... izé, Selmeczi Gabriellával.

Tegnap a Heti Válasz című közismerten liberál-bolsevik orgánum honlapján a hírhedt gyurcsányista bértollnok, Stumpf András tollából klaviatúrájából megjelent egy jegyzet  dr. Schmitt Pál plágiumügyéről.* Aztán eltűnt a cikk, és már csak a Mandiner figyelemfelhívó kiemelése található. Állítólag egy másik, a témával kapcsolatos írás is így járt tegnap a Heti Válaszon. Megjelent viszont Selmeczi Gabriella közleménye, miszerint a Fidesz a "Tényfeltáró Bizottság" jelentésével lezártnak tekinti az ügyet.

*dr. Freud a munkatársam: az álamfő neve előtt át akartam húzni a dr. előtagot, de melléklikkeltem, és így az aláhúzással csak hangsúlyoztam, hogy továbbra is megilleti ez a titulus.

*

Időközben Pocakostól megkaptam a teljes Stumpf-írást - köszönet érte -, amit most ideillesztek:

Párbeszéd: Két személynek egymással való beszélgetése, társalgása. (A magyar nyelv értelmező szótára.)

Egyszerű, mindennapi dolog, és csak a (valószínűleg hosszúra sikeredő) bejegyzés végén derül majd ki, hogyan jutott eszembe a téma. Addig azonban – szokás szerint – sokfelé elágazik majd a szöveg. Az első „ág” egy film és egy dal.

Párbeszéd volt a címe Herskó János 1963-ban készült, akkoriban népszerű filmjének. A sikert a téma és a szereplőgárda egyaránt garantálta. (Be kell vallanom, én nem néztem meg, mert már akkor is riasztottak a hosszú filmek – ez majdnem két és félórás.) A filmben egy házaspár visszatekint közösen és egymás nélkül töltött éveikre – a magyar történelemre. Hiszen az ő generációjuknak, amely a XX. század negyvenes éveiben volt fiatal, az egész életére rányomta a bélyegét a történelem. Az 1945-60 közötti Magyarországot mutatja be a film. A koncentrációs táborból hazatért Judit és az illegális kommunista László a felszabadulás után ismerkedik meg egymással. Reményektől fűtve, vágyakkal telve tanulnak, terveznek az értelmes, közös jövő reményében. De Lacit koholt vádakkal letartóztatják, míg Judit ösztöneire hallgatva próbál munkájában, magánéletében boldogulni. Néhány év után találkoznak újra, s egy őszinte beszélgetésben tisztázzák életük tanulságait. A szereplők: Avar István, Bara Margit, Berek Kati, Bitskey Tibor, Pécsi Sándor, Semjén Anita, Sinkovits Imre, Sztankay István, Törőcsik Mari. A film megtekinthető a Youtube-on.

Herskó 1970-ben disszidált, így a Párbeszéd eltűnt a mozivásznakról, de egy betétdala túlélte a filmet; szerintem ott a helye minden idők 10 legszebb magyar dala között. Ha volna valaki…– énekelte Gara György:

Mostanáig nem tudtam, hogy a dal szövege az 1960-ban, 24 éves korában elhunyt Csoór Gáspártól származik. Sőt, soha nem is hallottam erről a fiatalemberről, akinek emlékét egy blog őrzi.

*

A párbeszédhez két ember kell; Ketten beszélnek – ugrott be a néhai, finom humorú Tabi László sorozata a Ludas Matyi c. (általa is főszerkesztett) lapból. A Magyar Narancs cikke az „elvtársúr” Tabi Lászlóról.

S miközben eredménytelenül próbáltam egy Tabi-szöveget találni az interneten (lusta vagyok bemásolni az Életem és egyéb ügyeim c., 1982-ben megjelent kötetéből), kiderült, hogy Tabi Molnár Ferenctől kölcsönözte a címet: 1909-ben e címmel jelent meg egy párbeszédes formában írt novellákat, karcolatokat tartalmazó könyve. Ebből sincs szövegem, de amit megtaláltam: Karinthy Frigyes recenziója a Nyugatban.

*

S még valami a Nyugatból. Az Értelmező szótár „párbeszéd” szócikkének egyik példája egy Kosztolányi-mondat: „Munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.” Kíváncsi voltam, hol, miért írta ezt Kosztolányi. Nos, a Nyugat 1930/14. számában, egy francia nyelvészhez írt szenvedélyes nyílt levelében; az esszé címe: A magyar nyelv helye a földgolyón.

Az illető úr azt jövendölte, hogy (mai terminológiával) a kulturális globalizációval el kell tűnnie a sokféle nyelvnek, s fejtegetései közben igen dehonesztálóan nyilatkozott a magyar nyelvről (egyébként például a németről is – érthető, franciáról van szó). „Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő, tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet «intézek« a párizsi Collège de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.”

Még egy bekezdés a hosszú (és szép) cikkből:

„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek «műveli ki» és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a «civilizációs tény», vajjon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. «Szabadság, egyenlőség, testvériség», még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet «barbár» nyelv.”

*

Az 1959–62-ben  megjelent „nagy” Értelmező szótárnak a „párbeszéd” tárgyszerűen nyelvész meghatározása mellé az egy évtizeddel későbbi Magyar értelmező kéziszótár beemel egy sajtónyelvi jelentést is: „Különböző világnézetű feleknek közeledést, megegyezést kereső eszmecseréje.” A párbeszéd, a dialógus világpolitikai kulcsfogalommá vált a hidegháború helyét lassan felváltó (időnként csak azzal párhuzamosan érvényesülő) enyhülési korszakban. Szovjet-amerikai párbeszéd, kelet-nyugati dialógus; a II. vatikáni zsinat nyomán meginduló keresztény-zsidó dialógus, marxisták és keresztények vitafórumai; sőt, szóba állnak egymással katolikusok és protestánsok, illetve katolikusok és ortodoxok, kommunisták és szociáldemokraták (utóbbi felelőse a „táboron” belül az MSZMP, illetve annak Berecz János és Horn Gyula vezette külügyi osztálya).

*

Dialógus volt a neve az 1980-as évek elején Magyarországon egy egyetemista békecsoportnak, amely a hivatalos struktúrán kívül, de azzal (kényszerből is) együttműködést keresve próbált működni. Néhány tucat aktivistáról, legfeljebb néhány száz szimpatizánsról lehetett szó, de mivel nem csak az amerikai, hanem a szovjet atomrakéták leszerelését is követelték (nem is tudhatták, legfeljebb tarthattak tőle, hogy a hivatalos cáfolatok ellenére Magyarországon is vannak ilyenek), s mert hangsúlyozottan függetlenek voltak, a pártállam nem tűrhette őket. (A kontextushoz lásd a Nyugat-Európára célzott SS 20-as rakéták problémáját, az erre válaszul 1979-ben hozott NATO-határozatot amerikai rakéták nyugat-európai telepítéséről, Reagan csillagháborús tervét, Afganisztán szovjet megszállását – s nem utolsó sorban Lengyelországot, a Szolidaritást, a szovjet tömb első független szakszervezeti mozgalmát, amely ösztönzően hatott Magyarországon az elsősorban értelmiségi ellenzéki csoportokra.) A Dialógust gumibot és börtön nélkül, némi adminisztratív nyomással és ügynökök beépítésével néhány év alatt felbomlasztották, emléke se nagyon maradt, illetve hamarosan majd szélesebb, perspektivikusabb mozgalmak jönnek létre – ez már a bomlás időszaka. Ha most beütöm a Google-ba a „dialógus békecsoport” szavakat, akkor az első 10-20 találat arra vonatkozik, hogy néhány éve Ungváry Krisztián történész egy, az Élet és Irodalomban megjelent cikkében egy mai alkotmánybíró akkori negatív szerepére is kitért. Ezért örültem, amikor találtam róluk valami korabeli beszámolót is: Haraszti Miklós írását a szamizdat Beszélő 1984. februárban megjelent 9. számából. A többi között ezt írta:

„Kettős követelményt állítottak az új békemozgalom elé: legyen független, és ugyanakkor államilag elismert. Maga a törekvés nem új. Ez a kompromisszum a Kádár-korszak értelmiségének régi álma, de eddig mindenkinek választania kellett az elismertség s vele együtt az irányítottság, vagy a törvényen kívüliek függetlensége között. Az új békemozgalom úgy vélte – s ezt körültekintően meg is indokolta –, hogy számára van hely az eddigi senki földjén, a valódi kompromisszum terepén.” A teljes cikk itt.

*

Magyar nagylexikon: dialógus: <gör ’beszélgetés’>, párbeszéd: 1. az emberi kommunikáció egyik alapvető formája; szóbeli v. írásos gondolatcsere két v. több személy között. Ellentéte a válasz nélkül maradó közlés, a monológ…

2. (fil) párbeszédes formában megírt értekezés, melyben a beszélgetők célja, hogy kérdésekkel és feleletekkel feltárják valamely eszme tartalmát, felülvizsgáljanak bizonyos ítéleteket, ill. következtetéseket. (A szócikk az ókorból Platónt és Cicerót, a középkori szerzők közül például Szent Ágostont, majd a humanista Erasmust és Petrarcát, a felvilágosodás korából például Diderot-t említi meg, majd így folytatódik:) „A 20. században bizonyos szerzőknél (F. Rosenzweig, M. Buber, G. Marcel) a dialógus…sajátos filozófiai jelentésárnyalatot nyer; az alapgondolat szerint a dialógus különös jelentőségű emberek közötti kapcsolat, amelyben a szabadság megvalósítása végett a Másikat nem eszközként kell felfogni, hanem személyként kell elismerni.”

Így hát muszáj legalább külön is kitérni Martin Buberre (1878–1965) (a sovány magyar Wiki helyett az angolt ajánlom inkább (meg persze a németet).

"Az ember a másikon keresztül lesz saját magává” – írja 1923-ban megjelent Én és Te című esszéjében. A haszid zsidó Buber számára az igazi vallásosság nem a hittételekben, a megmerevedett “vallásban” van, hanem abban az Istennel folytatott párbeszédben, találkozásban, amelyet a Biblia és a hászid történetek kifejeznek. A párbeszéd, a dialógus Buber számára általánosabb értelemben is középponti filozófiai kategória, szerinte az emberi egzisztencia az Én–Te viszonyban, azaz dialógusban valósul meg. Az embernek a világ dolgaival találkozva nyitottnak kell lennie minden “másik”-ra, minden “Te”-re, nem szabad merev szokások és rituálék közé zárkóznia.

*

Platón, Diderot és Buber után ki más következhetne: én – illetve a Rásblog. Közel négy évvel ezelőtt nem csak befejezett újságírói pályám pótlékaként, íráskényszerből, exhibicionizmusból meg pedagógiai szenvedélyből született ez a blog, hanem a beszélgetés igényéből is. Sőt, beszélgetésből: Platen bloggerrel folytatott dialógusunkból. Platen ugyan közben abbahagyta a blogolást, de eszmecseréink emlékét őrzik az oldalt, a kategóriák közt is látható (és klikkelhető) „Platen-dialógusok”, amelyek közül az első világot átfogó igénnyel "a jóról és rosszról” folyt.  (Közben egyébként barátok lettünk IRL is.)

Szóval, hogy beszélgetni szeretnék, mégpedig nem csak olyanokkal, akik ugyanúgy látják a világot, mint én. A blogok révén ismerkedtem össze (virtuálisan vagy valóságosan is) nálam évtizedekkel fiatalabb és/vagy egész más kultúrájú, más társadalmi helyzetű, nagyon más gondolkodású emberekkel. Meg persze hozzám hasonló felfogásúakkal. Ezekhez a beszélgetésekhez az érdeklődés mellett türelem is kell. Néha nem könnyű. És persze azért az én dialóguskészségem se határtalan: heveny cigányozásért már nem egy esetben szüntettem be a „beszélőviszonyt”, és rosszul tűröm a sértő személyeskedést meg az elvakultságot is, amely képtelenné tesz a másik érveinek meghallgatására. Nem elfogadására: meghallgatására, megértésére. Különbség. Ragaszkodom (én is) a világnézetemhez, politikai alapállásomhoz; van múltam, amely személyiségem részévé vált – és bizonyára vannak előítéleteim, számomra kedves tévedéseim is. De változatlanul fontosnak tartom, hogy beszélgessünk. Ezért szándékozom továbbra is blogolni.

- - -

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz

(Bekezdések a "Magyar szomorújáték, európai bohózat" c. cikkből)

„Nem csupán a gazdasági válságról és a lehetetlen Orbán-kormányról, hanem a korábbi demokratikus köztársaság, és az azt alátámasztani hívatott, minden tekintetben magasabb rendű társadalmi rend ígéretével fellépő szabad piacgazdaság kudarcáról van szó. Ha az emberek legalább valamelyest úgy érezték volna, hogy szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, vagy legalább azt, hogy áldozatra érdemes, nemes, önzetlen és merész politikai kaland részesei, készek lettek volna elviselni a megpróbáltatásokat, s mindenfajta ellentől megvédeni köztársaságukat. A jelek szerint nem ez történt.

Éppen ellenkezőleg, úgy látszik, hogy az 1989 előtti rendszer, noha elnyomó és korlátozó jellegű volt, de nagyobb szociális biztonságot, teljes foglalkoztatást, folyamatosan növekvő reálbéreket, jobb egészségügyi ellátást, higiéniát, olcsó vagy ingyenes időtöltést és kikapcsolódást kínált. Emellett, mindenki számára elérhető magas színvonalú változatos kultúrát, nagyobb, rasszizmustól mentes egyenlőséget, alacsony bűnözést, és talán a fogyasztók választási szabadságát kivéve minden téren érzékelhetően jobb és javuló életkörülményeket biztosított. Mindezért képmutatásban, öncenzúrában és konformizmusban nagy árat kellett fizetni. Noha történelmi gyökerei okán a rendszert indokolatlanul ’szocialistának’, vagy ’kommunistának’ nevezték, erkölcsi és kulturális értelemben afféle konzervatív jóléti állam volt.”

„Orbán nemzeti újjászületést óhajt. Szeretne véget vetni az elmúlt két évtizedet jellemző hanyatlásnak és bizonytalanságnak, az irányzék nélküli, szüntelenül változó célok közti hánykolódásnak Nem egyszerűen a nemzeti nagyság helyreállítása a célja, hanem sikeres gazdaságot szeretne és az állam ujjászervezését. Utóbbit nem minden ok nélkül kaotikusnak, gyönge hatékonyságúnak látja, olyan intézményrendszernek, amely már minden tekintélyét elveszítette. Elgondolása részben a mainstream, többségi fölfogást tükrözi. Hisz a liberális varázsszerben: erős és népes, vállalkozó kedvű, szorgos, bátor, takarékos középosztályra van szükség, amely a nemzet gerince. Az összes adókedvezményben és állami támogatásban ez a többnyire fiatal középosztály részesül, amelyhez ő maga és baráti köre is tartozik. Orbán voltaképpeni eszménye a kisvállalkozó, a független polgár, a hazafi, aki államtisztelő, jogkövető, vallásos, tiszteli a hagyományt és a tekintélyt. Ez a fölfogás komoly rokonságot mutat Margaret Thatcher elképzelésével a ’tulajdonosi demokráciáról’.

A jobboldal ezért is támogatta, hogy a középosztály saját tulajdonú családi házakra tegyen szert, ami kiváltó oka lett a magyarországi jelzálog-krízisnek. A magyar jobboldal, más, főleg kelet-európai konzervatívokhoz hasonlóan úgy véli, hogy az ilyen középosztálynak egyfelől a multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi intézmények és a finánctőke, másfelől a proletárok, a szegények és a kommunisták meg a munkanélküliek (vagy nevezzék őket, ahogy akarják) alkotta alantas csőcselék az ellenségei.

A magyarországi jobboldal nem egyszerűen csak régimódi és fajüldöző. Ez a jobboldal mindenekelőtt a szegények megsegítését ellenzi, a „többnyire roma” munkanélküliek (ez a vélekedés egyébként egyszerűen nem igaz) szociális segélyezését, továbbá ellenszenvvel viseltetik a társadalom minden ún. improduktív csoportjával szemben. Ezeket inaktívaknak nevezi, s e fogalom alá sorolja a nyugdíjasokat. (Legújabban egyébként különösen mély és meglehetősen kellemetlenül ellenséges magatartást tanúsít az idősekkel szemben). Ezért is fordul szembe a jobboldal olyan élesen a szakszervezetekkel, ami véleményem szerint öngyilkos álláspont, bár pillanatnyilag eredményes…

Orbán ’munkaalapú társadalomról’ szónokol, s ünnepélyesen beharangozta a jóléti állam végét. (Bár a jóléti államnak már réges-rég befellegzett.) Ebben sem igen különbözik Camerontól, Sarkozytől, Barrosótól, Rajoytól, Montitól, Harpertől, Merkeltől és Lagarde-tól, akik igencsak elborzadnának, ha valaki kimondaná róluk, hogy ők se különböznek Orbántól. Orbán azonban merészebb és következetesebb, mint ők. Ugyanakkor kevésbé kötik őt a körülmények, a formák, a hagyományok és a ceremóniák… A helyzet paradoxona, hogy miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok támadja Orbán Viktort, a lényeget illetően teljes mértékben egyetért politikájával.”

„Kizárólag egyetlenegy legitim politikai szereplő rendelkezik fölhatalmazással döntésre, s ez a magyar választók közössége… A hiteles és valóban demokratikus magyar ellenzéknek szembe kell fordulnia az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az amerikai establishment által képviselt katasztrofális megszorító politikákkal is, és nem csupán az alpári magyar jobboldallal. Ha ilyen ellenzék megszületik, önöknek nem kell többé aggódniuk Magyarországért.”

Tamás Gáspár Miklós cikke itt olvasható.

"Tenyereimbe virágmagvakat ültettem
a nap fölissza körülöttünk a pocso-
lyákat a tulajdon erőnk az ami szim-
patikussá vagy antipatikussá tesz
a gyönge ember szappanbuborék alatt ül és
harmonikázik
az erős ember sorsa egyszerü az állatok meg-
érzik a jóságot ami pirosra süti az arcát
és benne ugrál az izmaiban
de vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele
37 éve annak hogy az anyám utnak inditott
azt mondta eredj és vigyázz keresztben el
ne szaladjon előtted a fekete macska
aki elindul mindig árkok felé indul minden 24
órában rászáll az este..."

"Kassák színre lépésével jött el az a mágikus pillanat, amikor a rendszerint el- és lemaradó magyar líra szinkronba került a világirodalom legaktuálisabb irányzataival."

Megemlékezés Kassákról

Amúgy pedig - s ez se független Kassáktól - ma van a Tanácsköztársaság (igen, a proletárdiktatúra) évfordulója is. Meg a tavasz első napja.

"... vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele..."

Egy meleg (aka: buzi) indított egy blogot, elkeseredett szókimondóan. Provokált, persze, ha provokáció az, hogy valaki beszél arról, amit lát és amit gondol. Szerintem teljesen igaza van abban, amit írt, de ettől még nem foglalkoznék vele. De egy pillanatra belenéztem a kommentekbe... Igazából persze nem vagyok meglepve, hiszen itt élek.

"...mindössze két bűnöm van: liberális vagyok és meleg.... és mint tudjuk, ez a két dolog, ezek kombója tökéletesen elég ahhoz, hogy egy mocskos hazaáruló zsidó buzi kommunista legyek. Még jó, hogy nem vagyok cigány, mert akkor aztán várhatnám a Kossuth tér 2014-es átadását, hogy nemzeti és árpádsávos lobogók árnyékában kerüljön sor az akasztásomra. De szarok rá. Ez vagyok én, ezt kell szeretni, akinek nem tetszik, el lehet menni tőlem jó távol..."

(Kösz Petinek, aki felhívta a figyelmemet.)

Az úgy kezdődött, hogy a Bartók rádióban már megint az a fecsegő Némethy Attila vezet műsort, így aztán minimálisra csökkent a zene élvezhetősége. Rámentem a Jangóra, a "Leonard Cohen stationra", ahol egyszercsak John Cale énekelte a Hallelujah-t. Gyönyörűen. Meg akartam keresni a youtube-on, hogy beágyazhassam, de az a felvétel nem tetszett, túl lágy volt.*** Helyette találtam ezt:

...és most jöhet a többi a "Songs for Drellá"-ról.

S ha már, akkor persze egy kis Andy Warhol:

***Ma az öcsémtől kaptam ennek a felvételnek a linkjét. Őszintén szólva zavar a vonósnégyes, de érdekes, hát ideteszem.

"Cottard...[s]zerette volna tudni, vajon lehetséges-e, hogy a pestis semmit sem változtatott meg a városban, és hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, azaz mintha mi sem történt volna. Tarrou úgy vélekedett, hogy a pestis meg is változtatta meg nem is a várost. Polgártársaink leghőbb vágya persze az volt, és az is lesz, hogy úgy cselekedhessenek, mintha mi sem változott volna, és így bizonyos értelemben semmi sem változik meg, viszont más értelemben nem múlik el minden nyomtalanul, bármennyire szeretnénk is, mert nyomot fog hagyni a pestis, ha máshol nem, hát a szívekben."

"Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd a patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat." (Győry János ford.)

A Camus kisregényéből készült monodráma a Vígszínház Házi Színpadán (a IV. emeleten, a lift rossz) Hegedűs D. Géza kongeniális előadásában. Javaslom.

Utána elővettem a regényt, amely valahogy kimaradt, pedig nagyon szerettem például a Közönyt - kétszer is elolvastam vagy az önéletrajzi Az első embert.

Magyarország újabb hatalmas győzelmet aratott: 0:4 helyett csak 0:2 lett az eredmény – igaz, még csak a félidőben vagyunk.

Körülbelül a fenti, focinyelven (végül is ma a foci az egyetlen fontos dolog Magyarországon) megfogalmazott diadalt fedi a Fidesz agit.prop. osztálya által megfogalmazott, Matolcsy és Giro-Szász által szó szerinti azonossággal közreadott kommentár: „a brüsszeli döntés megfelel a magyar nemzeti érdekeknek és az EU-s értékeknek”.

Ami tény: az Európai Unió történetében először gazdasági szankcióval sújtotta egy tagországát. Az indok: nem hiszi el, amit e tagország kormánya mond. Ez a szikár tény, még akkor is, ha a támogatások egy (kisebb) részének felfüggesztését lényegében csak kilátásba helyezték, és az Orbán-Matolcsy-kormány kapott három hónapot, hogy bizonyítsa, képes eleget tenni a szigorú költségvetési fegyelmet követelő EU kívánságainak.

Eddig a tények, minden egyéb már „véleményes”. Így mindenekelőtt a „kettős mérce” kérdése – amely egyébként Matolcsy átlátszóan hurráoptimista nyilatkozata szerint a múlté lett. Azt gondolom, hogy ma valóban létezik egy külön „magyar mérce” az EU-ban és általában a világban. Adva van egy (méreténél, gazdasági erejénél fogva) nem túl fontos – de számos okból (pl. geostratégia, történelmi közelmúlt) nem is jelentéktelen ország, amelynek momentán egy rendkívül ellenszenves, megbízhatatlan politikus a vezetője, aki (az etalonnak tekintett) nyugat-európai demokratikus fejlődéstől egyre inkább eltérő, számukra egyre undorítóbb politikai rendszert épít ki. (Gyengébbek kedvéért: ma az EU tagállamainak túlnyomó többségében jobboldali kormány van, az EU vezetői, Barroso, van Rompuy a Fideszt is befogadó Európai Néppárthoz tartoznak!) Ez az undorító bagázs történetesen képtelen volt (illetve bizonyos tények, adatok alapján feltételezik, hogy a jövőben is képtelen lesz) teljesíteni a költségvetésideficit-korlátot. Ahogyan egyébként sokan mások sem – de azokat részint nem utálják, részint ők azok, akik a szabályokat hozzák.

Magyarország lényegében viktimológiai esetté vált: kihívta, hogy rajta gyakoroljanak precedenst, kordában tartandó a költségvetési fegyelmezetlenségre hajlamos többieket.

Már tudjuk, hogy a pénzbefagyasztási döntés júniusi visszavonásához kb. 140 milliárd forintos „kiigazítást” kell végrehajtani a költségvetésben, azaz vagy ennyivel kell növelni a bevételeket, vagy ennyivel csökkenteni a kiadásokat (illetve a kettő kombinációja). A tegnapi és mai nyilatkozatok szerint a fő „csapásirány” a kiadások csökkentése: az eddigi megszorítások (pl. oktatásból, kultúrából kivont milliárdok, a teljes szociális ellátórendszer szétzúzása) után – a gyógyszerkassza visszanyesésével (ez a gyógyszerártámogatás csökkentését jelenti) és a tömegközlekedés átszervezésével (vasúti vonalak megszüntetése, autóbuszjáratok privatizálás jellegű „kiszervezése”, kedvezmények megvonása vagy csökkentése, viteldíjemelés stb.). Vagyis „az EU ránk kényszeríti”, hogy legyen drágább a gyógyszer és a villamosjegy. (Az EU „kényszerítene” mást is: akár a gazdagokat preferáló adórendszer megváltoztatását vagy a vagyonadót is, de ez – érthetően önző okokból – elfogadhatatlan Orbánéknak.)

Szegény MSZP-n is csattan az ostor: páratlan napokon üdvözlik, hogy az EU keményen odacsap Orbánéknak, páros napokon meg tiltakoznak a népnyúzó megszorítások ellen. Amelyek egy részét kormányon – a Fidesz heves ellenkezése mellett – ők próbálták megvalósítani, csak gyengék voltak.

Ez az „egyrészt – másrészt”, amit a fentiekben (persze tagadhatatlan Orbán-ellenes elfogultsággal) próbáltam érzékeltetni, azonban csak a felszínét érinti a helyzetnek.

Itt van rögtön az a kardinális kérdés, hogy vajon helyes-e az az EU-ban uralkodó szemlélet, amely a fiskális (költségvetési) szigort teszi elsőrendű gazdaságpolitikai céllá. Vagy inkább Obamáéknak van igazuk, akik a válságra a gazdasági növekedés állami serkentésével (s ezáltal akár a költségvetési deficit, sőt az államadósság elengedésével) igyekeztek reagálni, s ugyanerre próbálták rábeszélni (eredménytelenül) Merkeléket. Hogy világos legyen: a fiskális szigor nem Angela Merkel és nem az EU találmánya. A világ fejleményeit az utóbbi évtizedekben nagy mértékben (az 1989-ben, a Regaen-Thatcher korszak csúcspontján megfogalmazott) „washingtoni konszenzus” határozta meg (jellemző, hogy a magyar wikiben nincs ilyen címszó), amely a neoliberális (vagy neokonzervatív) filozófia jegyében az állami szerepvállalás visszaszorítását, a költségvetési szigort (meg a privatizációt) tette meg a gazdaság- és társadalompolitika alapjául.  Orbán Viktor a legutóbbi hónapokba is számos alkalommal tett hitet amellett, hogy a növekedést kéne ösztönözni, csak éppen… Csak éppen mindez megmarad a handabandázás szintjén, és nem csak azért, mert az elmúlt két év számos konkrét intézkedése (pl. a termelés hitelezését biztosító bankok vegzálása) éppen ez ellen hatott. Hanem azért is, mert nem ő határozza meg a játékszabályokat. Az ő feladata az lenne, hogy a „játékszabályok” betartásával – vagyis a konkrét európai és világgazdasági lehetőségek tudatában és azok kihasználásával a lehető legtöbbet hozza ki Magyarország számára. Ha a szabadban pisilünk – a szabadban pisilésre kényszerülünk –, célszerű szélirányba fordulni.

Kérdés persze, hogy ki mit ért Magyarországon. Csak a társadalom nyertes egyharmadát vagy a szegénységi küszöbön, illetve az alatt élő negyven százalékot is? Csak a magyar nagytőkét vagy a magyar munkást is? Az ingyenélőknek, időnként társadalmi hulladéknak tekintett munkanélküliekről nem is beszélve.

Már rég nem (csak) Orbánékról, az ő ilyen-olyan politikájukról, társadalomképükről van szó. Hanem például arról, hogy Magyarországon a munka termelékenysége az uniós átlag közel kétharmada, míg a reálbér ötöde-negyede… A Nyugat-Európához viszonyított jövedelemkülönbség jelentősen nőtt a rendszerváltás óta. A hazai jövedelemkülönbségek még látványosabban, pláne ha nem a szokásos – és félrevezető – alsó és felső tized összehasonlítást alkalmazzuk, hanem, mondjuk a felső 1 százalék jövedelmét hasonlítanánk az alsó 30 százalékéval.

Meg arról, hogy nincs önálló, szuverén magyar gazdaság. Ez nem értékítélet, hanem tény. Mellesleg Teleki Pál már 1931-ben arról írt a Pán-Európa tervét üdvözlő cikkében (Az európai probléma), hogy csak illúzió a teljes szuverenitás. A gazdasági-politikai-ideológiai rendszerváltás eredményeként Magyarország betagolódott a globális kapitalizmus rendszerébe. És ebben nem (csak 2004-ben megvalósult) EU-tagságunk volt a döntő tényező, hanem a privatizáció, és azzal párhuzamosan az állam gazdaságirányító és –szervező szerepének a visszaszorítása. Ezek eredményeként jött létre egy olyan struktúra, amely döntően nagy multinacionális cégek (és azokon keresztül leginkább a német exportpiac) igényeinek függvényévé tette a magyar gazdaságot. Az EU-tagság ebben a helyzetben inkább védernyőt jelent, a piaci hatások korrekcióját, például a felzárkózási támogatásokkal, de számtalan bürokratikus – vagy annak bélyegzett – szabályozással.

És még valami nagyon fontos dolog, ami ott van az ideiglenesen hazánkat uraló banda a magyar kormány és az EU konfliktusai mögött, s amit Orbánék láthatóan képtelenek felfogni: az EU nem egyszerűen gazdasági közösség; már a Közös Piac 1957-es alapításakor se csak az volt, hanem politikai, sőt ideológiai értékközösség is.

„Egy fülkeellenforradalommal elzavarni Orbánt és bandáját” – fogalmazta meg a célt a tegnapi tüntetésen Kónya Péter, a szervező Magyar Szolidaritás Mozgalom társelnöke. „Orbán, takarodj!” – zúgták a tüntetők. (Két zárójeles megjegyzés: 1./ bár egyetértek a jelszóval, én nem kiabáltam – alkatilag, történelmileg már nem megy; 2./ igen, emlékszem, a jelszó a „Gyurcsány, takarodj”-ból származik, és ez fontos.)

Szóval: voltam tegnap tüntetni, majd csütörtökön is megyek a Millásokkal, és a héten aláírtam az LMP népszavazási kezdeményezését. Ugyanakkor persze nem tudom legyőzni az – alkatilag, történelmileg – bennem élő szkepszist, ezt jeleztem az előző bejegyzés Orbán Ottó-versével. (Érdekes, erre nem „harapott” senki, pedig szerintem ez érdekesebb dolog, mint arról vitázni, hogy demokrácia van-e az USÁ-ban – természetesen az van, sokkal inkább, mint nálunk, de erről messze nem csak OV tehet. De ez mellékszál, amiről persze alkalomadtán szívesen vitatkozom.)

Na szóval, hogy elzavarni Orbánt és bandáját, mondta Kónya (direkt Szó-szóró kedvéért: szívesebben látnám Kónyát és Bajnait az ország vezetésében, mint ezeket – már megint mellékszál; kezd kissé barokkossá válni ez a bejegyzés, pedig még csak az elején tartok; ejnye-bejnye drc, ez biztos a te hatásod).

Egy mielőbb megtartandó választással – ez lenne a fülkeellenforradalom – zavarni el. Szép volna, de én hiszek a közvélemény-kutatásoknak, és attól tartok, hogy egy közeli választást nagy fölénnyel nyerne a Fidesz. (Sok oka van ennek, amikbe most nem megyek bele.) Sőt, tartok attól, hogy bejön Török Gábor jóslata, és Orbánék még az idei ősz elejére kiírják a választásokat, biztonságosan meghosszabbítva mandátumukat, hátha 2014-ig 2016-ig tényleg működni és hatni kezd a Matolcsy-modell (nem fog, de ez más kérdés). Többször leírtam már: 10-15 éves Orbán-kormányzásra számítok; ez jelentősen rövidülni látszik, elsősorban a Vezér jóvoltából, de akkor is időre van szükség ahhoz, hogy egy választható – vonzó, bizalmat keltő, hihetően kormányzóképes – politikai alternatíva jöjjön létre. Az MSZP-t lejáratott brandnek tartom (ez formai kérdés, és akkor még nem beszéltem a tartalomról, arról, hogy mit-kit képvisel a párt), Gyurcsányt (mint politikai kalandort, bukott politikust és alkalmatlan vezetőt) vállalhatatlannak – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alternatíva nem jöhet létre egy (nyugat-európai jellegű) szociáldemokrata és liberális (a kettő nem ugyanaz!) párt nélkül.

Az alternatíva azonban formálódik. A pártoknál maradva: a bal- és a „bal-” oldal minden frusztráltsága és inszinuációja ellenére az LMP igenis markánsan szembenáll az Orbán-rezsimmel. Ökológiai programja ugyan nem hat egy nálunk nagyon szűk értelmiségi-ifjúsági rétegen túl, de demokrácia melletti elkötelezettsége kétségbe vonhatatlan, és a népszavazási kezdeményezés kapcsán most kísérletet tesz arra, hogy közérthetőbben és általánosabb érvénnyel is megfogalmazza gazdasági-társadalmi mondandóját. Ez utóbbi pedig nem egyszerűen az Orbán-Matolcsy-féle, részint kapkodó, vudu gazdaságpolitika, részint az ehhez kapcsolódóan a társadalom nagy részét marginalizáló társadalompolitika elutasítása, hanem… (új mondat, sőt, új bekezdés mert ez is kezd hosszú lenni).

Hanem: alternatíva azzal a globális kapitalizmus által ránk kényszerített félperifériás szereppel szemben, s amelynek minden hazafias, szabadságharcos handabanda ellenére – Demján és Parragh hatására – Orbán engedelmes (bár talán öntudatlan, csak cinikus vagy ostoba, melyik a jobb?) kiszolgálója. Ennek eddigi legvilágosabb megfogalmazása Scheiring Gábornak a Magyar Narancs legutóbbi számában megjelent írása, amelyben egyébként  expressis verbis baloldali gazdaságpolitikát szorgalmaz (természetesen a piacgazdaság keretei között).

Jól láthatóan párttá – de legalábbis valamilyen szervezett mozgalommá – alakulás felé tart a Szolidaritás Mozgalom is. Ennek bizonyítéka az egyre radikalizálódó hangnem, a napokban tekintélyes értelmiségiek részvételével tartott konferenciájuk, és hogy tegnap Kónya Péter lényegében politikai programot hirdetett. Ennek új és fontos eleme a nemzeti jelképek visszaszerzése a jobb- és szélsőjobboldaltól, általánosságban a nemzeti és a szociális gondolat újbóli összekapcsolásának a szükségessége.

A Szolidaritás erejét és lehetséges jövőbeni hatását elsősorban az adja, hogy civil – szakszervezeti háttérben gyökerező – mozgalom. Az általam (is) jövendölt hosszú távú építkezés garanciája ugyanis csak az elmúlt húsz évben önmagukat és a politika egészét lejárató pártokon túlnyúló társadalmi önszerveződés lehet. A diákszervezetektől a munkavállalói érdekképviseleteken át a szakmai és lakóhelyi szervezetekig. Ez elkezdődött.

És Orbánék sokat tesznek azért, hogy – a magyar társadalom általános bénultsága ellenére – folytatódjék.

Viszlát március 15-én!

*

(Megjegyzés: tudom, hogy a potenciális Orbán-elzavarók egyelőre egymással is küzdenek, versengenek. Majd kinövik. Kénytelenek lesznek.)

Szolidaritás

És egy Orbán Ottó- vers (természetesen megint a Nominativus blogról):

A CLVII. szonett

A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,
egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik
katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,
nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,
kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,
más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.
Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…
Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?
Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,
könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –
kit tolna előre, ha, mondjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,
mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?
(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)
Prospero tüntet, ketté töri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?

***

A félreértések elkerülése végett: természetesen megyek tüntetni.

***

És egy jövő heti program