A legújabb láncblogjáték (blogláncjáték? blogjátéklánc?) keretében drc felszólított, hogy nevezzek meg öt könyvet a tavaly olvasottak közül. Nem szeretem igazán ezeket a láncjátékokat („küldd tovább, és nagy szerencse ér, de ha nem, akkor lebegjen előtted a kirgizisztani Karim esete, aki megszakította a láncot, és másnap a birkáját agyoncsapta egy meteorit"), de ez tulajdonképpen megtisztelő, implicite tartalmazza azt a feltételezést, hogy 1) olvasok; 2) nemcsak Blikket és pornómagazint, hanem könyvet is; 3) emlékszem az olvasottakra; 4) valakit érdekel, hogy mit olvastam. (Egyébként néhány napja - játékon kívül - 979 írt a blogjában tavalyi olvasmányélményeiről, én pedig kommentben a sajátjaimról.)

Valójában zavarba jöttem, mert a felkérés előhozta a könyvek, a könyvespolc okozta mélységes frusztráltságomat. Hogy tudniillik egyre nő azoknak a könyveknek a száma, amelyeket nem olvastam, pedig tudom, hogy el kéne olvasni őket (és nem is mindegyiket merő sznobizmusból), vagy újra kéne olvasni őket (vagy mert már elfelejtettem őket, vagy mert nagyon is jól emlékszem rájuk), és minden nappal csökken az esélyem, hogy kielégítsem a vágyaimat. Hülyeségekkel töltöm az időmet, pl. dolgozom (könyvekkel), és olvasok - újságokat, folyóiratokat; csak a rendszeres papíralapú nyomdatermékek listája: Népszabadság, Magyar Narancs, HVG, Heti Válasz, Élet és Irodalom, Múltunk, Egyenlítő, Eszmélet.

És akkor a mellébeszélés után jöjjön a feladat teljesítése (mert alapvetően fegyelmezett, kötelességtudó, szorgalmas ember vagyok). És a divatnak megfelelően lesz ebben felturbózott, sűrített, sőt instant 3 in 1 tétel is.

2008 számomra talán legnagyobb irodalmi élménye Cormack McCarthy The Road c. regénye volt, már csak azért is, mert - számomra egyáltalán nem természetes módon - angolul olvastam (nincs még lefordítva, és szerintem nem is lehet magyarra áttenni). A világ - feltehetőleg egy atomkatasztrófát követő - pusztulása után apa és kisfia bolyong az úton, már csak a napi túlélés reményében (bár ez rossz szó: nincs remény), félve, elkerülve más embereket, akiktől csak rosszra számíthatnak. Mindehhez egy nyelvileg, nyelvtanilag végletesen lecsupaszított nyelv - hátborzongató olvasmány. Ugyancsak idei, nagy élmény volt McCarthytól a Nem vénnek való vidék, amit utána filmen is megnéztem; minthogy a könyv alapján már megvolt a saját elképzelésem a szereplőkről, a mozi már nem tetszett annyira. (Magyarul még a szerzőtől: Vad lovak - szintén nagyon jó.)

Viktor Jerofejev A jó Sztálin c. regényét Platentől kaptam születésnapomra - de nem csak ezért tetszett. Hosszú, lelkes blogbejegyzés született belőle, itt olvasható; most csak egy rövid részlet:

A regény egyik szála a szovjet történelemmel, a kommunista rendszerrel összefonódó családtörténet. Az apáé, akinek csak szép emlékei vannak Sztálinról, aki Párizsban is rendíthetetlen híve a kommunizmusnak (és ügynöke a Szovjetuniónak); a gyerek, majd ifjú Viktoré, aki - miközben skrupulus nélkül kihasznál és élvez minden előnyt, amit a diplomatagyerek státusz kínál - beleszeret Franciaországba, megveti a szovjet rendszert és azt kiszolgáló apját, s logikusan válik - a kor terminológiájával - disszidenssé, másként gondolkodóvá. Számára apja nem egyszerűen megtestesíti, hanem maga a jó Sztálin; a két szó magába foglalja mindazt a szörnyű ellentmondást, amit Jerofejev próbál ábrázolni, megértetni.

Egy másik orosz irodalmi élményem tavalyról Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik. Hihetetlenül szórakoztató történet egy szó szerint odaadó fiatalemberről, aki szívességből, szánalomból, kötelességtudatból mindent megtesz a környezetében előforduló bármely nőnek, életkortól, kinézettől függetlenül - fahordástól a szeretkezésig. Csak önmagára, saját életére, szerelmére nem marad idő és energia.

Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. fantasztikus alapműve annak idején valahogy kimaradt nekem. Most, kapcsolódva 1968 évfordulójához, elolvastam. Szavakkal ki nem fejezhető, érzéki boldogságot okozott a történelmet, politikát, fikciót, erotikát és filozófiát akár egy mondaton vagy bekezdésen belül összekapcsoló stílusa - és gondolkodása.

A cseh irodalom egyébként is (már a Svejkkel keződően) kedvenceim közé tartozik. A 70-es években Páralban találtam meg lelkes, hitektől (balhitektől?) fűtött önmagamat. Érdekes volt mai cinizmusommal, keserűségemmel újraolvasni tőle Az ifjú ember és a fehér bálna c. regényt.

Munkából kifolyólag olvastam bele magam az amerikai elnökválasztásba. David Mendell: Obama - az ígérettől a hatalomig c., érdekes és alapos pályarajza - akárcsak Carl Bernstein Hillary-je meggyőzött arról, hogy abban az országban nem véletlenül kerülnek emberek a hatalom közelébe, hogy hatalmas felkészültség, politikai elhivatottság - és persze pénz és profizmus - kell a csúcsra jutáshoz. Az amerikai politikai élet mechanizmusába nyújtott érdekes és szórakoztató betekintést Weatherford Törzsek a „Dombon" c. (magán érdeklődésből elolvasott) könyve is.

Most következne az ötödik könyv, és még nem volt szó az évi szokásos Thomas Mann-újraolvasásokról (pl. Tonio Kröger); a töredékes olvasmányokról, amiket az ember puszta szórakozásból, hirtelen fellángolásból levesz a polcról, aztán valamiért nincs ideje befejezni (pl. Jacques Le Goff francia történész Az értelmiség a középkorban c. tanulmánya); vagy egy fiatal író, Farkas Péter Nyolc perc c. megrendítő kisregényéről (inkább elbeszéléséről), sem a jó (bár nem zseniális) új Esterházy-könyvről, a Semmi művészetről. S persze József Attila...

Az ötödik kiválasztott könyv egy verses kötet. Gottfried Bennről (1886-1956) korábban még csak nem is hallottam. Most nem akarom elmesélni, hogyan és miért kerültek a kezembe Válogatott versei. Megijedtem tőlük, azoktól is, amelyek lenyűgöztek: az emberi lélek legsötétebb bugyrait láttam, és eszembe jutott a híres Szophoklész-idézet, miszerint (kb.) „Sok van, mi csodálatos, de legcsodálatosabb az ember", ami egyesek szerint szimpla félrefordítás, mert az eredetiben a görög szó szörnyűt jelent. Egyik versét idéztem Szóudvar 2. Ifjúkor c. bejegyzésemben. Most viszont egy szelíd, elégikus versét idézem, amit a legjobban utálok tőle, ami a legidegenebb számomra: 

A küszöbig elhozott a lábad,

de küszöböm át nem lépheted.,

nincs, aki házamban partra szállhat,

az lakja, ki beleszületett.

Vándor előtt ajtó nem nyitatlan,

ha szomjas, egy ital bor akad,

de csak egy, azután visszakattan

a rozsdás zár, az öreg lakat.

***

És akkor most tovább passzolni a labdát: kérem Platent, Thomast, Solvere volót és Kikit, hogy írja meg, mit olvasott tavaly. Ez csak négy; az ötödik w. m., akiről tudom, hogy sokat olvas, de azt is, hogy utálja a láncjátékot, ezért valószínűleg nem teljesíti a kérésemet.

Update: tévedtem. w. m. elsőként teljesített. * Az update update-je: w. m. olyan, mint az Okos lány a mesében: jött is, meg nem is, köszönt is meg nem is, hozott ajándékot meg nem is... (Már eltüntette a könyvbejegyzést. De azért én köszönöm.)

Köszönet Solvere volónak is.

„Nincsen arab vér. Csak ártatlan vér van." (Ámosz Oz izraeli író)

(Ez a bejegyzés eredetileg „csak" egy pesszimista politikai évzáró lett volna, de aztán kapott egy vajszínű árnyalatot. Tegnap Kinga (remélem, csak átmenetileg) kitette a The End táblát, eltüntetve A vajszínű árnyalat blogot, annak minden bejegyzését, képét, zenéjét, archívumát. Csaknem két és fél éven át, idén márciusig vendége, „társbloggere" voltam a blognak, és 2006. júliusában az első három bejegyzésemet történetesen a már több mint félévszázada - akkor éppen aktuálisan Libanonban - folyó arab-izraeli háborúról írtam.)

A világ állapotát stílszerűen jellemzi, hogy 2008 a Gázai övezetben és a vele szomszédos izraeli területeken dúló háborúval búcsúzik. Hiába volt az utóbbi hónapok szenzációja a pénzügyi világválság, s lesz a következő évé a világméretű gazdasági recesszió - ezen majd úrrá lesznek, akiknek ez a dolguk (miután megszenvedik, akiknek ez a dolguk). Ez végül is számítás, racionális cselekvés kérdése. De van, ami megoldhatatlan, van, ami kilátástalan. Mindaz, aminek a kölcsönös félelem, a gyűlölet - tehát valami irracionális - a hajtóereje.

Nem megyek bele a napi események ismertetésébe, akit érdekel, nyilván nézi, olvassa másutt. Említett 2006-os bejegyzéseimben elég részletesen írtam a történelmi háttérről, meg hát a tények elég könnyen hozzáférhetők, úgyhogy most erről is csak vázlatosan:

A 19. század végén két párhuzamos eseménysor, a Nyugat-Európában kibontakozó antiszemitizmus, illetve az oroszországi pogromok nyomán alakul ki a cionizmus - a zsidó nemzettudat és államiság - ideológiája, illetve kezdődik meg (elsősorban az Orosz Birodalom területéről) a zsidók bevándorlása az akkor a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinába. Ehhez elsőként Edmond Rotschild báró vásárolt földet az akkor gyéren lakott területen. 1918-ban az angol kormány (amely az I. világháború eredményeként Palesztina ura lesz) itt ígér „nemzeti otthont" a zsidóknak. Hitler, az újabb világháború, a holokauszt után 1948-ban az ENSZ egy arab és egy zsidó államra osztja fel Palesztinát. Ezt az arab államok nem ismerik el, Izrael Állam kikiáltásának másnapján háborút indítanak - és vereséget szenvednek. (Akárcsak az ezt követő, 1956-os, '67-es és '73-as háborúkban.) Izrael megmarad, egyre erősebb, kulturális, gazdasági, technikai és - mindezeken alapuló - katonai fölénye nyilvánvaló. Ezzel szemben áll azonban egy népességszámban kb. hússzoros fölényben lévő, s lassan mégiscsak modernizálódó arab világ. Mindebből kölcsönös megegyezési kényszer következik. Az arabok - elsőként Egyiptom - majd három évtized után „engednek a 48-ból", vagyis abból, hogy elutasítják Izrael létét, s hogy hivatalos politikájuk legyen „a zsidók tengerbe szórása". 1977-ben Szadat egyiptomi elnök elmegy Izraelbe, 79-ben békeszerződést ír alá Begin izraeli miniszterelnökkel, mindketten Béke Nobel-díjat kapnak, s újabb két év múlva Szadat merénylet áldozata lesz. Mint ahogy 1995-ben saját honfitársa öli meg Rabin (Béke Nobel-díjas) izraeli miniszterelnököt, aki két évvel korábban Arafat palesztin vezetővel ír alá békemegállapodást a korlátozott palesztin autonómia megteremtéséről. 2000-ben Arafat - a Camp Davidben folytatott hosszas tárgyalások végén - saját szélsőségeseitől félve nem meri aláírni a békemegállapodást, amely megteremtené a független palesztin államot. Ahogy Izraelben is az akkor „galambnak" tekintett Barak miniszterelnököt (a mostani gázai hadjáratot irányító hadügyminisztert) kiszorítja a „héja" Saron...

A Gázai övezet a világ egyik legsűrűbben lakott területe; hivatalosan (a tőle földrajzilag különálló Ciszjordániával együtt) a Palesztin Autonómia része, gyakorlatilag egy Izrael felszámolását célul kitűző terrorszervezet, a Hamasz uralma alatt áll. (A Hamasz ennél azért jóval bonyolultabb képződmény, de ez most mellékszál.) Katonai bázisai, fegyverraktárai lakóházak alatt és között helyezkednek el, így a rájuk irányzott bombák, rakéták óhatatlanul tömeges polgári áldozatokat követelnek. Például tizenéves gyerekeket - akiket a Hamasz egyébként fegyveres harcra és öngyilkos merényletekre képez ki. A Gázai övezet palesztin lakosságának élete - élelmiszer- és energiaellátása, Ciszjordániával vagy a külvilággal való kapcsolata - lényegében Izraelen múlik. Mint ahogy lényegében csak az Izraelbe átjáró palesztinoknak van biztos munkájuk, jövedelmük. És mégis...

Izrael lakosai egyetlen pillanatig sem érezhetik magukat biztonságban, amíg meg nem állapodnak a palesztinokkal (s akkor még mindig ott van Irán). Azok a zsidó telepesek, akik ellenállnak az 1967-ben megszállt területek visszaadásának, azok az izraeliek, akik szerint az arabokkal csak a fegyverek nyelvén lehet tárgyalni, mintha nem fognák fel ezt.

Nem bíznak egymásban - és az elmúlt évtizedek, immár generációk tapasztalatai alapján erre minden okuk megvan.

A Hamasz (és mögötte Szíria, Irán, a libanoni Hezbollah) a hosszú háborúban bízik, abban, hogy végül is „sok lúd disznót győz" (elnézést a profán kiszólásért). A februári választások előtt álló izraeli kormány pedig abban, hogy egyszerre tud eleget tenni a háború- és békepártiaknak: gyorsan szétveri a Hamaszt és békét köt a „jó" palesztinokkal.

Vagyis mindketten a háborút akarnak. Háború van.

Boldog új évet!

„Vajon a filmben szereplő semmirekellő alakok miért okoznak egymásnak annyiféle szenvedést, és mi okból vágnak annyi sértést egymás fejéhez? Tulajdonképpen mi akadályozza meg őket abban, hogy egy kicsit megsajnálják egymást? Nem esne nehezemre elmagyarázni nekik, ha egy pillanatra hajlandóak lennének rám figyelni, hogy ha az a szándékuk, hogy megpróbálják úgy érezni magukat itt, mintha otthon lennének, akkor nyugtot kell hagyniuk egymásnak és saját maguknak is. Igyekezniük kell jónak lenni. Legalább annyira, amennyire lehetséges. Legalább addig, amíg a szemük lát és a fülük hall. Még az egyre növekvő fáradtságuk ellenére is.

Jónak lenni. De milyen értelemben?"

(Ámosz Oz: Félálom)

Szép karácsonyt minden olvasómnak, beszélgető és vitapartneremnek, barátomnak!

A magyar sajtó szép hagyományai közé tartozik*, hogy az újságok karácsonyi számukban fontos társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, és tartalmas kulturális-művészeti melléklettel jelennek meg. Ennek jegyében választottam témát, amikor méltó karácsonyi bejegyzésen gondolkodtam. Alig fél éve létező blogomon - és másokhoz hozzászólva, vitatkozva - már több ízben kifejthettem véleményemet a magyar társadalom perspektivikusan is egyik legnagyobb problémájáról a magyar cigányság helyzetéről, integrálásuk - vagy újraintegrálásuk - szükségességéről. Lásd például a júliusi Cigánykérdés c. posztot.

Ez itt most először is a korán elhunyt Péli Tamás képe.

Aztán egy cikk a HVG legújabb - ünnepi - számából, amely szerint „Az erdélyi magyar iskolák diákjainak már 20 százaléka cigány". A Kisebbségi kisebbség c., a határon túli magyar közösségekben élő romákkal foglalkozó cikk sajnos a hvg.hu-n (egyelőre?) nem hozzáférhető, de idemásolom az első bekezdést:

„Hatalmas székelykapuk állnak egyes házak előtt a háromszéki Zabola központjában, ám ezek jó részét nem az ottani magyarok, hanem a cigányok építették. A székelyek szimbólumának átvátelével szeretnék ugyanis kifejezni az ott élő romák a magyar és a magyar nyelven beszélő cigány közösség közötti összetartozást. De a zabolai romák nemcsak szimbolikusan fejezik ki ragaszkodásukat: az ő kiállásuknak volt köszönhető a hetvenes években, hogy a falu nevét nem változtatták meg a helybeli románok - a magyarokéval közel azonos nagyságú - közössége kedvéért."

Tegnap számtalan médium röpítette világgá a hírt: Magyarországon megjelent a világ első cigány - lovári - nyelvű Bibliája. (Legrészletesebb beszámoló a Hírszerzőn.) A fordító, Vesho-Farkas Zoltán elmondta, hogy "a munka során meg kellett újítani a cigány nyelvet", számos kifejezést kellett a hindiből kölcsönöznie. Nyilatkozik még a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat ügyv. elnöke, a Magyar Katolikus Rádió vezérigh-e, egy történész meg a Reneszánsz Programiroda (!?) vezetője; mondanak szépeket, érdekeseket meg hülyeségeket - csak egy dolgot felejt el megemlíteni mindenki - még az eseményről négy sorban beszámoló C-Press hírügynökség is -, hogy tudniillik 1991-ben már megjelent Choli Daróczi József lovári nyelvű Újszövetség fordítása.

És végül, egy vers Jónás Tamástól, aki egyik kötetének élén így mutatkozott be:

„Tamás vagyok.

Jónás vagyok.

Cigány vagyok...

Provokatív vagyok,

kerek arcú, szenvedélyes

vagyok, fekete hajú vagyok,

idegösszeomlásra, önzésre,

elkeseredésre hajlamos

vagyok. Őszinte vagyok,

bántóan, mint a vakítóan

ragyogó nap..."

Jónás Tamás:

Levél apámnak

Végre józan vagy, öreg és figyelmes.
Ülj le, emlékezz, de ne úgy, ahogy te
élted át mindazt, amit én is. Engedd,
hadd vezessem most a figyelmed én, hadd
mondjam én meg, hogy ki az áldozat, s ki
lesz a történetben a főszereplő.

Jáki út, Szombathely, a fal penészes.
Nincs elég ágy, cúg van, a tél kegyetlen,
hátba mar nagy körmeivel. A dunyha
úgy se véd meg tőle, ha Árpi hagyja,
hadd takarjon engem. Utána váltunk,
ő melegszik, s hajnalig én didergek.

Négy gyereknek kellene már aludni
egy szobában. Mind a szülői nászra
kell, figyeljen, s értse a suttogásod:
rossz szavakkal hívod anyut magadhoz.
Hogyha józan vagy, negyedóra műsor,
részegen több óra. Anyánk se bírja.

Régi kulccsal csapsz a fejemre másnap.
Homlokomról cseppen a vér a földre.
Árpi gyomrát rúgtad, anyut leköpted,
állsz az ajtónál, Zsuzsi már elájult,
s falfehér arcú Marim épp becsorgat.
Még ha futnánk is, hova? Nincs menekvés.

Lassan elhagy minden öröm, tudom jól.
Egyszerű bűn lenne ma bosszút állni.
Nem lehet már rád haragudni többé,
gyenge vén ember, fogaid kihulltak.
Átkozódnom kéne, de kit pereljek?
Mondd meg, apám, kit!

* bár az egyre szarabb és üresebb Népszabadság idén megtörte

Az előző bejegyzéshez (is) kapcsolódva, azoknak, akik hajlandók gondolkodni:

"...A centrumban és a félperiférián megfogyatkozott lélekszámú, ezért csökkenő politikai súlyú ipari proletariátusnak mint az ellenállás középpontjának a rangvesztése avval a következménnyel jár, hogy a szociális küzdelmek nem annyira "a tőke" vagy (az ipari proletariátushoz hasonlóan, korporatív-kulturális értelemben eltünedező) "burzsoázia" ellen folynak, hanem az államnak mint zsákmánynak a fölosztásáért. A néhai "jóléti állam" alapját a fordista nagyipar fejlődésének, illetve a növekvő életszínvonallal és brutális állami erőszakkal (egyszerre) féken tartott proletár ellenhatalom "beépülésének" az egyensúlya jelentette - amit jól jelképezett a konzervatív és a szocialista-kommunista nagypártok sok évtizedes stabilitást biztosító, néhol csak hallgatólagos társuralma Londonban, Párizsban, Rómában, Bonnban, Bécsben és másutt. Ennek gazdaságilag a neokonzervativizmus, politikailag Kelet-Európa 1989-i fordulata vetett véget, távolabbi kiváltó oka pedig a technikai fejlődés folytán drasztikusan megnövekedett relatív kizsákmányolás (azaz a munkaintenzitás növekedése) volt, amelyhez hozzáadódott a szakképzett munka leértékelődésének következményeképpen a néptömegek gyors kulturális hanyatlása és az "osztályöntudatos szervezett munkás" világtörténelmi típusának az elcsökevényesedése. A globális proletariátus az ázsiai tekintélyelvű, diktatúrás vagy féldiktatúrás államokban működteti az ipar zömét, a centrumban és a félperiférián főleg a szolgáltatások maradnak - és a csereértéket termelő "munkatársadalomban" elhelyezhetetlen milliók.

Ez olyan helyzet, amely a hagyományos munkásmozgalom szokványos politikai ideológiája számára átláthatatlan. A két évszázadig gyakran bevált harci módszerek alkalmazhatatlanok. A hagyományos baloldal - egyenlősítő, emancipációs és fölvilágosító - morális pátosza úgyszintén alkalmazhatatlan, szembekerül a társadalom "aktív" részének "járadékvadász" gazdasági éthoszával. A kevés adófizető által fönntartott, ezért (is) csökkenő erejú, hatáskörű, államellenes ideológiákkal kormányzott állam marad az egyetlen (amúgy közutálatnak örvendő) reménység..."

TGM (szokás szerint nem könnyed) írása a mai Népszabadságban

Egyetérteni nem kötelező.

Tudatos (és konzervatív) baloldaliként reflexszerűen állok a sztrájkolók mellé: egy gyengébb, kiszolgáltatottabb helyzetben lévőnek ab ovo igaza van a kizsákmányoló hatalmassal szemben. Ez a reflex, az ember csak utána kezd el gondolkodni kicsit differenciáltabban. Nem biztos, hogy a végeredmény nagyon más lesz, de esetleg megértem, hogy miért van vagy nincs igaza a sztrájkolónak, vagy legalább azt, hogy tulajdonképpen mi történik, és miért.

Blogok közt barangolva nehéz olyat találni, amelynek szerzője rokonszenvezne a vasutas sztrájkkal. A skála az elemi érdekeiben sértett átlag állampolgár üvöltésétől a gazdasági racionalitáson és tárgyismereten alapuló elemzésig terjed, de a lényeg ugyanaz: a sztrájkolóknak nincs igazuk és Gaskó Istvánt fel kell húzni az első lámpavasra.

A repülőtéri sztrájknak nincs ekkora visszhangja - nyilván mert kevesebbeket érint -, de a tévériportok nem igazán keltenek szimpátiát.

És még előttünk a csütörtöki BKV-sztrájk, valamint a kevésbé fotogén, s a mindennapi életet majd kevésbé felforgató, januári közalkalmazotti sztrájk.

Nem olvastam viszont felháborodott blogbejegyzéseket arról, hogy ezekben a hetekben ezrével bocsátják el az embereket a magáncégek - elsősorban az ország ipari termelésének és exportjának 70-80 százalékát adó, külföldi tulajdonú vállalatok. Hja, válság van, ilyenkor ez így szokott történni, ez a világ rendje... Ebből következőleg a rend ellen lázad, tehát nem normális, aberrált az, aki tiltakozik. Például a vasutasok.

A vasutasok. A szemetek. Akiknek van pofájuk részesedést kérni a vállalatuk privatizációs bevételéből - holott az nyilvánvalóan csak a tulajdonosokat illeti meg. Van pofájuk némi (kevés) pénzt kérni azoknak a volt munkatársaiknak, akik munkakörük kiszervezése miatt bizonytalanabb, egzisztenciálisan kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek. S van pofájuk tiltakozni az új menetrend ellen, amely tovább fejleszti vissza a vasúti közlekedést (részletek a mai Népszabadságban). Legyen világos: nemcsak arról van szó, hogy ez további elbocsátásokat jelenthet a MÁV-nál, hanem egy alapvető közszolgáltatás (tovább) csonkításáról.

De hát - mondja a hangadó többség - a MÁV egy szocialista/kádárista szörnyeteg, egy gazdaságtalan monstrum, amely évente xx milliárdos adósságot halmoz fel, amelyet nekünk, adófizetőknek kell eltartanunk. Igen. Nekünk adófizetőknek kell eltartanunk - akárcsak az orvosokat, tanárokat, rendőröket. Ez egy ilyen dolog. Ami nyereséges belőle, a teherszállítás - a MÁV Cargo - azt ugyanis már privatizálták. A személyszállítás is lehet persze nullszaldós vagy nyereséges, ha mondjuk, duplájára emelnék a jegyek árát.

Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ez a MÁV így jó, ahogy van. Nem ez a MÁV így rossz, ahogy van. De ez így is fog maradni, amíg politikai és gazdasági lobbiérdekek, alkuk határozzák meg a vezetését, akadályozzák meg az érdemi változásokat. (Utána se lesz önfenntartó, mindig szüksége lesz az adóinkból is táplálkozó költségvetés támogatására, de talán jobb - és költséghatékonyabb - szolgáltatást fog nyújtani.) Ebben a folyamatban pedig mindig az - alkalmazottként vagy utasként érintett - százegynéhányezer forint fizetésűek húzzák a rövidebbet. Közülük a MÁV-alkalmazottak tiltakoznak, követelnek, sztrájkolnak - egyébként nem „most, amikor válság van, vazze!" - hanem megszakításokkal majd' egy éve.

A sztrájkvezér egy ellenszenves, ráadásul a sztrájkoló forgalmistáknál, kalauzoknál nagyságrenddel többet kereső figura, aki akár az asztal/barikád túloldalán is ülhetne/lőhetne. Akárcsak a többi vasutas szakszervezet vezetője, akik talán a gazdasági logikát, talán a szép jövedelmet (talán mindkettőt) elfogadva, hallgatnak, nem sztrájkolnak. Tudom, Gaskó a tavaszi népszavazás idején kompromittálta magát a (számomra undorító, de ez mellékszál) Fidesz mellett, de ettől még lehet igaza abban az ügyben, amihez ért, amihez köze van, amit képvisel. Amúgy pedig az elmúlt bő félévszázad számtalan példát hozott arra az 1930-60-as évekbeli Amerikától az 1950-80-as évekig, Ausztriáig, hogy a sikeres szakszervezeti vezetők hol a maffiával, hol a politikával, hol az üzleti élettel összefonódó, korrupt gazemberek. Úgy harcolnak - harcoltak - ugyanis, ahogy tudtak, s ahogy az adott társadalom általános játékszabályai lehetővé tették/kikövetelték.

Magyarországon a rendszerváltás felszámolt egész iparágakat, megszüntetett kb. másfél-két millió munkahelyet, lényegében a földbe döngölte a hazai tulajdonú és - ami még fontosabb - hazai igényeken alapuló ipart, a mezőgazdaságot, a hazai kereskedelmi vállalatokat. (Miközben ellentételként létrehozott egy a globális tőkének alárendelt, félperiferiális, csillogó-villogó fogyasztói plázakapitalizmust.) És ezzel párhuzamosan lényegében megszüntette a dolgozói érdekvédelmet, s annak a 19. század óta („ez is bizonyítja, hogy milyen ósdi, elavult dologról van szó!") legfontosabb eszközét, a szakszervezeti mozgalmat. (Az egy más - persze nem mellékes - kérdés, hogy ehhez alapot adott a pártállami szakszervezetek lejáratódása.) Ezért nincs ma dolgozói érdekvédelem a „versenyszektorban".

A sztrájk hajdanán azt jelentette, hogy egy gyár vagy akár egy egész ágazat dolgozói a munka megtagadásával kárt okoztak a tulajdonosnak, s így próbálták kikényszeríteni - a gazdaságossági logikának ellentmondó! - béremelést, munkaidő-csökkentést, egészség- és nyugdíjbiztosítást stb. Sikerre leginkább akkor számíthattak, ha más üzemek, ágazatok dolgozóitól támogatást, a társadalom jelentős részétől - minimum - megértést kaptak. Ezt nevezik társadalmi szolidaritásnak. Ma Magyarországon a szolidaritás a karitász, a jótékonykodás (egyébként ugyancsak szép és fontos fogalmának) a szinonimája. Atomizálódott társadalmunkban nincs helye sem a szolidaritásnak, sem a megértésnek. (Példák a mindennapjaikban.) Marad a túsztechnika - aminek ezekben a napokban is tanúi vagyunk. Azok az ágazatok képesek érdekérvényesítő akciókra, amelyek társadalmi zavar, elégedetlenség keltésével nyomást képesek gyakorolni a tulajdonos - és elsősorban a tőke logikáját, érdekeit képviselő - államra. Mi mindannyian, akik vonaton, autóbuszon vagy repülőn akarunk/vagyunk kénytelenek munkába, iskolába, vásárolni, orvoshoz vagy szórakozni járni, túszok vagyunk egy vérre menő társadalmi küzdelemben.

Beszélgetésrészlet

X (kb. 30 éves)

Sokan a kábítószerezésében a teljes felejtést keresik, kiütik magukat. Számomra ez a merevségem és az elfojtási mechanizmusaim leépítésében segített sokat... A mi atomizálódott generációknak, személy szerint nekem ez azért fontos, mert leépültek az emberi kapcsolatok, a családban állandó veszekedést, marakodást tapasztaltam, sok baráti kapcsolat mások önzésén és egoizmusán bukott meg. A bulik és a kábítószer együtt a megfelelő társasággal pedig megadja az egység és szeretet érzését.

Y (kb. 60 éves)

Alapvetően sajnálom atomizálódott korosztályodat. Nekem is világéletemben fontos volt, hogy tartozzam másokhoz, közösségnek érezzem a körülöttem lévőket, s ehhez nem volt szükségem pótszerekre. Legfeljebb - néha esetleg hazugnak/hibásnak bizonyuló - ideológiára, hamis tudatra; de az esetek többségében, azt hiszem, közös értékeken, célokon, szereteten és/vagy megbecsülésen alapuló, néhány órás alkalmon mindenképpen túlnyúló kötődésekről volt szó.

Részlet augusztus 12-i bejegyzésemből (Egy évszázad hordaléka 1.):

„Az elmúlt napok - részben személyes - droghírei juttatták eszembe az első és egyetlen alkalmat, amikor közel álltam ahhoz, hogy kipróbáljak egy kábítószert. Marihuánás cigarettával kínáltak új ismerőseim, de én elhárítottam... Reflexből, gondolkodás nélkül utasítottam el a kínálást. Alapállásomat meghatározta, hogy nem szabad, hogy bűn, hogy veszélyes. Igazából attól féltem, hogy mi lesz, ha megkóstolom és ízlik. Jobb ellenállni a kísértésnek. Ma is úgy gondolom, hogy tilos, veszélyes, nem szabad. De tudom, hogy hülye voltam. Ezt is ki kellett volna próbálni.

Vannak végzetesen elmulasztott, vissza nem hozható dolgok..."

xxx

 A téma most Platen - szokás szerint nagyon alapos - új, Az ajzás virágai című bejegyzése kapcsán jött föl ismét bennem. Az írás egyébként a Platen által idén augusztusban kezdett kultúrhistóriai és szociológiai szempontból egyaránt fantasztikusan érdekes (emellett szórakoztató) Partyvilág sorozat része. Teljesen önkényesen ragadok ki néhány bekezdést a bejegyzésből:

„Testvérnépünkhöz, a finnekhez hasonlóan azt vallom: megvan a helye a mámornak és kábulatnak, ha az nem megy a munka rovására, nem rombolja emberi kapcsolatainak. Mint a felvilágosodás kölke, pedig azt, hogy mindent nagyon kritikusan felül kell vizsgálni és nem szabad előre gyártott ideákban hinni, mert azok gyakran (mindig) szériahibásak.

Amióta ember az ember, agyát mindig is „birizgálta". A ma kábítószer besorolás alatt álló anyagok egy részét régebb óta használja az ember, mint az etanol-alapú bódító nedűket. Léteznek olyan radikális elméletek is, miszerint az egész emberi kultúra és a művészetek kialakulása, a tudat megjelenése a kábítószer-fogyasztásnak köszönhető, vagy legalábbis fontos hatásuk volt fejlődésükben.

Az, hogy hol mely szerek terjedtek el, alapvetően történelmi-kulturális kérdés: az iszlám országokban az alkohol helyett sok helyen hagyományosan kábítószereket fogyasztanak... Az európai kultúrkörtől eltérően, több dél-amerikai magas kultúra és az ún. természeti népek folyamatosan használták/használják a kábítószereket vallási ünnepek alkalmával. Tulajdonképpen az Ószövetség teremtéstörténete is értelmezhető úgy, hogy Isten Ádámot és Évát egy pszichedelikus hatású gyümölcs elfogyasztásától tiltja el, majd iszonyatos haragra gerjed, amikor drága teremtményei megvilágosodnak.

Mindenesetre a bibliai történet is jól jelezi, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör mennyire elutasította a drogok használatát. Talán itt keresendő annak a gyakran hangoztatott elméletnek a gyökere, miszerint a nem természetes úton elért lelkiállapot önmagában hamis. Leginkább olyanok hangoztatják ezt, akik maguk soha nem kerültek kapcsoltba e szerekkel, és azt gondolják, hogy az embernek létezik egy természetes alapállapota, mely a befolyásolt tudattal szemben felsőbbrendű, tiszta és igaz. Valójában azonban az embernek már nagyon régóta nincsen semmilyen természetes állapota, hiszen mesterséges világban él, ember alkotta ideák és előítéletek hálójában.

...

Meglehetősen bonyolult kérdés, hogy ki miért kezd el kábítószerezni, s hogy aztán miért folytatja újabb és újabb szerek kipróbálásával. Sok emberben él az a kép, hogy csak lelki sérültek, akaratgyengék, defektes emberek nyúlnak a kábítószerhez. Valójában azonban elképesztő méreteket öltött a kábítószer-fogyasztás világszerte és messze nem csak az említett kör tartozik a használók közé. Magyarországon például hétvégenként mintegy 350 000 ember fogyaszt kábítószert, míg a kábítószerfüggők száma 12-14 ezer körül mozog.

Létezik egy elmélet, miszerint a fogyasztók a gyengébb kábítószerektől az erősebbek irányába haladnak - ezt hívják droglépcsőknek, és erre hivatkozva egyesek kívánatosnak tartják mindenféle kábítószer-fogyasztás szigorú büntetését. Ezzel az elmélettel szemben nekem van egy sajátom (legalábbis gyakran tapasztaltam ezt): az egyre erősebb és veszélyesebb szerek kipróbálása helyett ugyanis a fogyasztók zöme gyakran kisodródik a kábítószerek világából. Ugyanis a kezdeti kísérletezgetések után nagyon sokan egyre kevesebbet fogyasztanak egyre kevesebb fajtából. Az első nagy partyk és drogozások öröme után ugyanis eltűnik a varázs, és azok, akiket megfelelően felvilágosítottak bizonyos szerek veszélyeiről, nem fognak új, valóban rizikós szereket kipróbálni (ilyen az LSD és a heroin.)... Ha valamiféle értelmes drogpolitikát akarunk, akkor fontos, hogy ne hazudjunk az embereknek... Persze amikor azt mondom, hogy ne hazudjunk, akkor arra is gondolok, hogy nem szabad a szerek ártalmasságát eltitkolni. Ilyen szempontból veszélyes például a marihuánát könnyű drognak nevezni. Angliában például kiderült, hogy a fű hatásaink veszélyeit rosszul mérték fel, ugyanis a gyakori fogyasztás sokaknál súlyos pszichés betegséghez (leginkább pánikbetegséghez) vezetett. Szerintem, ahogyan létezik kulturált borfogyasztás, létezik kulturált kábítószer fogyasztás is."

xxx

 „Természetesen" ugrottam a témára, és a kommentboxban vitatkoztunk egymással. Részletek:

Rás: nehezen tudom (=nem tudom) elfogadni a tudatmódosító, a természetes (ismétlem: a természetes) gátlásokat "hatályon kívül helyező" szereket, legyen az extasy vagy alkohol..Nem tudok úrrá lenni a belém rögzült ítéleteken és előítéleteken. És ebben erősít meg a diszkóbalesetekről szóló minden hétvégi hír.

Platen: Bizonyos szereknek ott lehet áldásos a hatása, amikor a gátlásoktól, a ránk rakódott lelki terhektől másképp szabadulni nem tudunk. Én különben kétlem (ez látásmódbeli különbség köztünk), hogy vannak "természetes" gátlások, szerintem azok mind-mind mesterségesek, társadalmilag, kulturálisan, egyénileg meghatározott konstruktumok. Bármilyen furcsa, de sokszor a hagyományos terápia képtelen kimozdítani bennünket gátlásaink kötéséből, ilyenkor pedig jól jön a tudat módosítása, mely aztán kihat a hétköznapok nézőpontjára is, amikor már nem használjuk a szert.

Rás: Még az a látásmódbeli különbség sincs köztünk, hogy az általam "természetesnek" nevezett gátlásokat ne tekinteném társadalmilag, kulturálisan meghatározottnak, s amelyeket persze mindenki egyéni módon és mértékben épít magába. Viszont és deazonban: azt gondolom, hogy ezek szükséges gátlások, ezek szabályozzák - történelmileg és kulturálisan eltérő módon - az emberi, társadalmi együttélést. Ezek a "gátlások" (is) uralják a te "normális" mindennapjaidat is, és ehhez képest rendkívüli helyzet, amikor egy önmagában is kábító zenét, táncot, tömeget jelentő party hatását fokozod, teljessé teszed a "szerrel". (Az egyes szám 2. személyt tekintsük általános alanynak.) Tapasztalatom (emlékem) és meggyőződésem, hogy erre szüksége van az embernek, én ezt huszon-, harmincegynéhány évesen (többnyire mérsékelt) alkoholfogyasztással értem el. Mint ahogy ma is esténként gyakran egy-egy pohár whiskyvel oldom a feszültséget. A döntő pont számomra - akár alkoholról, akár drogról van szó -, hogy uralom-e még magam, egyszerűbben: tudom-e még, hogy mit csinálok (és nem csak hiszem azt, hogy tudom); teszek-e az alkohol vagy a drog hatására olyasmit, amit másnap önmagam előtt szégyellnem kell.

Platen: Az alkohol és bizonyos kábítószerek között van egy lényeges különbség: az alkohol agresszívé teszi a legtöbb embert, ezzel szemben a diszkódrogok hatására sokkal békésebbé váltak a bulik. Az alkoholnál sokkal gyakoribb, hogy a mértéktelen fogyasztás blackout-hoz vezet, tehát azt se tudja az ember, hogy mit csinál. Az extasynál például (hacsak nem fogyasztanak belőle túl sokat, de ez tényleg nem jellemző) teljesen tiszta marad a tudat, a fogyasztók mindenre emlékeznek, és nem szoktak olyat csinálni, amiért szégyellni kellene magukat. Az ember teljesen ura tetteinek, csak a nézőpont változik meg.

Figyelem, ezek részletek voltak, amelyek nem helyettesítik Platen eredeti bejegyzésének elolvasását.

xxx

Újságírói pályám egyik csúcsaként emlékezem arra, hogy 20 évvel ezelőtt a Magyar Rádióban „szerepem volt" Nagy Feró Garázs c. műsorának elindításában. Ez volt az első olyan műsor, amely - akkor egy a hivatalosság által nem szeretett figura és a metállzene segítségével - megpróbált a társadalom peremén élő, ún. csöves fiatalokhoz szólni, tenni valamit a fiatalkori bűnözés, a terjedő narkózás - akkoriban ez elsősorban a „szipuzást" jelentette -, és az új veszély, az AIDS ellen. Azóta foglalkoztat a drogprobléma, amely - ha jól látom - ma már inkább a „konszolidált", városi, középosztálybeli fiatalokhoz fűződik. Visszatérve a 100-200 évvel ezelőtti polgári hagyományhoz: Baudelaire-hez, De Quincey-hez, Csáth Gézához.

Bár két nappal ezelőtt a Margit híd budai aluljárójában láttam egy „klasszikus módon", nejlonzacskóból szipuzó, nagyon szakadt srácot.

Magyarországon a szociálpolitika a magasabb jövedelműeknek többet ad, mint a leginkább rászorulóknak - állítja Ladányi János szociológus, aki az elmúlt két évtizedben számos - részben Szelényi Ivánnal közös - tanulmányban hívta fel a figyelmet a szegények, köztük a mélyszegénységben élő cigányok helyzetére*.

A magyar jóléti állam nem koraszülött, ahogyan egyes közgazdászok gondolják, hanem még meg sem született - írja a Népszabadságban ma megjelent cikkében. Statisztikailag bizonyított tény, hogy az államszocialista "gondoskodó állam" a túlságosan kiterjesztett kollektív fogyasztás állami szubvencionálásával mindenekelőtt a nagyvárosi és a magasabb státusú, magasabb jövedelmű népesség fogyasztását támogatta. A tömeges munkanélküliség, a hajléktalanság fölkészületlenül érte a hazai szociálpolitikát, amely hatalmas összegekkel még mindig a kiterjedt kollektív fogyasztást finanszírozza. Holott az a fajta szegénység, ami tartós munkanélküliséggel, szegénységgel, a lakhatás biztonságának tömeges megingásával és mindezek átöröklődésével jár, alapvetően más típusú probléma, mint ami a rendszerváltás előtt volt - és nyilvánvalóan más típusú szociálpolitikát is igényelne.

A szociálpolitika potentátjai azonban még ma is az 1970-es, 1980-as években követettekhez hasonló célokat akarnak megvalósítani. Ebből - és a szavazók kegyeiért folytatott versenyből - lett azután az a nagy osztogatás, ami már a 2002-es választási kampány idején elkezdődött, és különös lendületet kapott a Medgyessy-kormány idején. Gázártámogatás, családi pótlék, kamattámogatás a lakásvásárlásnál - mindenkinek. Az az államszocialista tradíció folytatódik, hogy a szociálpolitika a magasabb jövedelműeknek többet ad, mint a leginkább rászorulóknak. (Kiemelések tőlem - rás)

A segélyezési és lakástámogatási rendszer pedig röghöz köti a legszegényebbeket és a tartósan munkanélkülieket. A városokban gyakorlatilag nem épültek állami bérlakások, a meglévők nagy részét pedig kiárusították vagy lebontották. A közösségi bérlakások aránya csak a harmadik világban mért arányokhoz hasonlítható. Nincsen semmi olyan konstrukció, ami azokat támogatná, akik a munkaalkalmak után akarnak költözni, és erre még valamennyi pénzt is tudnának áldozni. Az a dogma, hogy csak akkor vigyáznak az emberek a lakásukra, ha tulajdonossá válnak, a legszegényebbek esetében azt jelenti, hogy milliárdokat költöttek "szocpolos házakra", amelyek igen gyakran olyan településen épültek fel, ahol nemhogy ma, de még akkor sem volt munka, amikor még teljes foglalkoztatottság volt az országban.

Szomorú tény, hogy az elmúlt két évtizedben a legszegényebbek nem a munkahelyek után költöztek, hanem éppen ellentétes irányba mozogtak. Kiszorították őket a városokból és a munkaalkalmakhoz közeli falvakból - ahol csak könnyebb lett volna nekik munkát, gyermekeiknek szakképzést biztosítani -, s beszorultak olyan falusi etnikai gettókba, ahol közel, távol nincs munkahely. S ahol már tényleg nem nagyon lehet velük egyebet tenni, mint segélyezni őket.

Mi az, ami eddig a legtöbbet ártott és árt? - teszi fel a kérdést Ladányi. Ártott a körzetesítés, ártottak az indokolatlan iskolabezárások, árt mindenféle kormányzati ötletelés a "segélyért munkát" témakörben - az utóbbinak ugyanis csak az lehet a következménye, hogy a tartósan munkanélküliek jelentős részét megbélyegzik, és a munkahelyektől egyre távolabbi településekre szorítják ki -, árt a kistelepülési önkormányzatok ellehetetlenítése, árt mindenféle álprogram, amely azt a benyomást kelti, hogy ez a probléma a szőnyeg alá söpörhető. Egyetlenegy esélyteremtő program sem volt Magyarországon a rendszerváltás óta! Rettenetesen sok pénzt rettenetesen rosszul költöttek el. Sok országban költenek el olyan sok pénzt szociálpolitikára, mint nálunk. Sok országban van legalább akkora szegénység, mint Magyarországon. De olyan ország, ahol ilyen sokat költenek szociálpolitikainak nevezett célokra, mégis ilyen sok tartósan szegény, kirekesztett pária van, aligha van több a világon.

 A Válság és szociálpolitika című cikk a Kritika 2008. decemberi számában megjelenő tanulmány rövidített változata.

* Például: Ladányi-Szelényi: Cigányok és szegények Magyarországon, Romániában és Bulgáriában

Ma este 22.20-kor az m1-en. Kb. tizedszer fogom megnézni.

Egy tegnapi szar irodalmi est  inspirálta a következő bejegyzést. Vacilláltam, hogy Ady időszerűségéről és az előadóművészet problémáiról írjak-e, végül a könnyebb, látványosabb (szagosabb [bár a szarnak is erős illata van]) megoldást választottam.

A Nemzeti Színházban a Nyugat centenáriuma alkalmából Alföldi Róbert rendezésében mutattak be egy összeállítást Ady és Babits verseiből és publicisztikájából. Elviselhetetlen volt - az esztétikai szempontok mellett azért, mert a szűk térben (Gobbi Hilda terem, a nézők körbeülik a színészeket, én az első sorban) szinte folyamatosan cigarettáztak a színészek, nyilván a nagyobb művészi hatás kedvéért. Egyikük kb. 1, a másik 2 méterre volt tőlem, további ketten kicsit távolabb. Nem bírom a cigarettafüstöt, egyébként is hogy jönnek hozzá, amikor arról van szó, hogy Európa- és Amerika-szerte szinte minden nyilvános helyről száműzni akarják a dohányzást! Találtam egy papírdarabot a zsebemben, azzal próbáltam legyezgetni magam (remélem, látszik majd a tévéfelvételen), és már ott tartottam, hogy demonstratívan fölállok és kimegyek - egy ilyen helyzetben minden gesztus demonstratív -, amikor szerencsére kitört a szünet (abbahagyták Ady vegzálását), mi pedig elmentünk, lemondva arról, hogy megtudjuk, mit csinálnak Babitscsal.

Szóval: cigaretta. Az első cigim Kossuth volt; kb. két és fél éves koromban - ettem... Egy vasárnap délután a szüleim arra ébredtek a szunyából, hogy a fiuk (én) üvöltve hány. Mint kiderült, kinyúltam a rácsos gyermekágyból, elértem az apám éjjeli szekrényén álló cigarettát, és - ahogy tőle láttam, a számba vettem.

A következő élményem tízéves koromból, 1956-57 teléről származik: a II. kerületi pártházat őrző szovjet katonáktól kaptunk - ott szánkózó fiúk - cigarettát, azt hiszem egyet slukkoltam belőle.

Pár év múlva anyám Mátra típusú (rövid, női) cigijét dézsmáltam - emlékeim szerint nem azért, mert ízlett, hanem mert már nagyon szerettem volna nagyfiú lenni. (A szüleim közben elváltak, a mostohaapám nem cigizett, aztán apám 48 évesen - amikor én 16 voltam - belehalt harmadik szívtrombózisába, az orvosok szerint nem függetlenül az intenzív dohányzástól. Na meg a világháborútól, a munkaszolgálattól, a kommunistaságától, a válásától stb.. De ez egy másik történet.)

18 évesen kezdtem el rendszeresen cigarettázni. A Fecske, az első magyar füstszűrős cigaretta lett szenvedélyem első tárgya. Volt aztán egy Savariás korszakom - ez egy erősen illatosított és később állítólag kábító (mérgező?) hatása miatt a forgalomból kivont termék volt -, hamar átszoktam róla a Symphoniára. A „mezitlábas" vagyis füstszűrő nélküli Symphoniára. Ez lett aztán az igazi kedvencem, és csak szükségből, egészségi okokból (=gyávaságból) tértem át később a füstszűrős Symphoniára. Kb. napi egy doboz volt az átlagfogyasztásom. Buliban, vizsgaidőszakban több.

Hosszú évekig rituálisan hozzátartozott a munkához. Hírszerkesztőként dolgoztam, akkoriban telexgépen jöttek a hírek az MTI-től. A munkafolyamat úgy nézett ki, hogy ha találtam egy MTI-anyagot, amiből hírt kellett csinálni, akkor az 1-3 oldalas jelentésben aláhúzogattam azt az 5-10 sort, amit fel akartam használni, telefonon behívtam a gépírónőt, megvártam míg kegyeskedik bejönni (pedagógiai célzattal mindig várakoztatott egy kicsit), kínos precizitással rendet csinál az asztalán, esetleg b*tat egy kicsit, amiért zaklatom, aztán ráhelyezi kezeit az írógépre, én rágyújtok, és elkezdek diktálni.

33 évesen szoktam le. Voltak korábbi kísérleteim is, a legtovább fél évig bírtam ki, de aztán egy szerelmi bánat miatt rágyújtottam egyre... aztán a többire. A végleges leszokás úgy történt, hogy egy éjszaka arra ébredtem, valaki ül a mellemen és meg fogok halni. Megijedtem - nemcsak apám emléke miatt, hanem hipochonder is vagyok -, és megfogadtam, hogy ha megérem a reggelt, abbahagyom a dohányzást. Megértem. Abbahagytam. Amikor még egy hét múlva is éreztem a szorítást a mellkasomban, elmentem az orvostudományhoz. Megállapították, hogy a szívemnek semmi baja, viszont részint neuropata vagyok, részint meszesedik a nyakam, és annak a kisugárzása érződik a mellkasban. Megnyugodva léptem ki a Péterfy Sándor utcai rendelő kapuján, a zakóm zsebéből előhúztam egy szál cigarettát, rágyújtottam - és nem ízlett. Akkor jó - gondoltam -, eltapostam, azzal, hogy akkor én most le vagyok szokva. Aztán nehéz idők jöttek: munkához, kaja után, kávéhoz, nagy baráti beszélgetésekhez, intenzív lelkiélethez pokolian tudott hiányozni. De nem szoktam vissza.

A feleségem cigarettázik. Igyekszem pokollá tenni az életét. Csak a konyhában, nyitott ablaknál dohányozhat, és soha nem mulasztom el megjegyezni, hogy bűzlik a cigitől. Érdekes, az ő cigarettafüstje sokkal jobban irritál, mint mondjuk, valamely vendégünké (akinek persze szintén csak kint lehet).

Különösebben soha nem vonzottak a flancos cigaretták, tudtam, hogy tartósan úgyse telne rá, meg aztán amikor még szenvedélyes dohányos voltam, elég kicsi volt a hazai választék. Volt azért egy kedvencem, a Peer; szerintem leginkább az elegáns doboza tetszett. A mostohaapám anyjától évekig kaptam a születésnapomra egy dobozzal. Már rég leszoktam, amikor egyszer egy barátom Peerre gyújtott rá; kértem egy slukkot. Finom volt.

Biz' isten, nem az MSZP-nek akarok reklámot csinálni, amikor felhívom a figyelmet Varró Szilviának a szombati Népszabadságban megjelent cikkére, amelyben lényegében rasszizmussal vádolja a kormánypártot. (Sajnos a lap online kiadása meglehetősen lassú, ma délben még nem volt rajta a cikk.)

Nem először foglalkozom a blogomon - egyébként ugyancsak aktuális olvasmányok alapján - a Cigánykérdéssel. Tanulságosak az akkori, kommentekben folytatott viták, akárcsak például egy - tőlem eltérő politikai nézetrendszerrel rendelkező, egy generációval fiatalabb - bloggertárs, 979 hasonló című és témájú bejegyzése.

Nem gondolom, hogy mindenki rasszista, aki utálja a cigányokat. Nem feltételezek (tudatos) rasszizmust azokról a - minden oldali - politikusokról sem, "csak" tudatlanságot, felelőtlenséget és cinizmust, akik képtelenek szembe menni a közhangulattal, és Magyarország egyik legsúlyosabb és mindenképpen legfenyegetőbb társadalmi problémájára látszatmegoldásokkal reagálnak. és most néhány részlet a Rasszista folt az MSZP-n című írásból. Varró Szilvia egyébként a Magyar Narancs nagyszerű újságírója, azé a lapé, amely a magyar sajtópiacon talán a legtisztességesebben, leglelkiismeretesebben foglalkozik társadalmi kérdésekkel.

"Ne kapjon szociális segélyt, aki nem tartja be a 'társadalmi együttélés szabályait' és 'életvitele alapján' nem felel meg a 'közösségi elvárásoknak'. Ez nem a kurucinfo szerkesztőinek, hanem szocialista politikusoknak az ötlete." V. Sz. a szociális törvényhez benyújtott módosító indítványt idéz, amelyet elfogadott az illetékes, szocialista többségű parlamenti bizottság.

Elfogadta a bizottság azokat a - részben fideszes - javaslatokat is, hogy vonják meg a segélyt attól, akit feketemunkán kapnak. "Az így megtakarított összegből legalább jut majd rendőrre, börtönre, hisz a feketemunka eltörlésével nyilván ugrásszerűen emelkedni fog a lopások, a rablások és a betörések száma. Ha meg az apát már elkapták, megy majd a gyereke lopni, különben éhen hal." Azt a fideszes javaslatot is elfogadták, hogy vonják meg a segélyt attól, akinek a gyereke "a szülő hibájából" nem tesz eleget az - elvben 18 éves korig tartó - tankötelezettségnek. Az újságíró még ismertet néhány hasonló - elfogadott - , javaslatot, majd ezt írja:

"Az MSZP-re másfél éve vészes hatást gyakorol az az infantilis nézet, hogy hazánk gazdaságát az dönti romlásba, hogy évente hatvanmilliárd forintot (a GDP egy ezrelékét) a segélyből élő kétszázezer emberre kell költeni. Érthető, hogy nem a tehetősek családi pótlékát firtatják, s nem a minimálbéres vállalkozókat kiáltják ki bűnbaknak, hisz azok meg tudják védeni az érdekeiket. Az is világos, hogy egyszerűbb a segélyügyet felnagyítani, mint beismerni a foglalkoztatási rendszer egészének totális kudarcát, vagy a 33 leghátrányosabb kistérséget megcélzó, komplexnek nevezett programterv elsikkadását."