Az angolok (többsége) épp olyan ostoba nacionalisták, mint a magyarok (többsége). Ez volt az első gondolatom ma reggel, amikor meghallottam a brit népszavazás eredményét. Meg hogy a népszavazást egy választási kampányígérettel elindító David Cameron épp oly felelőtlen demagóg, mint Orbán. Nincs kétségem afelől - ha lettek volna, Lázár János tegnapi szavai eloszlatták volna -, hogy Orbánék a legszívesebben, akár a briteket megelőzve is, otthagynák az EU-t. Csak hát, ugye, kell a pénz, amit - egyelőre - onnan kapunk; de ha sikerül a tervük, vagyis 2018-ig lehívhatjuk az összes 2020-ig lehetséges ("nekünk járó") pénzt, akkor a "függetlenség", a "szuverenitás", a "szabadság" mellett döntenek. Csak éppen...

A szándékok, indulatok és a csak a következő választásokig terjedő gondolkodás mellett van azonban néhány apró tény. A nüansznyi különbség Anglia (és az egyelőre - valószínűleg nem sokáig - még létező Nagy-Britannia), illetve Magyarország világgazdasági és világpolitikai súlya, földrajzi-geopolitikai helyzete között. Meg hogy mi kapjuk a pénzt, az angolok meg adják...

Wiener Tagebücher, azaz Bécsi Naplók - ez a címe egy éve Bécsbe távozott ősblogger barátom legújabb (magyar nyelvű) blogjának. Élet- és városregény, ha jól értem. Én máris szeretem.

"...nem volt mást megölnie, mint saját magát. És nem bírta megtenni. Az istennek se bírt meghalni. Hogy tehette volna? Hogy mehetett volna el? Itt volt minden, amit utált."

Minden írásműben, legyen az újsághír vagy tudósítás, az utolsó mondat(ok) a legfontosabb(ak). Meg az első(k). A Sabbath színháza utolsó mondatai után most következzék az első bekezdés:

"- Esküvel fogadd, hogy nem baszol másokat, vagy vége a dalnak! - Így hangzott az ultimátum, az észbontóan hihetetlen, abszolút váratlan ultimátum, amelyet az ötvenkét éves kedves intézett könnyek között hatvannégy éves szeretőjéhez, tizenharmadik évfordulóján annak a hihetetlen szemérmetlenséggel zajló barátságnak, amely nem kevésbé hihetetlen módon kettejük titka maradt. és most, amikor apad a hormonfröccs, dagad a prosztata, amikor valószínűleg már csak pár évig bízhat úgy-ahogy a potenciájában, aminél talán az élet sem tart sokkal tovább, amikor közelget a mindenek vége, akkor parancsolnak rá, hogy kedvese elvesztésének terhe alatt bújjon ki a bőréből!?"  (Sóvágó Katalin ford.)

Régóta a fejemben volt, hogy végre olvasni kéne valami Philip Rothot, elvégre évek óta az egyik legfőbb Nobel-esélyesnek tartják - úgyhogy valószínűleg már nem fogja megkapni. A közelmúltban valahol valamit olvastam a Sabbath színházá-ról, már fogalmam sincs, hol és mit, de fel volt írva az olvasandó könyvek közé. Talán azt írták róla, hogy pornográfia, és erre haraptam rá. Minden lehet. Zavarba ejtő regény. Mellbevágó a szinte őrületig erotomán, perverz főhős kapcsolatainak leírása. Illetve nem is egyszerűen leírása, hanem belülről való kényszerű átélése. Woody Allent parafrazeálva: amit mindig tudni - tenni - akartál a szexről/ben, csak sose mertél... A könyv jó része első megközelítésben tényleg - magas színvonalú - pornó, például egy tízoldalas telefonszexszel. És nem tudom azt mondani, hogy ez csak a felszín. Nem, ez a lényeg. Vagy legalábbis a lényeg része. Amúgy pedig egy esendő, érzelmileg magára maradt, szeretetéhes ember története.

Ma megint ottfelejtettem a kávét a gázon, a "Kotyogóban" némi eszencia maradt, jó erős, föl kellett önteni forróvízzel. Szenilitásom egyik jele. Nem nagy öröm.

Éveken át kávéztunk virtuálisan Mátéval szombat reggelenként. Mármint a kávé valóságos volt, az együttlét volt virtuális. Az általa meghatározott 9 órai időpont - különös tekintettel a hétvégére - nekem persze korai volt, de mit tehettem, ebben is alkalmazkodtam (érzelmi költség-haszon elemzés). Kávézni én viszont csak evés (nyugodtan, lassan elfogyasztott bőséges reggeli) után tudok, így hát a beszélgetésig általában éppen csak fel tudtam tenni a kávéfőzőt. Máté feladata volt, hogy 7 perc múlva figyelmeztessen (általában ennyi idő alatt folyt ki, hacsak a Főgáz - vagy maga Orbán - ki nem lopta a kalóriát a gázból), menjek ki a kávémért. Ez történhetett úgy is, hogy a chatbe beírta (kizárólag írásban társalogtunk hat éven át): KV! De előfordult hogy bőbeszédűbb volt:"Na, vánszorogj ki a konyhába, szenilis, vén hülye!"

Ma nem figyelmeztetett. (Igaz, ma vasárnap van.)

"Az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon" - határozta meg a dadát Lautréamont. Ezt élheti át az is (én), akinek mindenről az jut az eszébe. (Nem kell értened.)

Két napja egy nagyon informatív - bár sokszor feltételezésekbe bocsátkozó - tényfeltáró cikket olvastam a budapesti alvilág (felvilágot is kezében tartó) egykori uráról, Vizoviczky Lászlóról. Az imént pedig egy kegyetlen Radnóti-vers jött velem szembe a Facebookon:

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülte-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.

Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.

Schiffer András lemondása és a politikából való távozása annak beismerése, hogy nem. Ezt mindjárt részletesebben is kifejtem, előbb azonban két link a Schifferről, az LMP-ről meg ennek az egésznek a jelentéséről megjelent számtalan kommentár közül kettőhöz.

Az egyik írás TGM-é, aki kalaplengetéssel - mondhatjuk úgy is: kalapját megemelve - búcsúzik a homo politicus Schiffertől, miközben nem felejti el megjegyezni, hogy politikailag sok mindennel nem ért egyet vele.

A szóviccek nagy barátja, a népszabadságos Pető Péter Lehet más a Jobbik címmel arról ír, hogy a két rendszerkritikus párt közül Schifferéknek nem sikerült, Vonáéknak viszont igen. És persze említést tesz a színtelen, gondolattalan baloldalról (én szívem szerint "baloldal"-t írnék) is.

Én máshonnan és másról. A címben feltett kérdésről, és a "nem" válaszról. Mindenekelőtt: nagyon tiszteltem a jogvédő Schiffert, reménykedtem a pártalapítóban, és aztán nem szerettem a politikus Schiffert. Ez utóbbi összefügg egy általam vélelmezett pszichológiai tényezővel: mintha felmenői, a Rákosi-rendszerben tragédiába forduló szerepet játszó politikusok árnyaival hadakozna. De ez nem igazán fontos, ugyanis nem Schiffer - az ember - érdekes. Akinek az emberi tisztességét soha nem volt okom megkérdőjelezni. Egy tisztességes ember is lehet azonban rossz, kudarcos politikus. Schiffer az. Naivitásnak, tévedésnek bizonyult ugyanis az a szerep, amit az LMP-vel be akart tölteni - és károsnak az, amit betöltött.

"Középkori elődeink tehát azért lehettek boldogabbak, mert megtalálták életük értelmét a túlvilági létről szóló kollektív hitben? Igen. Amíg 'valaki' tönkre nem tette a fantáziájukat, ugyan miért ne lettek volna boldogabbak? Amennyire meg tudjuk mondani, tisztán tudományos szempontból az emberi életnek egyáltalán semmi értelme nincsen. Az emberiség egy vak fejlődési folyamat eredményeként jött létre. Tetteink nem valami kozmikus, isteni terv részei, és ha a Föld bolygó holnap felrobbanna, az univerzum valószínűleg ugyanúgy működne tovább. Legjobb mostani tudásunk szerint az emberi szubjektivitás nem fog hiányozni belőle. Ennélfogva bármiféle 'értelem', amit az emberek az életüknek tulajdonítanak, csupán káprázat. A túlvilág, ami a középkori emberek életének értelmet adott, semmivel sem volt kevésbé egy káprázat része, mint a modern emberek által favorizált humanista, nacionalista és kapitalista értelmek. A tudós, aki azt állítja, az élete értelmes, mert növeli az emberi tudást, a katona, aki azt állítja, az élete értelmes, mert a hazája védelmében harcol, és a vállalkozó, aki egy új cég felépítésében találja meg élete értelmét, ugyanúgy egy illúzió rabjai, mint középkori megfelelőik, akik ezt az értelmet a Szentírás olvasásában, keresztes háborúk vívásában és katedrálisok felépítésében találták meg.

Már nem emlékszem, mikor és kinél (nyilván valamelyik meleg blogbarátomnál - most is Máté az esélyes) találtam rá a blogjára, nem a pszichológuséra, hanem az emberére, a költőére - bár ez nyilván szétválaszthatatlan. Rokonszenves volt, ezért gyakran odalátogattam. Innen tudhattam régóta, hogy beteg, hogy meg fog halni. Mint előbb-utóbb mindannyian.

Szép és informatív nekrológ a vs.hu-n.

„Ilyet soha ne kérdezz, mert többé nem lesz hozzád bizalma” – figyelmeztet Emőke, és a mindig mosolygó Léna is komoly tekintettel bólogat hozzá, miután azt kérdeztem egy felnőtt gyermekére panaszkodó roma asszonytól, hogy miért lett ilyen a lánya. Szituációs játék a BAGázs Egyesület mentorképző tanfolyamán.

Akkor most elmagyarázom az előző két mondatot.

A bagi cigánytelepen öt éve működő BAGázs célja a romák integrációja, kisebbség és többség normális együttélésének előmozdítása. Számos projektjük közül a legújabb az az adósságkezelő program, amely a legális villanyáram-használat „meghonosítását” célozza. Mint az ország sok más (mély)szegénységben élő településén, itt is sokan halmoztak fel nemegyszer több százezer forintos villanyszámla-hátralékot, mire az áramszolgáltató (itt az ÉMÁSZ) kikapcsolta az áramot. A reakció is a szokásos: áramlopás, büntetés – általában hatalmas bírság, amelyet persze éppúgy nem tudnak kifizetni, mint a villanyszámlát, és tovább lopják az áramot, mert világítani kell, a hűtőnek és tévének mennie kell. És akkor esetleg jöhet a börtön – ami persze nem old meg semmit.

...hajléktalanokkal, koldusokkal emberekkel

Soha nem volt annyi koldus és hajléktalan a budapesti utcákon, mint most. Elfásultam, legtöbbször közönyösen megyek el mellettük, néha adok valamit egy-egy Fedél nélkül-árusnak a Moszkva téren. De nem mindig sikerül közönyösnek maradni, vannak az embernek "gyenge" napjai. Tegnap délután a Szent István körúton házfalnak támaszkodva ült egy fiatal férfi, a kezében tartott gyűjtőpohár mellett papundeklin a felirat: hajléktalan vagyok, ha tud, kérem, segítsen. "Utcabútorként" regisztráltam, már két lépéssel túl voltam rajta, amikor hirtelen eljutott az agyamig valami: a tekintete. A reménytelenség. Visszafordultam...

Kb. egy órával később Váci úti ház egykori, befalazott pinceablaka. Egy középkorú - nyilvánvalóan hajléktalan - cigány pár ül, egymáshoz bújva. A nő sírva mered maga elé, a kezében tartott öngyújtóra. A férfi gyengéden átkarolva, szótlanul nézi. Ilyen jelenetek szoktak lejátszódni, amikor egy férfi vigasztalni akarja a frissen kiderült hűtlensége miatt kétségbe esett párját, Hé! Akik az utcán élnek, emberek!