Gyömrő önkormányzati testülete - jobbikos kezdeményezésre - egyhangúlag úgy döntött, hogy a város főterét, a Szabadság teret a jövőben Horthy Miklós térnek fogják nevezni. A tér 1936 és 1945 között a kormányzó nevét viselte.

Horthy Miklós 1919-ben, a Tanácsköztársaság - a proletárdiktatúra - bukása után, a román hadsereg árnyékában, és "Nemzeti Hadserege" különítményeinek a kommunisták, szociáldemokraták és zsidók ellen végrehajtott gyilkosságsorozata közepette szerezte meg a hatalmat.

Kormányzóságához fűződik a többi között egy autoritárius politikai rendszer és  egy kasztrendszerű társadalom, a "hárommillió koldus országa" (bővebbet erről Féja Gézánál, Illyés Gyulánál, Kodolányi Jánosnál, Kovács Imrénél, Szabó Zoltánnál  - vagy éppen József Attilánál), a Hitlerrel kötött szövetség, Magyarország részvétele a második világháborúban, a kétszázezres 2. Magyar Hadsereg pusztulása határainktól kétezer kilométerre, félmillió magyar állampolgár jogfosztása, majd deportálása és elpusztítása a náci koncentrációs táborokban.

A mai rendszer büszkén vállalja a Horthy-korszak örökségét, így hát Gyömrő lépése logikus és teljes mértékben korszerű, iránymutató. Nincs kétségem, hogy számos követőre talál. Javaslom például a budapesti Bartók Béla út visszakeresztelését Horthy Miklós útra. Mert ahogy választani kell szabadság és Horthy között, ugyanúgy nem fér össze Bartók és Horthy szelleme. Vagy - vagy.

„A legfontosabb, hogy az ember korával egy időben éljen. Mindig tragikusak a sértődött nemzedékek, melyek a múltba vágyódnak vissza, s mindig veszedelmesek a fanatikus nemzedékek, melyek nem a jelenben, hanem a jövőben iparkodnak élni. Az ember maradjon hűséges élete és kora óramutatójának eszményeihez.” (Márai Sándor: Kassai őrjárat)

Furcsa ez a kiragadott idézet Márai 1941-ben megjelent gyönyörű esszéjéből, melyre az ürügyet előző évi kassai látogatása adta – „négy héttel ama nap után, mikor a német csapatok bevonultak Párizsba”. Ürügy? Inkább kapaszkodó. Vagy még inkább kapaszkodás – görcsös kapaszkodás – a szülővárosba, amihez csak a múlt, az ősök kötik. „Csak”? A múlt, az ősök – valóságosak és saját regényhősei – azt a világot jelentik, amely éppen iszonyatosan dől össze, ég fel körülötte. És ezért furcsa a bevezetőben idézett három mondat. Márai ugyanis az eszményített múltat idézi – a polgárok várost, kultúrát, szellemet, s mindezekben: értéket teremtő világát –, és fanatikusan hinni akar egy ugyanilyen jövendő Európában.

A polgár kulcsfogalom Márai számára, szembeállítva a kispolgárral, az Ortega és Huizinga által leírt tömegemberrel.

„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. A flamand polgár és az erdélyi, felvidéki. A francia polgár, a szó XIX. századi értelmében, s a firenzei polgár, a szó renaissance-értelmében. A kis toscanai polgári városköztársaságok hősies erőfeszítéseikkel. Az északi, skandináv polgárság, nagylelkű és tehetséges társadalmi berendezésével. Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző. Ezt a polgárságot, ennek utolsó, legjobb pillanatát ismertem meg gyermekkoromban, a Városban. Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam. Most oly könnyű szidni a polgárt: a pellengéren áll, minden utcagyerek kiált feléje egy-egy becsmérlő szót. Az önző, tunya, féltékeny, kései álpolgáriasságot szidják, s megfeledkeznek a fogalom hősies tartalmáról. Talán itt az ideje, hogy megvédje az irodalom a polgár fogalmát, új értelmet adjon e fogalomnak, mely az európai ember számára magába zár mindent, ami az élet igazi célja és tartalma.”

Huszonéves koromban, azt hiszem, nevetségesnek, de mindenképpen idegennek találtam volna Márai szellemi-erkölcsi arisztokratizmusát (ha akár egy sort is olvastam volna tőle – abban se vagyok biztos, hogy ismertem a nevét). Most csodálom értékőrző igyekezetét, azt az elkeseredett szenvedélyt, amellyel a világ pusztulásának okát kutatja, és leginkább a szellem embereinek, az értelmiségnek – s így önmagának – a felelősségét állapítja meg. Nem hittünk elég erősen az európai kultúrában, az értékekben, ezért nem tudtuk megvédeni – mondja. Valahol a 19–20. század fordulóján látja a romlás kezdetét, a tömegkultúra, a tömegízlés uralomra jutásában, ami aztán a politikát is kiszolgáltatta a tömegnek.

Az esszé végén Márai szinte az önhipnózis erejével – és érvényével – bizonygatja, hogy majd ha túlleszünk azon, ami épp csak elkezdődött, s aminek szörnyű folytatását és végét nem sejthette, akkor majd ismét az európaiság, polgárság – és kereszténység! – valahai szigorú értékrendje érvényesül majd…

Hetven évvel ezelőtt írt az ötven évvel azelőtti világról, s az én mai gondolataimat, elkeseredettségemet „ismétli”:

„Ötven évvel ezelőtt egy ember Európában még személyes erővel volt kénytelen megszerezni a műveltségnek azt a mértékét, melyre elengedhetetlenül szüksége volt, ha nem akarta elveszíteni önbecsülését, s meg akarta állani helyét a művelt emberi világban. Fél évszázaddal elébb a földrajzi tudás hosszas és alapos egyéni búvárkodásokat követelt meg attól, aki egy háborús eseménnyel kapcsolatban, például egy elfoglalt város, vagy tartomány sorsáról társaságban, vagy baráti körben nyilatkozni akart… Ötven évvel ezelőtt egy színházi este ünnep volt a tömegember számára: gondosan készült ez ünnepre, lehetőleg elolvasta előbb a színpadi művet, hogy aztán gondosabban és beavatottabban figyelhessen a színészi munkára, úgy lépett a színház épületébe, mint aki egyfajta világi templomba lép be, ünnepi ruhát öltött, melyet elébb gondosan megtisztogatott, mindenképpen felkészült az élet egyik tisztább pillanatára, mely a köznapok lehetőségein túl nyújtott feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést... Igen, ez volt az ünnep, ötven év előtt…

Nyissunk ki egy napilapot vagy egy képes újságot, mégpedig nem az olcsó szándékkal készült, utcai hangú nyomtatványok valamelyikét, hanem a gondosabb szempontok szerint szerkesztett, választékosabb ízléssel kiválogatott kép- és híranyaggal megtöltött lapok egyikét, olvassuk és nézegessük figyelmesen az oldalakat, s megdöbbenünk, mennyi a halott anyag, a fölösleges és átlátszóan üzleti szándékú közlemény, milyen ritka egy tisztán felépített mondat, egy erős és jellegzetes szókép, milyen meglepetés egy eredeti, tökéletesen végiggondolt gondolat. Nem véletlen ez a hiány. A félművelt ember, tehát a civilizációba szürkülő kultúra legjellegzetesebb fogyasztója, semmit nem gyűlöl úgy, mint az egyéniséget és a pontos, eredeti kifejezést.”

Nincs remény. De májusban megyek Kassára meg a szepességi városokba, azért olvasok most Mikszáthot, Krúdyt, Márait. A múltat.

"Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake"

Az előbb blogok közt szörfölve belebotlottam egy David Bowie-számba, amiről azonnal beugrott ez a dal és a film, amelyet 1986-ban, első (nyugat-) németországi utunkon láttam. És eszembe jutott sok minden...

I've nothing much to offer
There's nothing much to take
I'm an absolute beginner
And I'm absolutely sane
As long as we're together
The rest can go to hell
I absolutely love you
But we're absolute beginners
With eyes completely open
But nervous all the same

If our love song
Could fly over mountains
Could laugh at the ocean
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

Nothing much could happen
Nothing we can't shake
Oh we're absolute beginners
With nothing much at stake
As long as you're still smiling
There's nothing more I need
I absolutely love you
But we're absolute beginners
But if my love is your love
We're certain to succeed

If our love song
Could fly over mountains
Sail over heartaches
Just like the films
There's no reason
To feel all the hard times
To lay down the hard lines
It's absolutely true

Mármint nem ő töpreng (valószínűleg ő is, de ki lát a fejébe?), hanem én, arról, hogy mit jelent Áder János köztársasági elnöksége, mi az értelme, milyen következményei lehetnek.

Orbán péntek reggel azt mondta a Kossuth rádióban, hogy olyan elnökre van szükség, aki biztonságérzetet ad. Nos, Áder – összehasonlítva az elmúlt napokban szintén emlegetett Kövérrel vagy akár magával Orbánnal (hogy a parodisztikus Schmittről most ne is beszéljünk) – kétségtelenül nyugalmat, biztonságot sugárzó személy. Ezen túlmenően eddigi nyilvános politikai tevékenysége országgyűlési elnökként, frakcióvezetőként, majd az Orbán által egyre hisztérikusabbá tett hazai közéletből való kivonulása ugyancsak ezt a higgadt, felkészült politikusi benyomást erősíti.

Áder mindig is némileg Orbán alteregója volt. Ebben nemcsak a közös pártalapítás, a Bibó Szakkollégium vagy éppen a foci szeretete játszik szerepet, hanem a hasonló háttér: dunántúli kisvárosban szocializálódott, elsőgenerációs értelmiségiek.

A Fidesz alapítójaként, a párt legszűkebb vezetői köréhez tartozó emberként – és Orbánhoz fűződő személyes kapcsolata, elsősorban e kapcsolat múltja miatt – Áder azon kevesek egyike, akik képesek arra, hogy bármikor önálló véleményt fogalmazzanak meg, akár Orbánnal szemben is. Persze csak befelé. Mert afelől nyilván senkinek semmi kétsége nem lehet, hogy alapvetően ugyanazokat az ideológiai, politikai célokat, azt a társadalompolitikai elképzelést osztja, mint Orbán vagy Kövér, noha a pszichopata, vizionárius Orbánnal szemben a józanságot képviseli.

A fentiekből következően szilárd hatalmi-közjogi támasza lesz (lehet) az Orbán-rendszernek; abban az értelemben is, hogy képes lefaragni, megakadályozni a fülkeforradalmi hevületből származó és az új rendszer stabilitásának is ártó jogi nonszenszeket, szimpla baromságokat. Hihetetlen jóindulattal és naivitással akár azt is feltételezhetjük, hogy Orbán szándékosan teremt „féket, ellensúlyt” önmagának. Ennél valószínűbbnek tartom azonban, hogy Orbán kényszerhelyzetben cselekedett, és hogy Áder jelölésében sokkal inkább Kövér László akarata érvényesült – furcsa szövetségre lépve a magyar politikát kifelé is stabilizáló, realista szándékok képviselőivel. (Ugyanis biztos, hogy vannak ilyenek a Fideszen belül is – Pokorni, Varga vagy Navracsics mellett akár a cinikusan, gátlástalanul pragmatikus Lázár és Rogán is ilyen lehet –, még inkább a párt szellemi hátországában.) Miután nem vált be egy „bábelnök”, és a Schmitt-ügy kapcsán „csalódniuk” kellett az értelmiségben (Pálinkás, a Professzorok Batthyány Köre stb.) is, Kövér viszonylag könnyen meggyőzhette Orbánt, hogy megbízható, kemény politikusra van szükség az államfői tisztségben. És Kövér – Orbán által mindig csodált – eszére és (ha nem a „komcsikról” van szó, akiktől elborul az agya) stratégiai gondolkodására, realitásérzékére vall, hogy tudta, ő nem megfelelő erre a szerepre.

Tehát a Fidesz egyik oszlopa, a megfontolt, biztonságot, nyugalmat sugárzó Áder.

Aki azonban alkalmatlan a köztársasági elnöki szerep azon feladatának betöltésére, hogy képviselje, megtestesítse a nemzet egységét. És nem csak, vagy nem elsősorban azért, mert kétségtelenül pártpolitikus, 1988 óta a Fidesz egyik „arca”. Sokkal inkább azért, mert – kora és habitusa miatt – nem felel meg a magyar átlagszavazó, a „zemberek” azon vágyának, hogy az elnök apafigura legyen, olyasvalaki, akire nem az esze, a politikai tehetsége miatt nézünk fel. Ez még nem kell, hogy olyan nagyon zavarja Orbánt. Az azonban igen, hogy helyzetbe hozta a párton belüli egyetlen megmaradt lehetséges riválisát.

De lehet, hogy Orbán már megint egy lépéssel előre gondolkodik. Ha az IMF elleni „szabadságharc” végleg elbukik, akkor bejöhet az a már többször felmerült lehetőség, hogy Orbán látványosan – az IMF-fel és az EU-val való elégedetlenségét demonstrálva – visszavonul, és a pártelnökséget megtartva, ideiglenesen, a következő választásokig átadja a kormányfői tisztséget. Erre pedig a hozzá lojális Áder sokkal megbízhatóbb jelölt lehet, mint a saját karrierjét építő Lázár János.

És akkor majd lehet új köztársasági elnököt választani. Réthelyi Miklóst vagy akár Eperjes Károlyt.

"A Fidesz így lesz történet nélküli párt, a Fidesz alapítói így lesznek történet nélküli emberek, akiket csak saját jelenbeli hazugságaik igazolnak. Egyelőre sokak szemében."

Történetek, dokumentumok a médiaháborúról és egy ménkű-hosszú Orbán-interjú 1993-ból.

A kelet-európai (kelet-közép-európai) rendszerváltás legtragikusabb fejleménye az egykori Jugoszlávia véres felbomlása, s ezen belül is a húsz éve kezdődött boszniai háború volt.

KB-tag hívta fel a figyelmet a Time fotóösszeállítására. Az első kép:

Ilyenkor persze mindig eszembe jut, hogy én háromnegyed évvel korábban jártam Mosztarban és Szarajevóben, s elképzelhetetlen volt, ami aztán megtörtént. (Sok mindennel jártam – jártunk – így.) És akkor olvastam Ivo Andrić gyönyörű regényét a Híd a Drinánt. Majd' egy éve már idéztem belőle itt a blogon:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.”

És eszembe jut – sok más mellett - Kusturica 1995-ös, zseniális Underground-ja:

FASÍRT

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

„Április 4-ről szóljon az ének!”

***

Ez itt most nem akar objektív történelmi elemzésnek látszani. Bár...

Április 4-e 1950-től lett hivatalosan a Magyar Népköztársaság legnagyobb ünnepe; az április 2-i keltezésű 10. sz. törvényerejű rendelet nem csak a felszabadulás ünnepévé, hanem a „megbonthatatlan szovjet-magyar barátság” napjává is tette. Április 4-e – és az április 4-ikék – történetéről részletesebben lásd a Múlt-Kor történelmi portál cikkét

***

Illyés Gyula: Nem volt elég

Házad itt állt – szerte szállt!
Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget –
A csoda, hogy addig is állt!

Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszúját kívánta,
és e lapályok kenyerét.

És nem volt hazának elég,
Hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.

És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék…!

És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.

És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád sem hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!

És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.

És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd.

…

Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!

Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.

S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.

Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben lakója
nem lelheti meg a helyét.

(1945)

***

Márai Sándor írja 1945-ben:

Egy kozák csomagokat cipel az országúton. Egyikben rablott textilholmi van, másikban néhány cipó kenyér. Reámmordul és megparancsolja, vigyem a kenyeres iszákját. Szó nélkül átveszem a zsákot, és viszem – két kilométeren át – engedelmesen, a győztes nyomában. Egy fordulónál megkérdi, ki vagyok. Mikor meghallja a varázsszót – „író” –, elveszi kezemből az iszákot, komoran és sötéten néz maga elé, kést húz elő, levágja egy cipó felét, a kenyeret átnyújtja, hóna alá veszi a zsákot és egyedül cammog odébb. (Napló)

*

A magyar polgári társadalom olyasmit várt, hogy az oroszok mint afféle irgalmatlan alvilági arkangyalok jelennek majd meg, lángpallossal és kénkőbűzzel, s kiirtanak egy világot. Az oroszok megérkeztek, s akadt közöttük mindenféle: kegyetlen, barátságos, kapzsi, irgalmatlan, emberies stb. De arkangyalról és lángpallosról nem esett szó.

Nagyobb meglepetés, hogy most már mind gyakoribb közöttük a gondterhes, komoly, szakszerű síber, aki teherautóval jön Romániából, hozza a zabrált árut, cvikkerrel orrán, plajbásszal kezében ajánlja gyanús holmiját, s közben aggályosan, a jó kereskedő tájékozottságával – aki ismeri a kereskedelmi élet és az adásvétel veszélyeit! – alkudozik és számol. „Csekaj, pogyszem, hozom gicsiny rézgálic” – mondják, s nyálazzák a ceruza hegyét. Majd rossz németséggel így folytatják: „Sechzehn, siebzehn, malinko, na!”... Sok ilyen akad közöttük. Arkangyal ritka. (Napló)

*

"Ez a magyar társadalom oly bűnöket követett el, hogy a napon, mikor felocsúdik a romok között a való helyzetre, kétségbeesett bűntudata újabb dühöket szülhet csak; azokra dühöng majd, hangosan vagy titkosan, akik bűneinek itt maradt bűnjelei, a zsidókra és mindenkire, aki bűneire emlékezteti. Mentől hangosabban kiált az égre egy bűn, annál kínosabb, ha bűnjelek maradnak a gaztett után." (Ami a Naplóból kimaradt)

***

"Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen, s a beteg magyar társadalomszerkezetnek azok a nyomasztó tényezői, melyek a szovjet hadsereg megjelenésére tűntek el: a vadászó urak, a zárt kasztban élő tisztek és hivatalviselők, a csendőrök és sváb lelkű nemzetnevelők vissza ne térhessenek. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy ha a mi számunkra a felszabadítás ténye örökre összekapcsolódik is a háborúvesztés legváltozatosabb fizikai és emberi nyomorúságainak emlékével, unokáink számára a felszabadítás emelkedjék tiszta, történeti realitássá azok által az eredmények, következmények és kedvező fejlődés által, amelyeket hosszú lejáratra megnyitott. Életbe vágó kérdés Magyarország számára, hogy a szovjet hadsereg felszabadító teljesítménye a magyar demokratikus fejlődés számára megtartsa a maga jelentőségét, és ne menjen veszendőbe." (Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 1945. ősz)

***

A Magyar Néphadsereg 1985. április 4-i díszszemléje.

(A Magyar Népköztársaság állami ünnepségen ekkor jelentek meg először a történelmi zászlók.)

1950 és 1965 között évente rendezték meg a szovjet mintájú katonai parádét, utána – elsősorban takarékossági okokból – már csak ötévenként. Az 1985-ös 40. évforduló volt az utolsó díszszemle a Felvonulási téren, de az ünnep ekkor már az 50-es évek tömegdemonstrációi helyett családi programmá nőtte ki magát. A reggeli katonai parádé és a beszédek mellett ebben az évben Koltay Gábor filmrendező rendhagyó zenés történelmi darabja, az Itt élned, halnod kell is helyet kapott a Hősök Terén.

***

És ha már a bejegyzés címe a 20. századot idézi, akkor álljon itt még néhány fontos 20. századi április 4-e:
1949. április 4-én alakult meg a NATO – az Észak-atlanti Szerződést Washingtonban aláíró 12 ország között még nem lehet ott a Német Szövetségi Köztársaság;
1968. április 4-én gyilkolták meg a Tennessee állambeli Memphisben Martin Luther Kinget;
1983. április 4-én indult első útjára a Challenger űrrepülőgép, amely aztán 1986. januárban tizedik küldetésére indulva tragikus véget ért.

- - -

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Vagyis "egy titkolt könnycsepp". A Bartók rádióban Donizetti Szerelmi bájital c. operáját közvetítik New Yorkból. Juan Diego Florez az imént ismételte meg Nemorino románcát, a közönség ugyanis olyan ovációban tört ki, hogy nem lehetett folytatni az előadást (én is felfüggesztettem a munkát a számítógépen, mert ez már több volt, mint háttérzene).

A youtube-on találtam vele egy felvételt:

Mert nem csak schmittpálból meg a Fideszből áll a világ - szerencsére.

„Bírálóim azt mondták rólam, nem vagyok következetes. Valóban nem voltam az elméleti meggyőződéseim és az ésszerűség szempontjából. De önmagamhoz hű és következetes voltam. Huszonnyolc évvel korábban ugyanez a morális felháborodás tett lázadóvá, és késztetett arra, hogy a haladó baloldal soraiba álljak. Ugyanez a felháborodás töltött el akkor is az igazságtalansággal szemben. […] Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek a megsértése ellen, amelyeket a szocializmus alapjának, lényegének tartok. Mert a szocializmus nem csupán gazdasági kérdés, hanem etikai kérdés is. A kapitalista társadalom megszüntetése nem sokat ér, ha a helyébe nem egy magasabb rendű, igazságosabb és szabadabb rend kerül.”

„Most, hogy minden szenvedély kialudt már bennem, jól tudom, hogy végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió. Az ember csak tévedésekből, csalódásokból, vesztett csatákból tanul, és csak így tudja mindig újrakezdeni a harcot. Hiszek abban, hogy az eszmék és a szemben álló társadalmi erők jelenlegi küzdelméből — HA MARAD RÁ IDŐ — új szintézis fog születni.

Gyakran töprengek rajta, ha újra kellene kezdenem, ugyanúgy cselekednék-e, ugyanúgy reménykednék-e, ugyanúgy igyekeznék-e megjobbítani a világot. Azt hiszem, igen. Mindannyiunknak megvan a magunk sorsa, a magunk szerepe, amit be kell töltenünk, és majd a történelem fogja megítélni, sikerült-e valami értéket alkotnunk.

Ellenségeimnek sokat köszönhetek, talán még többet, mint barátaimnak, mert az a ki nem alvó gyűlölet és szidalom, amit fél évszázadon át rám zúdítottak, sokban hozzájárult, hogy azzá legyek, amivé lettem, segített, hogy megtaláljam önmagamat." (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül)

*

Kántor Péter verse*:

Öregember a térről

a budapesti Károlyi Mihály szobor
emlékére


Öregember a térről,
magányos, sovány öregember,
hallgatag öregember,
hiányozni fogsz, ha elmész,
hiányozni fogsz a helyedről,
arról a térről, ahonnan
először a padokat száműzték,
aztán a fákat vágták ki mind,
és most téged is, öreg,
téged is száműznek,
a nevetséges álmaiddal,
a makacs köztársasági eszméiddel,
ó, hogy gyűlölnek, vörös gróf,
hagyjuk is, hogy kicsodák,
szóra sem érdemes, hogy kicsodák,
különben ismered őket,
akik mindig is gyűlöltek,
most megmutatják, ki az úr itt,
öregember a térről,
ne szólj egy szót se, hallgass,
mint mikor kipát tettek a fejedre,
mit is mondhatnál, ugye?
én se akarok mondani semmit,
azon kívül, hogy hiányozni fogsz,
mert megszoktam már, hogy itt állsz,
itt a Duna-parton,
ahogy a botodra támaszkodsz,
télen-nyáron egyedül,
egyenesen, mint egy piszkafa,
az alatt a törött ív alatt,
egyszer valaki odaállt melléd,
a válladig se ért, egy kicsi nő,
a keze megérintette a kezedet,
vagy csak a zakód ujját,
az a valaki az anyám volt,
öregember a térről,
magas, sovány öregember,
nézel magad elé némán,
hiányozni fogsz,
már most is hiányzol.

-.-

*köszönet Jelnek, aki felhívta a figyelmemet a Literán megjelent versre