Petíciót indítottam, hogy Orbán menjen a picsába. Csatlakozni lehet itt

Lustulok - száradok, törődöm, mondanám József Attilával, aki ma is megkerülhetetlen -, vagyis nem jön ki belőlem új bejegyzés, de muszáj mondani valamit, kimondani egy érzést - emléket? reményt? -, így hát egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem; lenne újabb is, de hát ez így legalább "évfordulós". És nem tesz semmit, hogy már az első mondata se igaz: most nem írtam ki külön, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!" Pedig... 

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették.

Három huszonéves fiatalember egy Felház nevű (a klasszikus terminológiával: pünkösdista) keresztény közösség rendezvényét (de lehet, hogy magát a rendezvényt hívják így) promózza a Facebookon. Valami olyasmiről beszélnek, hogy Isten magának akarja Magyarországot, Európát, és a fiataloknak összefogva kell ezért tenniük, például azzal, hogy "Isten üzenetének" megfelelően jövő csütörtökön elmennek a Körcsarnokba.

Semmi közöm ehhez a dologhoz, ateista vagyok, másképp látom a világot, de semmi rosszat nem találok abban, amit a srácok mondanak, tesznek. Liberális, sőt: emberi minimumnak tartom mások hitének tiszteletben tartását. Nyilván sokan gondolkoznak hozzám hasonlóan. Például elvben valószínűleg így gondolkodik etekintetben az általam nagyra becsült Vágó István is, aki idővonalán azzal a megjegyzéssel tette közzé a kb. egyperces videót, hogy „Hallgassátok Orbán Gáspárt és két barátját! (Én írnék róla, de nem találok szavakat…)”  Az egyik fiatalember ugyanis Orbán Viktor fia. Nahát ettől aztán beindultak a nyilván baloldali, liberális kommentelők (gondolom, elsősorban ők – mi – olvassák/suk Vágó bejegyzéseit), mert hogy jön ahhoz OV fia…. Kétségbe vonják a srácok őszinteségét, kereszténységét, továbbá új polgári köröket meg dinasztiát vizionálnak. (A dolog érdeme szempontjából nincs jelentősége, de Orbán Gáspár két évvel ezelőtt egy keresztény segélyszervezet közvetítésével önkéntesként dolgozott Afrikában: ugandai gyerekeket tanított focizni.)

Kétségbe esnék, ha nem látnám már régen, hogy mennyire a zsigereikkel gondolkodnak elv-felebarátaim, és nem tudnám, hogy ez a baloldal összeomlásának, marginalizálódásának egyik oka. Sokat tettünk/teszünk azért, hogy ez az ország, ez a társadalom ilyen állapotban legyen. Nincs remény.

 k mint…
élet
halál
játék
játék az élettel
játék a halállal
játék életre-halálra
élet-játék
élet
k mint..
k
m

Az előbb olvastam a hírt, hogy lemondott az úszóválogatott éléről (meg a százhalombattai al-polgármesterségről); nem érzek elégtételt, nem gondolom, hogy ezzel helyreállt volna a világrend, vagy akár igazság tétetett volna. Ebben az ügyben nincs, amit igazságnak tudhatnánk.

Egy lány (egyéni vagy csoportos) megerőszakolása vagy akár egy ember - legyen nő vagy férfi, fiatal vagy öreg - "egyszerű" megalázása mocskos bűn. Kiss László a bíróság akkori ítélete szerint 1961-ben részt vett a csoportos erőszaktételben, s ezért börtönbüntetésre ítélték, aminek több mint a felét letöltötte, aztán valamiért kiengedték... Erre még visszatérek.

Nem szerettem az embert (személyesen persze nem ismertem), és óriási élményt jelentettek a könyvei. A 20. század egyik legnagyobb magyar írója volt. A történelem (is) tette azzá – a történelem, amely végzetesen megnyomorította az embert. Számomra a világirodalom egyik legszörnyűbb, hátborzongató mondata, amikor a Sorstalanságban Köves egy transzporttal félholtan érkezik vissza Buchenwaldba, és arra gondol: „Szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”

És bár az én személyes kedvencem a Kaddis, de tudom, hogy a Sorstalanság fontosabb. Befejező mondataiból idézek:

"Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig - és sehogy se értettem, hogy is nem fér a fejükbe: most már valamit kezdenem kell vele, valahová oda, valamihez hozzá kell illesztenem, most már elvégre nem érhetem be annyival, hogy tévedés volt, vakeset, afféle kisiklás, vagy hogy meg sem történt, netalántán...

... ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont... szabadság van, akkor nincs sors, ... azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors...

...Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen - próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek."

Többször is írtam róla, most egy Olvasónaplót illesztek ide.

("hajnali vers")

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

"Pozsgay igazi történelmi szereplő. Talán botcsinálta történelmi szereplő, de tagadhatatlanul az.
Akkoriban ő afféle demokratikus nacionalista volt, sőt – remélem, ez nem kegyeletsértés – némileg nemzeti liberális. Nem volt nagyon okos ember, nem volt nagyon rendes ember, de úgy esett, hogy egy darabig nagy ember volt. Kissé riadtan és mintegy eltévedve nézte ezt az új világot – evvel nem volt egyedül – , és teljességgel érthető botladozását a semmiből fölbukkanó politikai ragadozók kihasználták. Erről ő alig tehet."

Természetesen Tamás Gazsi. Tényleg érdekes, nemcsak, amit Pozsgayról ír, hanem az is, amit a történelmi-politikai-ideológiai háttérről. Itt olvasható.

…vagy egy ország cinikus hiszterizálása?

Csuklyás-géppisztolyos TEK-esek, csuklya nélküli géppisztolyos katonai rendészek, géppisztolyos készenléti rendőrök városszerte. A nemzetbiztonsági „Operatív Törzs” ülése (az asztalon egyetlen laptop, okos telefon nem látható), amiről képet posztol a miniszterelnök. A fickó utána azonnal nyilatkozik az állami médiának, hogy fenntartják, sőt emelik a készültségi fokozatot, és hogy utasította a belügyminisztert, vegyenek elő minden jegelt, talonban tartott tervet, a többi között a neki személyesen korlátlan felhatalmazást biztosító alkotmánymódosítást. Ja, még azt is mondta, hogy Brüsszelben Európát érte támadás. Brüsszel, Európa – azok a fogalmak, intézmények, amelyek ellen hónapok óta cinikusan uszít, legutóbb március 15-én hirdetett ellenük szabadságharcot…

(Három - illetve hét - évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem meg - végül is ugyanazt gondolom róla ma is, és vannak új olvasóim, a sötétség viszont egyre nagyobb. Lásd OV március 15-ei, a forradalmakat általában is, 1918-19-et különösen gyalázó szavait.)

„A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!"

Az Internacionálét, a nemzetközi munkásmozgalom 1884-ben született himnuszát idézem, abból az alkalomból, hogy ma 97 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot, a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúrát.

Igen, diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta - egy messianisztikus álom igézetében -, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt húsz évben végző magyar ember - mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy egy magát magyarnak és baloldalinak tartó újság, a Népszabadság, „elfelejt" megemlékezni az évfordulóról. (A mai, 2016. március 21-ei szám Fórum rovatában egy politológus, történész mégiscsak megemlékezik.)