József Attila: 

AMIT SZIVEDBE REJTESZ

Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

Egy normális országban, gondolom, mindenről lehet beszélni, bármit lehet mondani, a közmegegyezéssel évtizedek (századok) alatt kialakult társadalmi normák, illemszabályok keretei között. Ez persze csak feltételezés, még sosem éltem normális országban. Mindenesetre Magyarország ma nem ilyen ország, a magyar társadalom - itt most nem részletezhető számos történelmi, szociológiai és kulturális ok miatt - beteg, mentálisan is.

Ebből a szempontból próbálok hozzászólni ahhoz a (számtalan helyen, pl. drc blogján folyó) vitához, hogy van-e cigány bűnözés, netán cigánybűnözés, és ha (mint gondolom) van, akkor miért nem lehet, hol nem lehet, hogyan nem lehet, nem szabad erről beszélni.

Egy kézenfekvő analógiával kezdem: 1917-ben a liberális, baloldali Huszadik Század című folyóirat kérdezett meg másfélszáz értelmiségit, közéleti személyiséget: Van-e Magyarországon zsidókérdés; Mik az okai a zsidókérdésnek?; Miben látja (a megkérdezett) a magyarországi zsidókérdés megoldását? Zsidók és nemzsidók hihetetlenül sokféle választ adtak, köztük a zsidók társadalmi, gazdasági, kulturális szerepét élesen bírálókat. Ezt akkor természetesnek tartották. Ha ma valaki egy politikai fórumon zsidókérdést említ (mint például 2001-ben Kövér László), azt azonnal antiszemitának minősítik. (Tudományos értekezés keretében, lásd Gyurgyák János nagyszerű monográfiáját, egyébként ma is szabad használni a terminust). Közben ugyanis történt egy s más, a holokauszt mindent megváltoztatott (Adorno szerint Auschwitz után verset se lehet írni).

Magyarországon - mint mindenhol a világon - van bűnözés, és a magyar bűnelkövetők egy része cigány, vagyis van cigány bűnözés. (Meg van nem cigány bűnözés is.) Mint mindenhol a világon, a bűnelkövetők és az életmódszerűen bűnözők között viszonylag nagyobb arányban vannak - az életkörülmények, a jövedelem, műveltségi, kulturális okok miatt - a társadalom peremére, aljára szorult csoportok, legjellemzőbben etnikai csoportok, képviselői. Ők Magyarországon a cigányok, akik társadalmi integrációja alól legutóbb a rendszerváltás, a képzetlen munkaerőt tömegesen foglalkoztató „szocialista" nagyipar összeomlása, a téeszek felszámolása - és a gazdasági „racionalitásnak" a társadalmi szempontok feletti győzelme - húzta ki a talajt.

Kriminalisták azt is tudják, hogy szociológiai és kulturális okok miatt vannak tipikusan a cigányokhoz köthető bűnelkövetési fajták, ezért jött létre a cigánybűnözés - önmagában értéksemleges, leíró jellegű - fogalma. (Mint ahogy van, Magyarországon is, orosz-ukrán maffia, vannak jellemzően albán vagy bosnyák drogcsempészek.)

Utálom a képmutató, finomkodó píszít, amikor nem illik használni bizonyos bevett, mindenki által érthető szavakat, fogalmakat, amikor „romát" illik mondani „cigány" helyett, amikor egy nyilvános körözésben nem szabad hivatkozni a rablógyilkos legjellemzőbb (tehát felismerését, elfogását leginkább megkönnyítő) fizikai jellemzőjére. A gúnyos „etnikum" megnevezés karrierje mutatja ennek a gyakorlatnak a társadalmi kontraproduktivitását. A jószándékú, liberális, jogvédő gyakorlat - tapintat? képmutatás? - a cigányok helyzetéről, a cigányok helyzetéből fakadó össztársadalmi problémákról, a cigánykérdésről való közbeszédet átengedte a rasszista szélsőjobboldalnak (és/vagy a tudatlan ostobáknak). Erről ismét belinkelem Bíró András prófétikus cikkét. (Még akkor is, ha az általam amúgy nagyon tisztelt TGM lerasszistázta érte a megkérdőjelezhetetlen tisztességű Bírót, aki rendkívül sokat tett a cigányságért.) De:

Mégis úgy gondolom, hogy súlyos hiba volt, amit a miskolci rendőrfőkapitány mondott, és minden tőlünk nyugatabbra fekvő, vagyis sajnálatos módon nálunk civilizáltabb országban e hiba nyomán azonnal távoznia kellett volna. Nem azért mintha nem mondott volna igazat. (Úgy tudom, igazat mondott.) Hanem azért, mert az állam, a hatalom képviselője nem tehet, nem mondhat olyat, amivel objektíve erősíti, sőt legitimálja a magyar társadalomban egyre inkább manifeszt módon jelenlévő előítéletességet, rasszizmust, cigánygyűlöletet. Biztos, hogy nem ez volt a szándéka, de ez történt. S ami megesett, annak kell, hogy következménye legyen, különösen az állam képviselője esetében. (Nem vagyok naiv hülye, tudom, hogy Magyarországon ez nem így van. De így kellene lennie.) Van, amit mondhat egy szociológus, egy publicista, egy politikai (hordó)szónok, de az állam képviselője nem.

Előítéletesnek, cigányellenesnek minősítettem a magyar társadalom többségét. Nyilván nem gondolom, hogy a magyarok genetikailag lennének ilyenek. Nem tudom most részletesen elemezni az okokat, csupán néhány elem:

Szociológiai felmérések szerint a magyar társadalom kétharmada a rendszerváltás objektív vesztese vagy annak érzi magát. Az ebből fakadó (s a mostani válság miatt minden bizonnyal felerősödő) indulatok természetes módon fordulnak az „ingyenélők", a „dologtalanok", a segélyezettek ellen, anélkül, hogy bárki elgondolkodna az „ingyenélés", a „dologtalanság" okain.

Az embereket jobban irritálja, ha valaki ellop tőle - vagy bárkitől - egy tyúkot, mintha másvalaki sokmilliós adócsalással lop az „államtól". Az előbbi jó eséllyel cigány, az utóbbi jó eséllyel nem az.

Magyarországon ma tömeges a megélhetési bűnözés, tömeges a társadalmon kívüliségből fakadó normanélküliség, a beilleszkedésre való képtelenség, s ennek alanyai nagyon nagy arányban cigányok. A társadalmi beilleszkedés hiánya, zavara a többségi társadalom számára talán akkor jelentkezik először, amikor egy a faluvégi cigánytelepről iskolába kerülő cigány gyereket meg kell tanítani a vécé használatára, a kézmosásra.

A magyar állam egyebek közt annak a funkciójának sem tud eleget tenni, hogy szavatolja az állampolgárok mindennapi biztonságát, hogy megakadályozza a bűnözést, elfogja a bűnelkövetőket.

Számomra az, ami történt, újabb bizonyítéka a magyar állam működésképtelenségének, a kormány, a vezető politikusok tehetetlenségének, cinizmusának, gyávaságának, elv- és normanélküliségének. Pásztor főkapitány visszahelyezése, a „zéró tolerancia" üresen kongó meghirdetése Miskolcon csak az utolsó epizód abban a történetben, ami az „úgysem választó" vagy „lecsókonzervvel megvehető" cigány etnikumú és „cigány élethelyzetű" magyar állampolgárokkal az utóbbi húsz évben végbemegy, a munkahelyteremtés, az oktatás, a szakképzés, a szociális ellátórendszer stb. őket sújtó kudarcával.

Illetve ez így pontatlan: nemcsak őket sújtja, hanem az egész magyar társadalmat. Egy bomba van alattunk, ami bármikor felrobbanhat.

(Kéretik mellőzni az olyan típusú kommenteket, hogy „majd ha a cigányok kiközösítik maguk közül..."; „előbb ők tegyenek valamit önmagukért meg a társadalmi beilleszkedésért..."; „majd ha nem segélyből akarnak megélni" stb.)

Mottó:

A vakondgyerek kérdezi:

- Mondd, mama, igaz, hogy a föld fölül színes, hogy  zöld növények meg mindenféle színes virágok vannak rajta?

- Igaz, kisfiam.

- És igaz, hogy fönt világos van? És meleg?

- Igaz, kisfiam.

- De mama, akkor mi miért élünk itt lenn, a sötétben, a hidegben?

- Mert ez a mi hazánk.

A barátaimnál voltam: egy hét a pálmás, napsütötte, mindig mosolygós Tenerifén (nem dicsekszem és nem mentegetőzöm); 25-30 éves, a turizmusban és az informatikában (keményen) dolgozó, évek óta ott élő, magyar srácok és lányok; úszás a (kb. 20 fokos) tengerben, napozás a homokban; tapas bár, étlap nincs, a tulaj odaül és megbeszéli veled, hogy mit szeretnél - mindent...

Tenerife előtt és után másfél-másfél nap a hideg, szeles, de elegáns, a Monarchia méltóságát őrző, sznobizmusomat mindig legyezgető Bécsben; ugyancsak barátoknál, 60-as pedagógus-gyógyszervegyész, osztrák-magyar házaspár; Braque-kiállítás, Manon Lescaut az Operában (4. emelet, állóhely), Wiener Melange és Sacher torta a Sacherban...

Tenerifén és Bécsben (mint Berlinben, Párizsban, Londonban stb.) magától értetődő természetességgel színes a világ: nem a pálmákra vagy a kirakatokra gondolok, hanem az emberekre, a sokféle etnikum, kultúra, szokásvilág együttélésére, keveredésére.

12 nap gondtalanság, nem érdekel, hogy mi van otthon, a strandon és a repülőn Updike-ot (még élt, amikor a Párokat becsomagoltam), Ph. Rothot meg a Baloldali radikalizmusok a 20. században c. könyvet olvasom; nem hallgatok rádiót, egyszer nézek tévéhíradót (SkyNews). Én, aki 6 éves korom óta naponta olvasok újságot, aki tizenéves korában ki nem hagyott volna egyetlen híradást sem, akinek a hírek, a politika volt a világa évtizedeken át, munkaként és hobbyként...

Második napja pótolok - olvasom az elmúlt napok újságjait. Undorodom. Akklimatizálódom.

Két kiemelkedő olvasmányélményem azért van:

Mesterszakács blogbejegyzése (Appetite for distraction)  és

Szalai Erzsébet cikke (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar liberalizmus)

33 évesen halt meg, és a 20. század egyik legnagyobb magyar festője, grafikusa volt.

Emberek! Nézzétek meg a Nemzeti Galériában Vajda Lajos (1908-1941) kiállítását. Február 22-ig van nyitva.

"Vajda Lajos művészete egyetemes jelentőségű, s honi viszonylatban is csak a legnagyobbak, Csontváry, Ferenczy, Rippl-Rónai teljesítményével hasonlítható össze. A mindössze 33 évet élt művész kezdetben a maroknyi festőt számláló "szentendrei fiatalok" körében vált példaadó mesterré, a világháború utáni progresszív művészeti irányzatokat képviselő Európai Iskola pedig a magyar avantgárd egyik legendás alkotójaként tisztelte." (Részlet a kiállítási ismertetőből)

1930-34 közötti, párizsi korszakának egyik jellemzője a montázs és a kollázs:Párduc és lilom

          Ez az egyik kedvencem volt a kiállításon:

          Barátok (1937)

1938-tól Vajda képeit sosem volt világok és (szörny)lények sokféle értelmezésre módot adó szürreális látomása jellemzi.Az 1939-40-es nagyméretű szénrajzaiból nem találtam az interneten olyat, amely visszaadná az eredeti egyszerre lenyűgöző és nyomasztó élményét. E korszakhoz az 1938-as maszkok vezettek át. Ez a Maszk holddal. 

Már volt alkalmam elrebegni - múltba is révedő - meghatottságomat, amiért Amerika fekete bőrű elnököt választott. Ezt most is ugyanígy érzem, ugyanígy gondolom. Mától azonban az a fontos...

- fontos? Mi az, hogy fontos? Mi fontos?

... szóval, mától az számít, hogy mit tesz Barack Hussein Obama, az Egyesült Államok elnöke.

- Mit tesz: mit akar tenni? mit tehet? mi jön ki abból, amit akar és amit tehet?

Tamás Pál azt írja az Élet és Irodalomban, hogy a gazdasági válság kezelésétől a klímavédelmen át a Közel-Keletig „mindenki Obamára vár, ő pedig képtelen lesz ekkora várakozásoknak megfelelni. Így azután - lehet, hogy igazságtalanul, de szükségszerűen - 2009 az Obamában csalatkozás éve lesz".

***

A világ alapvetően nem lesz - mert nem lehet - más, de talán egy picit élhetőbb, szimpatikusabb attól, hogy Bush helyett Obamát fogom látni a tévéhíradóban. Nem azért, mert black is beautiful - ez mostantól érdektelen (istenem, már ez önmagában micsoda változás!) -, hanem mert tudom, hogy mást gondol a világról, mint elődje, s ez közelebb áll hozzám.

A nálunk általában nagyon racionálisnak, nagyon individualistának gondolt amerikaiak képesek hinni (Istentől az „amerikai álmon" át a reklámokig bármiben), és természetesnek tartják, hogy közük van mások sorsához (az egyházközséghez tartozó elesettek, rászorulók gyámolításától az iskolaszékeken át a „demokráciaexportra szoruló" kubaiaknak vagy irakiaknak nyújtandó „segítségig"). Obama kampányának egyik hívószava a „Remény" volt, és egyebek mellett ez is két korábbi „fiatal" elnökre, John Kennedyre és Bill Clintonra emlékeztetett.

Az amerikaiak számára máig szállóige, amit Kennedy 1961. januári beiktatásán mondott: „Ne azt kérdezd, mit kapsz a hazádtól, hanem, hogy mit tehetsz a hazádért!" Szép, fontos, nemes gondolat. Ez maradt meg (és persze a továbbra is rejtélyes gyilkosság meg a szépséges Jackie - alias Onassisné - legendája). Az viszont, hogy Kennedy elnöksége alatt kíséreltek meg egy inváziót az akkor még csak nacionalista forradalmár Castro Kubája ellen, ezzel a Szovjetunióhoz lökve Castróékat; hogy 1962-ben a karibi válság során került a világ legközelebb egy atomháborús katasztrófához; hogy lényegében Kennedy alatt kezdődött meg az USA egyetlen vesztes háborúja, a vietnami - nos, mindez már a történelemkönyvekbe száműzve. Nota bene: a nagyszabású szociális intézkedések, a „Nagy társadalom" programja, benne az öregek és legszegényebbek társadalombiztosítása, már Kennedy - sokkal kevésbé szimpatikus - utódjának, Johnsonnak a nevéhez fűződnek. (Johnson gyilkos, Johnson gyilkos! - skandáltam gimnazistaként sokadmagammal 1965-ben a a vietnami háború ellen tüntetve az amerikai nagykövetség előtt.)

Amikor 1992-ben (a lényegében velem egyidős) Bill Clintont választották elnökké, ez is valami egészen új kezdetet ígért. Először volt Amerikának olyan elnöke, aki a II. világháború után született, a baby boomer generáció tagjaként egészen más volt, mint elődei, gondolkodásában, mentalitásában is (nem csak szexuális szabadosságára gondolok). Szimpatikus, okos ember (persze erről megoszlanak a vélemények), de a teljesítménye igencsak ellentmondásos. A Hillary által képviselt egészségügyi reform, amely kiterjesztette volna a társadalombiztosítást a lakosság egészére (az Egyesült Államokban ma kb. 40 millió embernek nincs egészségbiztosítása), elbukott. Az a - társadalmi felelősséget, szolidaritást tükröző - törvény pedig, amely kötelezte a bankokat, hogy a lakásépítéshez kölcsönt nyújtsanak az erre fedezettel nem rendelkező, kisjövedelmű embereknek a bankok, brókerek pilótajátékává válva tavaly a gazdasági világválságot kirobbantó ingatlanpiaci és bankcsődökhöz vezetett.

***

Furcsa dilemma egy magamfajta baloldali, egy (az egyszerűség kedvéért) „komcsi" számára: utálni, elutasítani (az egyszerűség kedvéért) a kapitalizmust és közben drukkolni valakinek, aki talán képes jobbá, működő képessé tenni az éppen súlyos válságban lévő rendszert.

Nem szeretem, de szinte mindig elolvasom Gerő András írásait, megnézem a tévében (hacsak nem Hír TV). Igazi médiatörténész: kellő felületességgel, de szellemesen, közérthetően beszél témájáról - a múltról -, hol igéző, hol taszító cinizmussal mond véleményt napjainkról - mert hogy közéleti ember is. Alapvetően nem tetszik a mai Népszabadságban megjelent cikke sem - Élő kísértetek -, de van egy nagyon szellemes bekezdése, gondolata, amit most önkényesen kiragadok (a többit olvassa el, akit érdekel).

"Felmérés szerint az autók közel öt százalékán van Nagy-Magyarország matrica; kisebb csoportok zajosan ápolják a történelmi Magyarország kultuszát...

Aki a historizált nacionalista világképben fejezi ki önmagát, annak azt is tudnia kell (kellene), hogy a magyar nacionalizmus az egész Kárpát-medence leginkább vesztes nacionalizmusa. (Mostanra már beérte a szerb nacionalizmus is: Nagy-Szerbia ábrándjának kergetése 2008-ra Koszovó hivatalos elvesztéséhez vezetett). A szlovákoknak független államuk van, román többségű államból kettő is van. (Moldávia a másik). A horvátok is megvannak a magyar állam nélkül. Aki Nagy-Magyarországban mutatja meg önmagát, az érzelmi önazonosságot fejez ki. Történetileg-politikailag csak annyit mond: én egy vesztes vagyok és az is maradok."

***

Bächer Ivánnál elkeseredettebb hedonistát nem ismerek. Lehet, azért tudja úgy élvezni az életet - nőket, ételt, italt, embereket -, mert annyira fél a jövőtől. E heti publicisztikája (ugyancsak a Népszabadság Hétvége mellékletében) - Észkönyv - Georg Klein (Klein György) Szilárd Leó tízparancsolata c. könyve ürügyén íródott. Részlet:

"Szilárd Leó akkor tudta, hogy Hitler hatalomra fog kerülni, amikor ezt tudós kollégái teljesen valószínűtlen eshetőségnek nevették. Egy ilyen kókler, ripacs, mint Hitler!? Egy ilyen komoly, művelt országban, mint Németország?! Képtelenség.

Az eszes ember tudja: nincsen az az esztelenség, mely ne lenne lehető.

Klein György 1944 nyarán, kamaszfejjel tisztába jött azzal, hogy a magyarországi zsidókat és lezsidózottakat, közte őt is meg fogják ölni. 'Bolond vagy!' - rivallt rá sárga csillaggal dekorált nagyon okos nagybátyja, mikor Klein tudatta vele mindazt, amit az Auschwitzból szökött két szlovák jelentésében olvasott. - 'Hogy hihetsz el ilyen ostobaságokat!'...

...A nagybácsi 1944 nyarán fogadta betegeit, és írta, adta a kenőcsöt a szemölcsre, csúzra. Ugyanezen napokban a nagybácsi az első világháborút végigharcoló édesapja, Petőfin nevelkedő édesanyja, és vagy ötven rokona füstté válva lengett el a lengyel égbe.

Klein elspekulál a véletlen oly régóta spekuláció alá vont kategóriáján is. Egy másik nagybácsi, aki okosan elhitte, mi vár a zsidókra, öngyilkos lett. Ez a nagybácsi, a bölcs orvos, aki buta volt, mert nem hitte el a valót, életben maradt. Mert a pesti zsidókat nem deportálták végül. De az újpestieket már igen. Aki az Árpád út végén volt zsidó, az meghalt, aki a Fő út elején, az életben maradt. Ötven méter van a kettő között, meg egy sínpár."

És még egy elgondolkodtató mondat a könyvet kommentáló Bächertől:

 A vérfagyasztó "poént" nem lövöm le.

A Pazzótól drc-n át hozzám érkezett láncjáték keretében tíz napja írtam meg a Könyvek 5+n könyv című bejegyzésemet.

Ma az az öröm ért, hogy az akkor általam felkért új "játékosok" közül Kiki jelentkezett egy - szokás szerint szép és elgondolkodtató írással.  Első mondatai:

"Nos, olvastam egyáltalán?

Ki tudja. Bennem összekeverednek a betük, a sorok, azután ujra összállnak, és sokszor azt hiszem, de tényleg, hogy én találtam ki. Van úgy, hogy fél évszázaddal később."

Ami pedig a többieket illeti, az akkor felkértek közül elsőként w.m. írt olvasmányairól, - blogja jelenleg szünetel, de a bejegyzést visszavonta, mert nem szereti a láncjátékot, és csak miattam...  A második Solvere volo volt, ő - hál' istennek most is olvasható. Thomas éppen szünetelteti a blogírást... 

Hát mindenekelőtt úgy, hogy gyanakodjunk: átvernek, manipulálnak.Néha egészen ostoba, primitív módon.

A tőlem világnézetileg, politikailag távol álló újságok közül rendszeres olvasója - előfizetője - vagyok a Heti Válasznak, mert ez a hetilap a legnormálisabb a jobboldali sajtótermékek közül. Mondjuk, átugrom a főszerkesztő (az Orbán-kormány egykori szóvivője), Borókai Gábor elég primitív jegyzeteit, de nagyra értékelem pl. Bódis András vagy Stumpf András tényfeltáró írásait. Számos jónevű, elismert gazdasági szakember vagy éppen társadalomtudós ír a lapba. Szóval érdemes olvasni - ha nem is értek egyet velük. De vigyázni kell velük is, egy pillanatra se szabad megfeledkezni róla, hogy az újságírás Magyarországon (ha nem idióta bulvár) a lenini elveknek megfelelően agitáció és propaganda.

Itt van például a múlt heti számban a Nemzeti Bank elnökével, Simor Andrással készített interjú. A kérdező (Gyüre József rovatvezető) egyébként kifogástalanul felkészült, tudja, hogy mit kell kérdeznie, s tudja, hogy mit akar kihozni interjúalanyából. Csakhogy Simor nem mindig azt mondja, amit kéne. Nem baj, segít a szerkesztés, a tipográfia:

Az interjú címe - Gazdaságpolitikai rendszerváltozás kell - még csak apró csúsztatás; valahol az interjú közepén ugyanis Simor utal arra, hogy "szinte gazdaságpolitikai rendszerváltozásra lenne szükség".

A felcím - Szomorú lesz a pénzügyminiszter - már nagyobb csúsztatás; abból született ugyanis, hogy az újságíró felvetésére, miszerint mi van, ha a várt egy helyett ötszázalékos lesz a gazdasági visszaesés, Simor ezt válaszolta: "akkor a pénzügyminiszternek az lesz a szomorú feladata, hogy a kiadási oldalon megtalálja a kieső bevételek ellentételezését."

Na de még ez is kevés! A cím mellett, az oldal egynyolcadát kitöltő, figyelemfelkeltő kiemelés:

"A jegybankelnök szerint egyértelmű, hogy az ország jelenlegi kormányzóit terheli a felelősség a gazdasági bizalomvesztés miatt."

Ez viszont nettó hazugság. Az inkriminált részlet az interjúból:

"HV: Ön szerint kiket terhel a felelősség a bizalomvesztésért?

SA: Elsősorban az ország jelenlegi vezetőit. Mégsem szűkíteném le a kört ennyire. Politikusaink ugyanis - tisztelet a kivételnek - továbbra sem állnak felelősségteljesen a gazdaság helyzetéhez. A legutóbbi választások során, és gyakorta azóta is, olyan dolgokat ígérnek a lakosságnak, illetve olyan megoldásokat javasolnak a problémákra, amelyek nincsenek összhangban a gazdaság teljesítőképességével, és nem jelentenek kivezető utat a válságból. Ez vonatkozik mind a kormányon, mind az ellenzékben lévő erők zömére."

***

A Heti Válasznak rendszeres szerzője Matolcsy György, az Orbán-kormány egykori gazdasági minisztere. Ebben a számban Válság és politika címmel egy OECD tanulmányt ismertet.

"Az OECD előrejelzése szerint különösen súlyos lesz a válság Magyarország, Izland, Írország, Luxemburg, Spanyolország, Törökország és az Egyesült Királyság esetében, ebben a sorrendben" - írja Matolcsy. Később még egyszer visszatér arra, hogy "(H)azánk válsága nem véletlenül áll a lista elején".

Hát persze, hogy nem: a lista ugyanis az angol országnevek szerinti ábécé rendben sorolja fel az inkriminált államokat, lévén a jelentésangol nyelvű: www.oecd.org/els/employment/outlook.

De hát lám, az OECD is azt mondja...

***

Közben Solvere volo elküldte a linket a kommentjében emlegetett csirkéhez: http://tinyurl.com/58uq9f
Nagyon jó!

(Van úgy, hogy egy bejegyzés másról szól, mint amiről.)

M.-nek

Az, hogy Picassót szeretem, nyilvánvaló a logómból is. (Meg persze Don Quijótéhoz is pszichopatologikus kapcsolat fűz, de ez más téma.)

Kapcsolatom Picassóval az ifjú sznob szokásos történetével kezdődött. Gimis koromban nyilvánvaló volt, hogy művelt ifjú rajong Picassóért (meg Juhász Ferenc verseiért, és általában mindenért, amit nem ért, és igazából nem is érdekli). És bár akkoriban valójában csak az impresszionistákat (meg József Attilát) imádtam, megtanultam, hogy a modern festészet - és a 20. század - Picasso Avignoni kisasszonyok c. képével kezdődött. Ezt azóta is tudom, a képet érdekesnek tartom, de különösebb közöm nincs hozzá. Nem érint meg. Szemben Picasso sok-sok - különböző stíluskorszakaiban - született művével.

Az első (és máig) nagy kedvencem, amely magával ragadott, egy 1922-es kép, amelynek reprodukciójára egy 1964-ben megjelent kis Picasso-füzetében találtam. A Rohanás (vagy: Rohanó nők a tengerparton):

A súlya, a dinamizmusa fejezett ki belőlem valamit, és sokáig azt gondoltam, úgy találok majd igazi párt magamnak, hogy elé teszem a Picasso-könyvet, és ha ezt a képet választja, akkor ő az. Hogy rövidre zárjam a történetet: a feleségem, akivel 30 éve élünk együtt, és aki szintén Picasso-rajongó, speciel rühelli a mesternek ezt a korszakát (többek közt mert a fasiszta korszak művészetére emlékezteti). Igaz, annak idején elmulasztottam elé tenni a könyvet.

És ahelyett, hogy most részletesen elemezném Picasso művészetének különböző korszakait, egy (sokszorosított) grafika, amely a nappalink falán is látható.

A Magyar Narancs legújabb számában elemzést közöl Csoóri Sándor egy verséről (Sáros a szívünk)*, s a cikk ezzel fejeződik be: „Csoóri nagy erejű időskori költészete a mai magyar líra egyik legimpozánsabb fejleménye."

Na és?

A MaNcs politikailag elkötelezetten liberális, kulturálisan az új, az ifjúsági, az avantgárd meg a pop irányzatok felé nyitott hetilap. Csoóri pedig... egyik sem.

Nem vagyok irodalomtörténész, sem kritikus, ritkán olvasok verseket (bármit hazudok is magamról a blogban), nem is értek hozzájuk; Csoóri sose tartozott kedvenceim közé, de tudomásul vettem, hogy vannak, akik a 60-es évek óta az „élő legnagyobbak" közé sorolják. Erről a versről azt gondolom, hogy jó, de semmi különös.

A vers egyébként az 1999-ben elhunyt Kiss Ferenc temetésére íródott, bár ez se lehet egészen biztos, hiszen először 2008 májusában jelent meg a (Csoóri által alapított) Hitelben. Rögvest adódik hát a kérdés, hogy kerül egy erről szóló kritika a 2009. január 8-i Narancsba, ráadásul a tárcarovatban (?) - ilyen se volt eddig.

Kitérő(?): Csoóri Sándor egy hónappal ezelőtt megkapta a Prima Primissima-díjat. Erről nincs szó a MaNcs mostani cikkében (annak idején közölték a díjazottak listáját), mint ahogy Csoóri akkor elmondott rövid - a világ szellemi katasztrófájáról szóló, Magyarországon pedig új rendszerváltást sürgető - beszéde is csak a Heti Válaszban olvasható.

Múltba révedés: a 70-es évek végétől Csoóri az úgynevezett (s akkor még a liberális „demokratikus" ellenzékkel együttműködő) népi ellenzék egyik vezéralakja volt, az MDF egyik alapítója (akit megkülönböztetett tapintattal kezelt a „diktatúra" is). Óriási megdöbbenést keltett, amikor 1990 szeptemberében a Hitelben megjelent Nappali hold c. esszéjében ő is rátért a zsidózás Csurka által feltört útjára. S ahogy az elmúlt húsz évben a liberális, baloldali sajtóban nem jelent meg elemzés Csurka drámáiról, úgy (a Magyarok Világszövetsége elnökeként is politikai figurává váló) Csoóri költészetéről se nagyon (legalábbis az én ismereteim és emlékezetem szerint).

Vissza a mába: továbbra se szeretem Csoórit, nem érdekelnek a versei se, de örülök a Magyar Narancs cikkének. A liberális hetilap nyilvánvaló gesztust tett; úgy csinált, mintha ez egy normális közélettel, normális kulturális élettel rendelkező, normális ország lenne, ahol egy vers - vers, ahol egy költő - költő, és egy verskritika - verskritika.

(De ez egyelőre nem az az ország.)

* A MaNcs honlapján egyelőre csak a vers olvasható, a kritika nem.