Szabadság, tágasság – ez a két szó jutott eszembe, amikor péntek délután a Museum Quartier felől átsétáltunk a Maria-Theresien-Platzon. A gyönyörűen gondozott park füvén mindenfelé mosolygó fiatalok ültek, feküdtek, rockzene szólt, azt hiszem, valami esti koncertre készült elő egy DJ. Rendszeres Bécs-járók vagyunk: évente egyszer-kétszer kimegyünk 3-4 napra kiállításokat nézni; egy barátunknál lakhatunk. Nagyon szeretem a várost, talán azért is, mert nagyon hasonlít Pestre (történetileg persze fordítva van), csak éppen minden működik benne. Első perctől (valamikor a 80-as évek eleje) megragadott a színessége – igen, a „migránsok” azóta hatványozott, de természetes jelenléte –, ahogy Párizsban, Londonban is. Nyugalom, biztonság. (Természetesen a cinikus gazember Lázár János által hírbe hozott Favoriten negyedben is, ahol a barátaink laknak.) Meg persze jólét, gazdagság, ami nem utolsósorban lehetővé teszi, hogy fantasztikus kiállításokat rendezzenek. Most a három nap alatt hatot láttunk: Keith Haring, Man Ray, Otto Wagner életmű-kiállítását, egy osztrák milliárdos műgyűjtő, Heidi Horten egyedülálló huszadik századi gyűjteményéből 170 képet; az előbbi három inkább érdekes (nagyon érdekes), ez lenyűgöző, tökéletesen illik rá a kiállítás címe: WOW! A Kunsthistorisches Museumban húsz képpel vendégeskedik a szentpétervári Ermitázs (ugyanott most megint egy emelvényről lehet közelről megnézni Klimt freskóit), a hatodik pedig egy nagyon jópofa haj- és testápolás-történeti kiállítás volt a Városi Múzeumban. Emellett tegnap délelőtt másfél óra a Musikvereinben egy esti jótékonysági előadás összpróbáján: Rossini Viaggio a Reims c. szinte sose játszott vígoperájának koncertszerű bemutatója Juan Diego Flórezzel az élen. A próbán a világsztár tenorista sajnos csak markírozott, de a többi top énekes nagyszerű volt. És az utolsó programunk ezúttal az volt, hogy megnéztük a Regenbogenparade-t (Szivárványparádé), az ottani Pride százezres menetét. Tarka, felszabadult, vidám népünnepély, ahol az LMBTQ közösség (most persze lehetne azon elmélkedni, hogy ez miért és mennyire közösség; talán kényszerközösség?) zenétől dübörgő, feldíszített kamionjai – és dús fantáziával feldíszített felvonulói – mellett az út mentén gyermekes családok és szolid öregasszonyok is integettek szivárványzászlóval.

Mindezek után talán nem kell magyaráznom, hogy értem a „tágasságot”. Viszont fura dolog megint úgy járni Hegyeshalmon túl, hogy az ember érzi, „szabad földre” érkezik.

 …avagy egy nap hordaléka (I. M. Déry Tibor).

 „Mert sohasem tartottunk lépést a többi néppel: nem tartozunk az emberi nem egyik nagy családjához sem; nem vagyunk sem nyugatiak, sem keletiek, és nem rendelkezünk egyikük hagyományaival sem. Minthogy időn kívül állunk, bennünket nem érintett az emberi nem általános nevelődése…

…Emlékeink csak a tegnapi napig vezethetők vissza; úgymond idegenek vagyunk saját magunk számára. Ilyen furcsán mozgunk az időben, hogy amint haladunk, visszavonhatatlanul kicsúszik kezünkből a tegnap… Nálunk nincs belső fejlődés, természetes haladás; az új eszmék elsöprik a régieket, mert nem következnek belőlük, s ki tudja, honnan pottyannak. Kész eszméket veszünk át, ezért az a kitörülhetetlen nyom, amit az előrehaladó gondolatmenet hagy a tudatban, s ami ennek erejét adja, nem barázdálja szellemünket…” (P. J. Csaadajev: Filozófiai levelek egy hölgyhöz, 1836)

Az úgy volt, hogy tegnap este elmentem a Nyitott Műhelybe, hogy meghallgassam L. Ritók Nórát, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjét. Aki nem tudná – akár az én korábbi bejegyzéseimből, pl. ebből –, hogy mi az Igazgyöngy, annak ajánlom figyelmébe A nyomor széle blogot, ahol Nóra rendszeresen beszámol a munkájukról, küszködésükről, egy szegregátum mindennapjairól. Nekem számos ok miatt csak futó – bár fontos – kaland volt Told, de megmaradt az érdeklődésem, tiszteletem, rokonszenvem az Igazgyöngy és Nóra iránt. Egy órán át beszélt, az újabb egy órán át válaszolt a hallgatóság kérdéseire, megjegyzéseire. Erről most nem is írnék többet, tényleg olvassatok bele a blogjába, vagy nézzétek meg a honlapjukon a gyönyörű, Szuno márkanevű kézműves termékeiket.

Már rég leszoktam arról, hogy - akár ezen a blogon - dokumentáljam a mindennapjaimat, amelyek amúgy elég változatosak. Tegnap a BAGázs Egyesülettel, amelynek két és fél éve vagyok az önkéntese, a Prezi által támogatott kerítésépítési akcióban vettem részt. Amikor elfáradtam, alkalmilag összeverődött gyerekekkel pihentem; beszélgettünk, vöröspecsenyéztünk, ilyesmi. A kép a 168 óra képriportjából való, a videóriportjuk (és a többi fotó) itt érhető el..

... s egyúttal közölte, hogy még több ciklusra rendezkedett be.

„Egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jöttment kalandor erőszakot követhet el rajta." (Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája)

Már tényleg tudhatjuk.

Elfelejtettem napra pontosan megemlékezni az évfordulóról, de hát Marx van annyira aktuális, hogy kibírja azt a pár napot, amíg lesz időm kicsit bővebb bejegyzést írni a valaha volt egyik legnagyobb humanistáról.

Kint voltam tegnap is, a múlt héten is – mint az elmúlt években annyiszor. Azt gondolom ugyanis, hogy plusz egy fő is számít. (És örülök, hogy sokan gondoljuk így.) Régebben sok korombeli ismerőssel találkoztam, tudom, hogy most is ott voltak, de elvesztek a tömegben – a hál’ istennek ifjabbá vált tömegben.

Baloldali (vagy annak mondott), liberális (vagyis individuálisan szabadságelvű) szemléletű hetilapokat (MaNcs, HVG, És) olvasok (plusz Heti Válasz), Facebook-ismerőseim között pedig többségben vannak az MSZP- vagy DK-szimpatizánsok (bár van szilárdan Fidesz-hívő barátom is).

Tegnap két fiatal sráccal vonultam, őket szemmel láthatóan lelkesítette az esemény, a – zászlókból, pólógrafikákból kitűnően – sokféle gondolkodású ember együttléte és a beszédek. Én „csak” örültem, meg reménykedtem. Reménykedem.

(Nem csak azért, mert a Költészet napja van.)

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
  hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
  mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
  a sovány levelek.

Választottam. Illetve Magyarország választott – a többség nem azt, amit én.* Tudomásul veszem. Végül is, nem történt semmi váratlan, nem egész két hónapja, amikor megkezdtem a választási sorozatomat, nem kételkedtem a Fidesz győzelmében, legfeljebb a kétharmad megtörését láttam reális célnak. A dolgok jelen állása szerint ezt se sikerült elérni (végeredmény szombaton). Sok barátom, ismerősöm szó szerint gyászol. Én csak a csalódás után – hiszen titkon mégis csak reménykedtem valami egész másban – megpróbálom megérteni, hogy mi történt, mi van, és hogy milyen az az ország, ahol élnem adatott, és ahonnan már nem tudok elmenni. (Ha harmincéves lennék, és lenne valami tisztességes szakmám, elmennék. Amikor tényleg 30 voltam, ezt elképzelhetetlennek tartottam, s nem azért, mert ez sokkal nehezebb lett volna.) Tézisek, gondolatfutamok következnek.