hogy mi az, amiről Magyarország – a hazám, az otthonom – jutott eszembe, s az, hogy mitől nem érzem magam jól itthon.

Én azt vettem észre, hogy sokszor nem azért érzed magad itthon rosszul, mert objektíve rosszak a viszonyok (egykor Te beszéltél az értelmiségi mazochizmusról, hogy belelovalod magad bizonyos rossz hírekbe). Amikor én igyekszem objektívebben megmutatni egy ország negatív oldalait is, akkor azt sugallom, hogy ott is van bőven olyan nehézség, amiért rosszul érezhetnék magukat az adott ország lakói. Ha például tömegközlekedésről van szó, Róma elbújhat Budapest mögött és ez azon túl hogy saját tapasztalatom, nem egy, Magyarországon élő külföldi (svájciak, németek) véleménye.

Ezen a ponton Platen „csúnya” fogással élt.

És hogy egy klasszikust idézzek: "Platen! Gondolkodtam a dolgon; a túlélés egyetlen esélye, ha nem tanuljátok meg tőlünk, hogy ocsmány a világ. (De lehet, hogy a félmondat helyesen így hangzik:... ha nem tanuljátok meg tőlünk ocsmánynak látni a világot.)" Ezt én mondtam neki egy korábbi vitánk során.

Hozzátette: az egész életemen keresztülhúzódik az a propagandahadjárat, melyet a magyaros rosszkedv, siránkozás, negativizmus ellen folytatok.

Sok mindent mondok, szituációtól, kontextustól, hangulattól függően. Mocskosnak és egyre rosszabbul működőnek látom ezt a várost – valamint az ország közéletét. Ettől még szeretem a Balatont, a Duna-kanyart, szeretek átsétálni a Lánchídon, és nem állandó siránkozással élem az életemet.
A szemléletmódom – amit időnként talán joggal olvasol a fejemre – már nem fog megváltozni (illetve majd csak a nem túl távoli jövőben, amikor már bárgyú vigyorral hugyozok magam alá). Kétségtelen, hogy neked könnyebb, jobb. De éppen a te mosolygós életszemléleted az, amit annyira irigyeltem az amerikaiaktól...

Mocskos, rosszul működő ez a város: elismerem (de micsoda kosz volt Párizsban, és hogy nézett ki Velencében a csatorna, amikor ott jártam?!). Én olyan életet alakítottam ki, hogy kikerüljem a legtöbb mocskot és lehetőség szerint minél kevesebbet tapasztaljak a rossz működésből. Itt, ahol lakom, járnak – sajnos csak néha – locsolóautók. Szégyen a Nyugati aluljáró, de létezik már egy civil kezdeményezés, hogy legyen változás. Tudom, hogy szégyenletes sok ház állapota, de mégis egy-egy felújított épületre örömmel csodálkozok rá. Szerintem a legnagyobb gond az, hogy léteznek pozitív kezdeményezések, csak kevés és minden rendkívül lassan történik. Nem engedek, nem engedhetek annak a pánikhangulatnak, mely eluralkodott sokakon. Wahornnak talán igaza volt (lásd a Propaganda c. bejegyzést): ez a búvalbasszottság az egyik (nyílván nem a legfontosabb) okozója annak, hogy nem jutunk előbbre… Nyilván van valami idegesítő az optimista emberekben, mert ahhoz, hogy lássák a derűt másokat is állandóan rá akarnak venni a derűlátásra.

Platen-Rás dialógus - 1. A jóról és rosszról

Platen-Rás dialógus - 2. Kábultan. Kábultan?

Álmomban láttam egy pártot. Mit láttam? Alapítottam egyet. Milyet? Bizony szociáldemokratát és polgárit is egyben; egyikben sincsen túlkínálat mostanság mifelénk.

Persze, kérdés: igény van-e bármelyikre is.

Ez engem durvára nem érdekelt.

Magamnak álmodtam pártomat, és olyan pártot álmodok magamnak, amilyet akarok. Az én álmom szabad.

Mi volt a párt neve?

MSzPP.

Magyarországi Szocialista Polgárpárt.

Magyarországi, mert benne cigány, zsidó, sváb, tót és mindenféle más nemzetiségű, sőt más állampolgárságú ember is egyenrangú tag lehetett.

Szociáldemokrata, egyrészt, mert kultúrát képviselő, nevelő párt volt az általam álmodott, másrészt, mert ez a párt bizony a szegény emberek pártja volt, amelybe gazdagok is beléphettek, ha akartak és persze, ha jól viselkedtek.

Végezetül pediglen polgár volt a pártom, mert szabad választások, parlamentarizmus, szólásszabadság, minden létező és létezett polgári vívmány képviselője és utolsó leheletig való védelmezője volt…

Folytatás: itt

Olvasom, hogy a magyar ifjú szocialisták nem hajlandók sörözni szlovák elvtársaikkal, amíg azok el nem ítélik az új nyelvtörvényt (törvénymódosítást). Ez egyébként csak a hír második része, az első arról tudósít, hogy a szlovákok viszont nem vettek részt a Szocialista Ifjúsági Internacionálé (IUSY) zánkai fesztiválja keretében a kisebbségi jogokról tartott szemináriumon. Fasza, nem kétséges, hogy egy lépéssel megint közelebb kerültünk a megoldáshoz, a szlovákiai magyarok jogainak érvényesítéséhez (vagy akár csak könnyebb, jobb életéhez) és a magyar-szlovák viszony általános javításához.

Mielőtt bárki az „egységes kárpát-medencei magyar nemzet" sorsa iránti közömbösséggel, hazafiatlan defetizmussal vádolna, sietek leszögezni, hogy én is jogtiprásnak, nemeurópainak és bornírtnak tartom a szlovákiai magyarok nyelvhasználatát korlátozó új törvényt, és teljesen egyetértek azzal, hogy a magyar kormány, a magyar parlamenti pártok tiltakoznak ellene és nemzetközi fórumokat is felhasználva próbálják elérni annak visszavonását. (Figyelem! Nem Szlovákia elítélését akarják elérni - remélem -, hanem a nyelvtörvény visszavonását.)

De: tényleg azt hiszi egy magát politikusnak képzelő (amúgy korábbi megnyilatkozásai alapján is meglehetősen ostobának tűnő ifjonc), hogy az emberi kapcsolatok megszakítása egy lépéssel is közelebb visz az áhított célhoz? (Igen, azt hiszi - és sajnos nem csak ő.)

Kéne itt most hosszan beszélni a szlovák (román, szerb - és magyar!) nacionalizmus, nemzeti kisebbrendűségi komplexus okairól, megnyilvánulásairól, hogy egy picit jobban értsük, miről van szó, de ezt helyettem sokkal jobban megtette például a szlovákiai születésű Szarka László egy tavaly decemberi És-interjúban vagy ugyanabban a lapban Öllös László A magyar-szlovák párbeszéd ideje c. cikkében. (Elolvasásukat - bár hosszúak - javaslom.) Szarka például arra figyelmeztet, hogy „a magyar trianoni rövidlátás és a szlovák nemzeti csőlátás egy tőről fakad", és arra is figyelmeztet: „bár a magyar újnacionalizmus rejtett kódja erőt és tekintélyt mutatni, rendet és győzelmet ígérni, és bár a gyenge és erőtlen, megalkuvó és önző Magyarország képe sokakban rögzült, Magyarország nem engedheti meg magának, hogy hét szomszéd felé olyan erőt mutasson, ami nincs".

Én most csak egy történelmi-politikai párhuzamra hívnám fel a figyelmet. A hidegháború korszakában évtizedeken át a hivatalos amerikai politika a „kommunizmus visszaszorítása", a „rab nemzetek felszabadítása", a Szovjetunióval és szövetségeseivel/csatlósaival való engesztelhetetlen szembenállás volt. Eredménytelenül - sőt komolytalanul, mint azt pl. 1956 bizonyította. A 60-as évek végétől kezdett formát ölteni, részben a közvetlenebb tapasztalatokkal rendelkező nyugatnémetek és franciák nyomására a „fellazítás" politikája, vagyis az, hogy kapcsolatépítéssel, gazdasági szálakkal, kulturális cserével, turizmussal, tudományos együttműködéssel (s persze masszív propagandával) fokozatos változást előidézni a kelet- és közép-európai országok politikájában, az ott élő emberek gondolkodásában. Ez fontos tényezője lett a későbbi kelet-európai rendszerváltozásoknak.

És még egy párhuzam, a „pingpong-diplomácia": 1971-ben egy amerikai asztalitenisz-csapat kínai látogatása törte meg a néha világháborúval is fenyegető amerikai-kínai szembenállás jegét, s adott alkalmat 1949 óta az első politikai érintkezésre, amit aztán nemsokára követett az egész világpolitikában fordulatot hozó kínai Nixon-út.

Itt, magyar-szlovák viszonylatban persze kisebb a tét, balkáni kocsmahangulat uralkodik - a Balkán bája, természetessége nélkül. De ha kocsma, akkor legalább sörözzünk!

"Odahajtottunk a hetvenkilences sírhely mögé, s leraktuk a szerszámokat, cementet, kavicsot, homokot, a talapzatot és a kicsit zsírosan fénylő mészkő síremléket. A háromkerekű ugrott egyet, mikor rakodófelületéről a fagörgők segítségével rágurítottuk az odakészített ládákra a kőlapot. Korneff eltávolította a sírdomb fejrészéről az ideiglenes fakeresztet, amelyen H. Webknecht és E. Webknecht neve állt, én a kezébe adtam a furdancsot, s ő nekiállt kifúrni a lyukat a kavicsbeton tartópillérnek - a temetői szabályzat értelmében hatvanegy centi mélyre kellett fúrnia -, miközben én vizet hoztam a hetes parcelláról és elkészítettem a habarcsot. Éppen készen lettem vele, amikor Korneff is bejelentette - ötvenegy centiméternél -, hogy kész, mire én nekiláttam megtölteni a habarccsal a két lyukat, Korneff meg lihegve leült a sírkőre és megtapogatta tarkóján a furunkulusokat. - Hamarosan megérnek. Mindig megérzem, mikor fognak kifakadni. - Alig figyeltem rá, csak tömködtem a lyukakba a habarcsot. A hetes parcella felől egy protestáns temetési menet vonult lassan a nyolcason keresztül a kilences felé. Mikor három sorral arrább elhaladtak előttünk, Korneff lecsúszott a sírkőről és a temetői előírások szerint levettük a sapkánkat, amíg a lelkész, a koporsó meg a hozzátartozók el nem vonultak. A koporsó mögött magányosan lépkedett egy gyászruhás, nyiszlett kis asszony. Az utána következők mind magasabbak éstestesebbek voltak.

- Jóságos úristen! - nyögött fel mellettem Korneff. - Az az érzésem, hogy kifakadnak, mielőtt még felállítjuk a sírkövet.

Közben a temetési menet megérkezett a kilences parcellához, elhelyezkedett a sír körül, és felhangzott a lelkész föl-le hullámzó hangja. A beton közben már kötött, rátehettük volna a talapzatot az alapozásra. Csakhogy Korneff hasra feküdt a sírkövön, sapkáját begyömöszölte a homloka és a kő közé, hátrahúzta a zakója meg az inge gallérját, hogy tarkóját szabaddá tegye, miközben a kilences parcella felől a szellő hozzánk sodorta a nyolcasra a megboldogult életrajzi adatait. Kénytelen voltam felmászni a sírkőre, és ráülni Korneff hátára. Akkor láttam, mi a nagy helyzet: két furunkulusa volt egymás mellett. egy későn jövő hatalmas koszorúval csörtetett a kilences parcella és a lassan már végéhez közeledő prédikáció felé. Egyetlen rántással eltávolítottam a ragtapaszt, egy bükkfalevéllel letöröltem az ichtiolkenőcsöt, és szemügyre vettem a két daganatot. Majdnem egyforma nagyok voltak, kátránybarna színük kezdett sárgába átmenni. - Imádkozzunk! - sodródott hozzánk a felszólítás a kilences parcelláról. Jeladásnak fogtam fel, félrehajtottam a fejem, s egyszerre nyomkodtam meg húzkodtam hüvelykujjaim alatt a bükkfaleveleket. - Miatyánk... - Korneff zsörtölődött: - Ne nyomd! Huzigáld! - Huzigáltam. - ...tessék meg a Te neved. - Korneff együtt imádkozott velük: - ... jöjjön el a Te országod. - Mivel a huzigálással nem mentem semmire, ismét nyomkodni kezdtem. - Legyen meg a Te akaratod... - Csoda, hogy nem durrant. Aztán mégegyszer: - ... add meg nekünk ma. - Korneff ismét velük mondta: - ... vétkeinket és ne vígy minket a kísértésbe... - Több volt bennük, mint gondoltam. - ... az ország, a hatalom és a dicsőség. - Kinyomtam a véres maradékot. - Mindörökké, ámen. - Mikor még egyet nyomtam rajta: - Ámen! - mondta Korneff, s még egy utolsót húztam: - Ámen! - A kilences parcellában már kondoleálni kezdtek, de Korneff egyre csak ámenezett. Még mindig hason feküdt a sírkövön, és megkönnyebbülten nyögte: - Ámen! -, és hozzátette: - Maradt még egy kis cemented a talapzat alá? - Maradt. Mire: - Ámen!

A pillérek közé terítettem a megmaradt néhány lapát kötőanyagot. Akkor Korneff lecsúszott a csiszolt betűkről, és Oskar megmutatta neki a színes őszi faleveleket és a két furunkulus ugyancsak színes tartalmát. Fejünkre tettük a sapkát, megmarkoltuk a követ, s miközben a kilences parcellán szétoszlott a gyászoló gyülekezet, felállítottuk Hermann Webknecht és Else Webknecht (szül. Freytag) sírkövét." (Günter Grass, ford.: Szíjgyártó László)

Mottó: Egy propagandista számára nincs nagyobb veszély, mint ha elhiszi saját propagandáját.

Platen londoni beszámolójához írtam egy kommentet, amelyben rajongtam egyet a hagyományok társadalmat kötő, biztonságot adó erejéről. A következő kommentelő egy kedves fideszes aktivista volt, 979:

"Érdekes, hogy a magyar tradíciók csupa ócskaságok, amiket minél előbb el kell törölni, meg kell haladni (ugye a Himnuszt is újra kellene írni, stb.), míg a külföldi tradíciók milyen jók meg milyen jópofák."

Ott azt válaszoltam erre, hogy vannak jó hagyományok, rossz hagyományok (lásd pl. emberevés) és vannak a történelem során beszennyezett hagyományok. Sapienti sat.

De érdemes tovább elemezni a mondatot, a zárójeles megjegyzésből, a "nemzeti imánkat" fenyegető ezer veszélyből kiindulva. Én két emberről tudok, aki rátámadt a Himnuszra. Az egyik Rákosi Mátyás volt, aki állítólag 1950 táján felvetette - és például Kodály Zoltánt fel is kérte rá -, hogy új himnuszt kéne írni a kommunizmus felé haladó Magyarországnak. Mint tudjuk, nem lett új himnusz, Rákosit - akinek akkor gyakorlatilag teljhatalma volt és bármit megtehetett - nyilván meggyőzték, hogy (Talleyrand-nal szólva) nem egyszerűen bűn, hanem hiba volna ilyet tenni. Annyi azért történt, hogy nyilvánosan lehetőleg szöveg nélkül játszották a Himnuszt. De emlékezetem szerint az 50-es évek végén nem titkos hazafias gyülekezetekben, hanem az általános iskolában tanultam meg a Himnuszt és a Szózatot. (Meg a szovjet himnuszt és az Internacionálét.) 

(Mellesleg: a német himnusznak, a Deutschlandliednek a második világháború után csaknem fél évszázadon át nem volt szövege; a Deutschland, Deutschland über alles vállalhatatlan volt. Ma az első két versszak nélkül éneklik.)

A másik himnuszmerénylő Wahorn András képzőművész, performer, az egykori AE Bizottság együttes tagja, aki egy 15-20 évvel ezelőtti rádióriportban (sok éves amerikai tartózkodás után hazatérve és az ottani pozitív látásmódot dicsérve) elejtett egy megjegyzést a mi "búval baszott" himnuszunkról, s hogy szakítani kéne ezzel a mentalitással, ha vinni akarjuk valamire.

Azóta volt már "keresztényüldöző" Tilos Rádió meg mai botrány Spiró jó két évtizede írt, keserű verséből ("jönnek a mélymagyarok, jönnek a szarból")... Mert - mint arra a mai Fidesz EP-képviselő Surján doktor, az Antall-kormány minisztere annak idején fenyegetően figyelmeztetett - "fehér ember nem felejt". S hogy ki nem "fehér" és hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem fehér, azt majd ők megmondják.

A Rákosi-anekdota két emberöltő múltán is "bizonyíték" arra, hogy ma a nemzetietlen (liberálbolsi meg persze bibsi vagy bibsibérenc) erők kezet akarnak emelni a Himnuszra és mindenre, ami magyar.

979 természetesen nem mint fideszes aktivista írta/gondolja azt, amit írt. Tudom, hogy egy, a világról gondolkodó, a társadalomról, a politikáról saját véleménnyel bíró fiatalember (akivel nagyon fontos kérdésekben nem értünk egyet, de ez most mellékes). Én most csak arról elmélkedtem, hogy egy hülyeség értő kezekben hatásos fegyver lehet, mert evidenciaként issza be magát a gondolkodásba (a nemgondolkodásba).

Igen: az MSZP 2002-es, 20 millió román munkavállalóval fenyegető kampánya is gyalázatos - és sikeres - volt.