Eltűnt a világból a jó, a nemes, az emelkedett; minden tönkrement és lealjasodott. Megint vége...

Mondatok a Krasznahorkai regényét megalapozó Megjött Ézsaiás című "levél"-ből. (Hiányos bibliai műveltségemen átsegített a két Radnóti-sor: "...méltó szavakat itt úgysem tudhatna más -/a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.")

Nehéz olvasmány a Háború és háború, birkózni kell a gyakran kétoldalnyi mondatokkal, amelyeken belül hirtelen váltja egymást az elbeszélő és valamely szereplő, a múlt és a jelen, netán a római kori Britannia és a Kolumbusz-kori Mediterráneum. Egy rejtélyes kézirattal a vidéki kisvárosból a "világ közepébe", New Yorkba menekülő levéltáros, dr. Korin György az örökkévalónak hitt internet segítségével akarja tudatni a világgal, hogy vége, nincs tovább. Megsemmisült, feloldódott a történelmi idő, a tér, nincs menekvés. És önmagukat - meg a történetet - semmisítik meg Krasznahorkai mondatai.

Többször is abba akartam hagyni, de aztán győzött... mi is? a sznobizmus? a kíváncsiság? Átküzdöttem magam rajta, és utólag azt mondom, megérte. Már csak a regény szinte hihetetlen utóélete miatt is, amiről Krasznahorkai a regény weboldalán valamint egy lebilincselő interjúban (köszönet érte egy bloggertársnak) mesél el.

*

Két másik Krasznahorkai-regényről itt írtam.

Most először tudatos elhatározásból nem mentem tüntetni. Ráfoghatnám arra, hogy éppen csak kiláboltam egy ronda (felsőlégúti) betegségből, de nem erről van szó. (Illetve szó van erről is, mert a betegség hagyott bizonyos, a mulandóságra vonatkozó lelki nyomokat.) Szóval arra gondoltam, hogy tüntettem én már eleget, most már tüntessenek azok, akiknek a jövőjéről van szó. Tüntettek, sokan voltak, talán elegen is.

A demonstráció végén Pukli István valóban nagy horderejű bejelentést tett. Ha Orbán Viktor és Áder János március 23-áig nem kér bocsánatot az elmúlt hat évért; ha Orbánék nem oszlatják fel a jelenlegi, csak látszattárgyalásokat jelentő köznevelési kerekasztalt és nem hívnak össze érdemi tanácskozást a megfelelő érdekképviseleti szervekkel a Tanítanék mozgalom 12 pontjának megtárgyalására, a hitelét vesztett Balog és Palkovics helyett érdemi tárgyalópartnerekkel, akkor március 30-án egyórás országos sztrájkot tartanak. Csatlakozásra szólítanak fel mindenkit, azt kérve, hogy egy órára bénuljon meg az élet Magyarországon. Mindezt úgy - hangsúlyozta Pukli -, hogy a Fidesz által hozott sztrájktörvény lényegében lehetetlenné teszi a sztrájkot, tehát polgári engedetlenségre van szükség hozzá.

Kizártnak tartom, hogy Orbán az ultimátum bármely pontját teljesítené, és nem hiszem, hogy Pukliék ne így gondolnák. Vagyis amikor ilyen magasra emelték a tétet, hosszú és kemény harcra szánták el magukat.

Ha így lesz, legközelebb kénytelen leszek megint kivonulni. Nem a jövőmért (ugyan már!), hanem a becsületemért.

Az Értelmező kéziszótár szerint német-spanyol eredetű szó pénzhelyettesítő érmét, Magyarországon elsősorban telefonérmét jelent. Gyerekkoromban 60 fillér volt egy, az utcai nyilvános telefonfülkékben használatos tantusz. Az ember bedobta az érmét, tárcsázott, és ha a hívott fél felvette a kagylót, akkor a tantusz leesett a szerkezetben és ezzel hozta létre a kapcsolatot hívó és hívott között. Innen ered a mondás: leesett neki a tantusz, azaz hirtelen megértett valamit. Valamikor a 60-as években 1 forintra emelték a tantusz árát, amely ezzel értelmét is veszítette, és nemsokára valóban ki is vonták a forgalomból, és egyforintossal – további áremelések után többször egy forinttal, majd kettő-, ötforintossal és így tovább, mígnem jöttek a telefonkártyák, majd a mindenki zsebében ott lapuló mobil, ami az egész rendszert feleslegessé tette; és az aluljárók telefonfülkéibe hajléktalanok költöztek. (A telefonfülkékről részletesebben)

Az 50-es, 60-as, 70-es években nagyon fontos szerepet játszottak a nyilvános telefonok, utcaiak vagy egy közeli presszóban, étteremben találhatók, ugyanis nagyon kevés volt a lakástelefon. A háború előtt is a polgári komforthoz tartozott, a háború után pedig – az infrastruktúra általános elhanyagolásán túl – talán ez az ideológiaivá vált megszokás is hozzájárult ahhoz, hogy a telefon kinccsé és státuszszimbólummá vált. A szocialista hiánygazdálkodásnak a társbérlethez hasonló jelensége volt az ikertelefon, vagyis hogy egy vonalon (különböző hívószámokkal) két előfizető osztozott. Ez azzal járt, hogy ha az ikrem beszélt, az én telefonom süket maradt, én se telefonálhattam, engem se hívhattak.

A telefonhiány és a telefonvonalak általános túlterheltsége miatt a telefonfülkékben elhelyezett táblácskák arra szólították fel a telefonálókat, hogy gondoljanak a fülke előtt sorban állókra és lehetőleg 3 perc alatt bonyolítsák le a beszélgetéseket. Ezt később, amikor bevezették az egyforint alapú hívásokat, azzal fejelték meg, hogy az egy forint már csak 3 perces beszélgetésre volt elég.

Az igazi telefonmizériát aztán 1969–70-ben, szovjetunióbeli kollégiumi évemben tapasztaltam meg. Régebben már írtam róla (például itt), hogy orosz szakosként a harmadik évet Vlagyimirban, egy Moszkvától kétszáz kilométerre keletre lévő, kétszázezres kisvárosban töltöttem. Ha valaki budapesti családjával, szüleivel, szerelmével akart beszélni, azt csak a város telefonközpontjában tehette meg, éjfél tájban, több órás várakozással, és a kapcsolás után is vagy értették egymást – megpróbálva átüvölteni a kétezer kilométeres távolságot – vagy nem. De az illúzió az utóbbi esetben is megvolt… Sokszor kísértem évfolyamtársnőimet ezelre az éjszakai kalandokra. Abszolút önzetlenül, amilyen hülye vagyok.

És végül egy – a mai húszévesek számára már érthetetlen –, klasszikus rádiókabaré-tréfa azokból az időkből.

Nemcsak a politikai propaganda egyre harsányabb, az csak követi a média által egyre magasabbra emelt ingerküszöböt. A kommunikáció kényszerűen válik egyre szimplábbá – és üresebbé. A szavaknak egyre kevesebb az értelmük, de minek is, hiszen úgyis az indulatok számítanak.

Elsőnek direkt egy nem politikai példát választok. Sportriporterek ma már nem tudják, hogy mit jelent a „mesterhármas”, ezt mondják, ha egy játékos három gólt rúg egy meccsen. Valaha, 50-100 évvel ezelőtt – a betonvédelem és az erőfutball feltalálása előtt – sokkal góldúsabbak voltak a labdarúgó mérkőzések, így aztán nem volt ritkaság az ilyesmi. Az viszont igen, hogy három egymást követő gólt ugyanaz a játékos rúgjon. Na, erre használták a mesterhármas kifejezést.

A kiüresedő szavakra a legújabb példa a „vétó”. Az – elsősorban az újságírók távoltartásáért felelős –miniszterelnöki sajtótitkár hétfő este Brüsszelből sietett tudatni az MTI-vel és a világgal, hogy Orbán Viktor megvétózta az EU-csúcs migránsügyi határozatát, és ezzel a csúcsértekezlet félbe is szakadt. Aztán kiderült, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, mindössze csak annyi történt, hogy másokkal együtt Orbán is ellenezte a záróközlemény-tervezet bizonyos pontját/pontjait, ezért az elnöklő Donald Tusk az ilyenkor szokásos háttéralkudozásokra felfüggesztette a plenáris ülést. Amely azután annak rendje-módja szerint később folytatódott és az ismert eredménnyel(?) és záróközleménnyel ért véget. Ettől persze még Kovács Zoltán kormányszóvivő is elismételte, hogy milyen kemény tökű legény a mi vétózó miniszterelnökünk. Az állandóan zavaros magyarázatokra kényszerülő Gulyás Gergely Fidesz- és parlamenti alelnök pedig kedden már azt bizonygatta, hogy mégiscsak vétóról van szó, mert Orbán elsőként ellenezte a menekültek tervezett áttelepítését…

Csak hogy világos legyen: a „vétó” azt jelenti, hogy valaki ellenszavazatával megakadályozza egy határozat elfogadását; itt azonban nem volt szavazás, nem volt határozathozatal, így Orbánnak módja se volt a vétóra.

A legújabb: "Orbán megvétózta az EU-részvételét a melegfelvonuláson" - olvasom az ATV.hu hírei közt. Valójában arról van szó, hogy Magyarország nem volt hajlandó támogatni (szemben az EU 27 többi tagállamával), hogy az Európai Bizottság saját hajóval vegyen részt a nyári amszterdami hajós melegfelvonuláson. Ettől még persze az EU-hajó ott lesz

Ha eszembe jutott volna, akkor ennek a bejegyzésnek az apropója a 2009-es tatárszentgyörgyi romagyilkosság évfordulója lett volna. Van, akinek eszébe jutott.

De máshonnan indítok. 2006 óta olvasok blogokat, majd másfél évi vendégblogolás (A vajszínű árnyalat) után 2008. júniusban indítottam el a Rásblogot. Tíz évvel ezelőtt még éppencsak elindult nálunk ez a műfaj, kevés blog volt, és én arányában sokat olvastam közülük. Számos blogger lett személyes ismerősöm, barátom (egy kivételével már egyikük se blogol). Két dolog motivált mások gondolatainak, vallomásainak rendszeres követésénél: olyan központi téma, ami engem is érdekel, és még inkább: az anonim írások mögött felsejlő személyiség. Mára - miközben a blogot mint műfajt háttérbe szorította a Facebook meg a Twitter - az internetes naplók száma követhetetlenné vált, és noha hűséges, konzervatív emberként én még (csökkenő lelkesedéssel, de) írom a naplót, napi rendszerességgel már csak kettőt-hármat olvasok (jobban mondva kettőre-háromra nézek rá, mert hogy új olvasnivalót ők se naponta kínálnak).

Még abban az időben, amikor sok mindenkit olvastam, többször is előfordult, hogy egy egyébként számomra érdekesnek és/vagy szimpatikusnak tűnő bloggerrel azért szakítottam meg a kapcsolatot (olvasás, kommentelés), mert elkezdett cigányozni. Türelmes, empatikus, megértő embernek tartom magam, de vannak bizonyos határok. Ha valaki a Rásblog cimkéi között tallózik, vagy a keresőbe beírja, hogy "cigányok", "cigánykérdés", meggyőződhet róla, hogy ezt a legfontosabb, legsúlyosabb - robbanással fenyegető - társadalmi kérdésnek tartom, és arról is, hogy mi róla a véleményem. Önkéntesmunka-kereséseim is elsősorban erre összpontosulnak.

A két dolog - blog és cigányok - ma reggel váratlanul összetalálkozott. Egészen más, személyes okai vannak, hogy Peti blogját követem, de ma reggel egy szép Ando Drom-dalt találtam rajta. Egy órával később, az újságot böngészve "esett le", hogy miért. Örülök.

Sokévtizedes kemény munkával kifejlesztett sznobizmusom eredményeként gyanúval viseltetek a bestsellerek iránt. Másrészt viszont persze csak érdekel, hogy mi az, amit nemcsak a zemberek falnak, hanem a kritikusok is lelkesednek érte. Így aztán kivettem a könyvtárból a Javításokat. A regény Amerikában másfél évtizede jelent meg – ez már csak azért is érdekes, mert jóval a legutóbbi, 2008-as, nagy gazdasági válság előtt, pedig a könyvben így is gyakran emlegetnek gazdasági válságot –, a magyar fordítás 2012-es. Franzen magyarul megjelent másik regénye, a Szabadság – újabb, és állítólag az író legjobb könyve, de annak a Szabó Ervin Könyvtárban minden példánya foglalt (pénz- és helyhiány miatt már nem vásárolok könyvet).

Nagyon jó. A gyengébb, vázlatosabb részek ellenére is nagyon jó. Egy kitalált közép-nyugati, Missouri állambeli város, St. Jude a kiinduló helyszín, játszik még Philadelphia, New York (vagyis a liberális, kozmopolita keleti part) és egy „kitalált” kelet-európai ország: Litvánia. (Ezt majd még megmagyarázom.) Van, akinek a Közép-Nyugat az „igazi amerikai értékek” hordozója az utóbbi száz-százötven év romlásával szemben, van, akinek a begyepesedettség, a vallási bigottság, a mucsaiság szinonimája. Politikai, világnézeti, életmódbeli értékválasztás kérdése. Szóval adva van egy 70-en túli házaspár, a családcentrikus, kicsit butuska anya, a Parkinson-kóros és rohamosan a teljes demenciába süllyedő apa, valamint három gyermekük, akiknek életútja nagyon eltérő, de közös vonásuk, hogy még idejekorán elmenekültek otthonról, és teher – illetve anyjukkal szembeni kínos szívesség, kötelezettség – számukra hazalátogatni a szülői házba. Az idősebb fiú, Gary gazdag üzletember, a kisebbik, Chip, „romkocsmákban merengő” (ez természetesen nem Franzen kifejezése), állástalan, mihaszna, baloldali értelmiségi, kicsit a 60-as évek beatnemzedékének utóda – azok harci kedve nélkül. A középső gyerek lány (illetve nő): a leszbikus Denise mintegy átmenet, összekötő kapocs a két egymást rühellő fiú között, no meg a szülőkhöz (az ő figurája a kevésbé jól megírt).

"Isten áldjon, Magyarország!" - Sándor Mária, a "feketeruhás nővér" köszönte meg ezzel a mai pedagógustüntetés legfelemelőbb perceit, a csöndet. Őrült ötletnek tartottam, amikor a demonstráció közepe táján felszólaló - egyébként tartalmas és hatásos, az összefogást, a szolidaritást szorgalmazó beszédet mondó - Sándor Mária azt kérte, hogy ha majd véget ér a tüntetés, maradjunk még és 5 perces néma csönddel mutassuk meg, nem balhézni jöttünk (válasz Lázár Jánosnak), és hogy komolyan gondoljuk a követeléseinket. Tizenegy szónok és kétórás álldogálás után zuhogó esőben, hidegben még némán ottmaradni - dilettáns képtelenségnek tűnt. Elhangzott az utolsó beszéd, elénekeltük a Szózatot, és senki nem figyelmeztetett, hogy mit kért egy órával korábban a feketeruhás nővér. De a tömeg elhallgatott, maradt. Néma csendben álltunk, míg Sándor Mária a mikrofonhoz nem lépett, s elmondta az idézett mondatot. Szép volt.

És az ember ma megint azt gondolhatta, talán van remény...

Mint a kommenteknél látható, hazaváró elküldte a tüntetés teljes filmjének, a fantasztikus Csillag Ádám munkájának linkjét:

Szombat, 11 óra, Kossuth tér

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! Éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Sok hónapi szünet után - kérésemre! - Attila megint írt a kulturkor blogon: David Bowie-ról kezdett sorozatot. Kihagyhatatlan kultúrtörténet.