(A 28 éves Thomas Mann műve számomra a világirodalom egyik csúcsa; nem tudom hányszor olvastam már, és mindig találok benne valami újat - aznapi énemhez szólót - vagy valami megindítóan ismerőset, otthonosat*.)

Művészet valamilyen feszültségből születik; a kettős származás is lehet ennek egyik formája. Thomas Mannál gyönyörűen megfigyelhető a németek - és általában az északiak - ambivalens vonzódása a Dél és konkrétan Itália iránt. A Dél  a szenvedélyt, a művészetet, az érzéki és szellemi izgalmat jelenti, de egyszersmind a zavarosságot, a dekadenciát, a pusztulást is (Halál Velencében, Mario és a varázsló). A szerelem és a művészet olyan kivételes momentuma az életnek, amely egyszerre jelenthet csábító gyönyört és pusztulást. Akárcsak a bűn. Ezért hát a fegyelmezett, rendes polgár számára bűn vagy titkolnivaló szégyen, ha szeret, vagy ha verset ír.

„Megutálta és meggyűlölte az érzékiséget, szomjúhozva vágyott a tisztaság, a tisztes nyugalom után, holott közben a művészet levegőjét lehelte, az örök tavasz lanyha és édes, illatterhes levegőjét, ahol a nemzés titkos kéjében serken és fortyog és csírázik minden. Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott. Micsoda tévút! - gondolta olykor. Hogyan történhetett, hogy belebonyolódtam ezekbe az excentrikus kalandokba. Elvégre nem ekhós szekéren járó cigánynépből származom..."

Nietzschenél is megvan a Dél csábítása - ott ezt az antik görögség képviseli -, de nála a fegyelmet, mindenfajta törvényt, még az erkölcsi parancsokat is elsöprő, elszabadult szenvedély egyértelműen pozitív, az igazi emberi kiteljesedés. És hogy még tovább kontárkodjak a német szellem és irodalom történetében: Goethe számára az Itáliával való megismerkedés a klasszikus formákkal való találkozás esztétikai - tehát fegyelmező(?) - élményét jelentette.

Csak megjegyzem: nem tudok olyat, hogy egy olasz vonzódott volna a tüchtig németekhez.

Amikor tegnap este újra beleolvastam, tudatosult bennem a Tonio Kröger még egy, számomra fontos, eleme: az (észak)német polgári fegyelmezettség, hétköznapiság és az olasz szenvedélyesség, érzékenység között a szláv elem közvetítése. (A szlávok, oroszok mint vonzó péla egyébként másutt is felbukkan a fiatal Thomas Mann-nál, például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben.) Tonio Lizavetával, a (Münchenben élő) orosz festőnővel osztja meg kétségeit:

 „Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad, és azután nincs többé mód a megértésre."

Lizaveta válasza: „Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott."

És a kisregény végén a Tonio Krögerből művészt teremtő feszültség megfogalmazása:

„Be jó lenne újrakezdeni, felnőni... jóravaló, vidám és egyszerű, szabályszerű és rendes emberré, aki egyetértésben van Istennel és a világgal, akit szeretnek az ártalmatlanok és boldogok;... a megismerés átkától és a teremtés kínjától mentesen élni, érezni, létezni boldog közönségességben. Újrakezdeni? De hát nem érne semmit. Ugyanúgy lenne megint minden - minden úgy történne ismét, ahogy történt. Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény."

És zárásul, persze, Augustin Hadelich: ezen a felvételen Paganinit játszik:

*Most például egy barátság elemzését az első oldalakon, például: „Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen - ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük."

Két érdekes cikk: az egyik egy szlovák szociáldemokrata politikusé:

Trianon szlovák szemmel 

A másik egy magyar történész véleménye:

A nacionalizmusok nyomorúsága közös tőről fakad

„... kibaszott nagy nihil és rendetlenség van ebben az országban... nincs rendőrség... Pedig Magyarország, a magyar emberek épp nem az a "fajta", akit csak úgy magára lehet hagyni..." (Zoli vagyok blog 2008. nov.19.)

 „Magyarország nyilvánvalóan anómikus állapotba került... Az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat. A normális viselkedés érvényét veszti, a szabályokat tömegesen nem tartják be vagy kijátsszák." (979 blogja, 2008. aug. 15.)

„Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos." (József Attila, 1935. nov. 21.)

***

rend (főnév)

1. A tárgyaknak olyan állapota, amelyben mindegyikük a célszerű és megfelelő helyet foglalja el.

2. Vmely cselekvés, történés zavartalan lefolyásának megszabott sora; meghatározott v. célszerűen kialakult egymásutánja. Az élet rendje: az élet alakulásának általános törvénye, a dolgok v. események szokásos alakulása; a természet rendje; a természet rendje szerint: úgy, ahogyan a természetben lenni, történni szokott.

3. Olyan állapot, amely megfelel vmely szabálynak, törvénynek, s így lehetővé teszi vminek a zavartalan menetét. Erkölcsi rend: az általában vett erkölcsi felfogás; jó rend: nyugalom, béke; szép rend: összhang; a rend kedvéért; → bomlik a rend; nálunk rend van; rendbe jön; rendben van; most aztán rendben vagyunk; minden rendben van; rend(j)én: szabályszerűen; nincs rend(j)én; biztosítja, helyreállítja a rendet.

4. Azoknak a szabályoknak, törvényeknek az összessége, amelyeket vmely közösségnek v. vmely személynek követnie kell, hogy vmi megfelelően, zavartalanul folyjon, történjék. (A magyar nyelv értelmező szótára - részlet a címszóból)

rendbehozás (főnév)

Általában a rendbe hoz szókapcsolattal kifejezett cselekvés; az a tény, hogy vki vmit rendbe hoz.

1. Vminek a rendezett állapotba helyezése; vhol való rendcsinálás. A lakás, a szoba rendbehozása. A gazdaság rendbehozása hosszú ideig tartott.

2. Vmin a szükséges javítások végrehajtása; megjavítás, tatarozás.

3. Vmely bonyolult v. rosszul álló ügy, dolog elintézése, elrendezése. „Legbárgyúbb kísérlet volna a ... zavar rendbehozását a tudatlanságra bízni." (Kemény Zsigmond) (Értelmező szótár)

***

A bevezetőben idézett két blogbejegyzés és a hozzájuk csatlakozó kommentek (köztük az enyémek) a közérzület kifejezői egy rend nélküli országban. A durvaság, az erőszak, a bunkóság, az állampolgári együttműködésre való képtelenség mindannyiunk napi tapasztalata. Rendőrért kiáltunk, meg a rendőri önkénytől félünk. A közvélemény-kutatás szerint a magyar társadalom többsége erős kezű kormányzást szeretne. Diktatúrát? Ha így kérdezik, nyilván nem, hiszen egy diktatúra engem is fenyeget. De ha csak mások - azok - megfékezéséről van szó, talán elnéznénk a túlzott erőszakot is. Mikor túlzott az erőszak?

Csak kérdéseim, félelmeim és gyengeség miatt elfojtott agresszióim vannak. Én is szenvedek a rend hiányától, az anómiától. Tudom a politológiai, szociológiai magyarázatát: a diktatúra utáni rendszerváltás hevében félreértett szabadság, liberalizmus. Még mélyebben a társadalom válságáról van szó: miután a "szocializmus" felszámolta az együttélés, az egymásért való felelősségviselés normáit is érvényesítő, természetes emberi közösségeket, majd a rendszerváltás semmissé tette az előző évtizedek - olyan, amilyen, de mégiscsak érvényesülő/érvényesített - "állami" normáit, most már a teljes norma- és értéknélküliség állapotában leledzünk. Ez a helyzet törvényszerűen kiváltja a társadalom rend utáni vágyát, s történészként tudom azt is, hogy ez - különösen válságos gazdasági helyzetben - kiváló táptalaja a fasizmusnak, a diktatúrának.

***

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

***

Nem vagyok rá büszke, de örültem, amikor Dunaszerdahelyen a szlovák rendőrök - igen, a jogállamiság cafrangjait félrerúgva - elkalapálták azokat, akiket már egy-másfél évtizede a magyar rendőröknek kellett volna megfékezniük a budapesti vagy diósgyőri focipályák lelátóin. Ez arról jutott eszembe, hogy a Magyar etimológiai nagyszótár szerint a „rend" szó szláv eredetű: a szerb-horvát, szlovén red, szlovák rad (‘sor, rend, osztály' jelentésű) szóból ered. A magyar szó korai átvétel a 10. század vége előttről, egy szláv nazális *rend formájában.) A népnyelvben rend a lekaszált fű, gabona sora is:

„Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek." (Petőfi: A Tisza)

***

„… gyönyörű

képességünk, a rend,

mellyel az elme tudomásul veszi

a véges végtelent,

a termelési erőket odakint s az

ösztönöket idebent...” (A város peremén)

A héten négy napot turistáskodtam Rómában. Jó volt. Negyedszer jártam ott, legutóbb tavaly nyáron egy hetet töltöttünk, elsősorban a kötelező látványosságok megtekintésével, a Colosseumtól a Szent Péter-székesegyházon (meg a többi híres katedrálison) át a Galleria Borghese csodás képtáráig. S persze Piazza Navona, Spanyol lépcső, Trevi-kút... Akkor kimaradt a Vatikáni Múzeum, mert a tűző napon legalább három órát kellett volna sorba állni, beértük helyette egy vasárnap déli tömeges pápai áldással. Most csak a Vatikáni Múzeum volt a „kötelező" program, előre megvettem a belépőt az interneten (felárral, teljesen feleslegesen, mert - mint kiderült - ilyenkor nincs sor). Nem mesélem most el, hogy milyen nagy művész Rafaello meg Michelangelo, milyen csodálatos a Sixtus-kápolna, stb. Inkább azt, hogy milyen jó dolog - a kötelező (tényleg kötelező!) turistalátványosságokat magunk mögött tudva - csak úgy, szabadon, ráérősen sétálgatni a városban, bámészkodni, kirakatokat és embereket nézegetni, betérni a Trastevere vagy a Borgo kis utcáiba, beülni a zivatar (november közepén!) elől az első trattoriába. (Persze azért láttunk kiállításokat, bementünk templomokba is.) Jólesett, hogy az emberek jókedvűek, fütyörésznek; hogy az autósok szemmel láthatóan nem idegeskednek, nem agresszívek a dugókban sem; hogy a kis kávézóban a szimpatikus srác a harmadik nap már tudta, hogy a feleségem egy kicsit több vízzel kéri a kávéját. Azt hiszem, most szerettem meg igazán Rómát, korábban „csak" lenyűgözött, de egy kicsit félelmetes, hatalmas, nyomasztó volt, összes csodájával együtt - vagy talán éppen azért.

***

Itália-mániás vagyok, különösen Toscana nyűgöz le. (Meg persze Velence, de hát az nem tartozik a reális világhoz.) Ezt azonban tulajdonképpen kiterjeszthetem az egész Mediterránumra (legalábbis annak északi, európai részére, a többit ugyanis nem ismerem); rajongok Görögországért és Spanyolországért is. A tengeren és a napsütésen meg persze a kulturális kincseken túl szeretem az ottani emberek életvidámságát, mosolyát, szeretem a slamposságukat is, sőt ott valahogy másképp tolakodóak, mint nálunk, valahogy erőszak nélkül, természetesen. Mindig jól érzem magam arrafelé. Ugyanakkor viszont nagyon jól érzem magam például Angliában vagy Németországban is. Ott a biztonság, a nyugalom, a méltóság - birodalmi és egyéni méltóság - ad otthonosságérzést. Meg persze a gazdagság, ami mindennek az alapja. De hogy a dolog még bonyolultabb legyen, imádom - imádtam, mert már rég nem jártam arra - Oroszországot és Bulgáriát, az oroszokat, a bolgárokat, a keleti szlávok (gyakran durva) természetességét, közvetlenségét, nagy lelkét. Mindebből csak annyi a tanulság, hogy jó dolog utazni.

***

Olaszország - és benne Róma - azért is nevezetes, mert életem első nyugati útja 1976-ban egy olaszországi társasutazás volt. Velencéből indulva és oda visszatérve nyolc nap alatt végigszáguldottuk Itáliát, le Nápolyig. Tulajdonképpen kevés konkrét emlékem maradt meg erről a fantasztikus útról: a mesés Velence megpillantása, egy akkor már 30 éve ott élő magyar művészettörténésznő ötórás idegenvezetése Firenzében, a pisai Ferde-torony megmászása, fürdés a tengerben Caprin, a Kék-barlangnál... Rómából tulajdonképpen kevés akkori emlék maradt meg: az első a Colosseumnál tömegesen tanyázó macskák; a második, hogy akkor a Sixtus-kápolnában a földön végigfekve bámulhattuk a mennyezeti freskókat (most le se ülhettünk a földre); a harmadik pedig egy elegáns utca hihetetlen ékszerüzlet-kirakatokkal. Igen, a gazdagság. Az első mély benyomást a nyugati fogyasztói társadalom még Bécsben gyakorolta rám: a vonatcsatlakozásra várva bementünk egy szupermarketbe - persze csak nézelődni: tisztított, fóliába csomagolt zöldségeket láttam a hűtőpultokon! Lenyűgözött. (A gazdagságról akkor szerzett tapasztalataimat a visszaúton Svájcban meglátogatott smucig nagynéném zárta.)

***

Szerda este elsétáltunk az elegáns szállodáiról és éttermeiről híres Via Venetóra. Az 50-es évek végén ez volt a római társasági élet és a művészvilág központja. Fellini 1960-as filmje, Az édes élet tette halhatatlanná. Az én generációm számára meghatározó élmény volt ez a film, különös tekintettel Anita Ekberg melleire. A Corvinban játszották, hónapokig hatalmas sorok álltak Budapest akkor egyetlen szélesvásznú mozija előtt. A dolce vita akkor vált a magyar szókészlet részévé, és egyébként a filmből származik a paparazzo fogalma: Paparazzo volt a neve a hírességekhez odatolakodó fotoriporternek. A film főhőse, a Mastroianni által játszott újságíró törzshelye a Via Veneto egyik kávéháza volt. Ma a Via Veneto (teljes nevén: Via Vittorio Veneto) a Via Federico Fellinibe torkollik; a Café de Paris vitrinjeiben Fellini-filmek jelenetei láthatók, s a terasz homlokzatán az ötvenes évek jellegzetes betűtípusával írt La Dolce Vita Ristorante neonfelirat látható. Beültünk. Meghatódtunk, jó volt. (A két pohár prosecco 35 euro.)

*** 

Politikával fertőzöttként s a hazai viszonyoktól undorodóként jó - és meglepően könnyű - volt kiszakadni az itthoni szorgalmas újságolvasásból és tévéhíradó-nézésből. A római panzióban a tévén csak kilenc olasz csatorna jött be. A két zenei adón - olasz MTV és All Music - alig volt zene, ha nem reklám ment, akkor főleg dumáltak, végül is közismerten verbális népről van szó; így hát a híradókat kerestem, amelyekből persze legfeljebb a hírek témáit értettem. Ami feltűnt: a politikai témákat nem nyomta le a bulvár. Egyébként naponta találkoztunk tüntetőkkel, főleg fiatalokkal - hetek óta tartanak a demonstrációk az oktatási - benne egyetemi - reform ellen, amely alaposan megkurtítaná az állam oktatási kiadásait, és a számítások szerint soktízezer pedagógus elbocsátásával járna. Ami föltűnt: a tüntetéseket kísérő nagy rendőri készültség egy pillanatig se volt megfélemlítő, és a demonstrálók között egyetlen gyűlölködő arcot, gesztust se láttam (továbbá nem cipeltek se nemzeti, se fasiszta, se római birodalomkori zászlókat); s amennyire kivettem, a tévéseket se a balhé, a szenzáció érdekelte, hanem magára a dologra - tényekre és véleményekre - voltak kiváncsiak.

***

S ha már politika: Olaszország miniszterelnöke Silvio Berlusconi, aki - ha valamiféle magyar párhuzamot keresünk - egyfajta keveréke Széles Gábornak és Zuschlag Jánosnak. (Meg persze Orbán Viktornak, aki miniszterelnöksége idején barátjának és példaképének tekintette.) Önerejéből feltört, sikeres és gátlástalan üzletember, köztörvényes bűncselekmények állandó gyanújával és vádjával. Az olaszok többsége mégis szereti. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy kicsit önmagukat, saját simlisségüket látják és tisztelik benne, azt, hogy képes volt elérni, amire mindenki törekszik. Abszolút kivülállóként (és félretéve politikai véleményemet) én egy mosolygó, de határozott, szeretetre méltó embert látok, akinek kétségtelen kisugárzása karizmája van, ugyanakkor nem veszi túl komolyan magát. S az említett magyar „párhuzamokhoz" képest talán a legfontosabb: a pitiánerség hiánya, a nagyvonalúság, a „nagyszabás".

„Nem is kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre ifjodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet a melléről: a nacionalizmust.

Lidércnek mondjuk, de több, mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek. Valami csodálatos élősdi növénye az emberi kultúrának, mely gyökereit mélyre ereszti hirhedt bagolyvárak földjén. Rómában, Tibetben, Moszkvában, Sztambulban és más helyeken. Fojt és öl milliom karjával.

Mennyi históriai gazság történt már általa. Népek összeuszítása, világosság-oltás, szabadságtiprás. Csoda, hogy addig eljutott az emberiség, ameddig eljutott.

Beszédes, hatalmas jelek most azt hirdetik, hogy itt a leszámolás ideje. Ahol csak nem frázis a haladás, ott már mindenütt erős marokkal készül a lelkében világosulni kezdő nép, hogy az emberiség herbáriumából kitépje ezt a mérges, élősdi növényt.

A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli...

... Ahogy különbözően fejlődtek az egyes embertársadalmak, úgy változtatta arcát a nacionalizmus. Allah nevében bolondítja az ottománt, gloire-ral részegíti a franciát, svédgyűlöletet gerjeszt a norvégban, pángermán álmokkal traktálná a németet. S amely társadalmakban esetleg sokféle náció él, gondoskodnak külön-külön a nacionalizmusról azok, kiknek érdekük, hogy régi tekintélyben, módban virágozzák a oligarchia. Mert a nacionalizmus arra jó mindenekfelett, hogy a vele megmámorosított tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki, s mihez van joga... [A]lapjában minden nacionalizmus közös gyökerű. És ha gúnyolódni kedvünk volna, a nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs..."

(Budapesti Napló 1905. április 8.)

Izgalmas - és indulatos - esszét írt Gyurgyák János A magyar népi mozgalomról a szombati Népszabadság Hétvége mellékletében. A mai fiatalabb nemzedék szinte semmit nem tud róluk, az idősek pedig politikai, világnézeti elfogultságuk alapján, általában a később történteket visszavetítve ítélkeznek az 1930-as, '40-es évek - Gyurgyák szavaival - „minden kétséget kizáróan legjelentősebb hazai szellemi-intellektuális mozgalmáról".

A 20. századi magyar történelemben tájékozottak számára a puszta névsorolvasás ­- Bibó István, Buday György, Darvas József, Erdei Ferenc, Erdélyi József, Féja Géza, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Juhász Géza, Kardos Pál, Kerék Mihály, Kodolányi János, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás, Németh László, Ortutay Gyula, Sárközi György, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Pál, Szabó Zoltán, Tamási Áron, Veres Péter - mutatja, hány felé (a szélsőjobbtól a kommunistákig) ágazott el néhány éven belül e „nemzedéki tömörülés" (megint Gy. J. meghatározása) tagjainak szellemi és politikai útja.

Akik a népi mozgalmat pozitívan ítélik meg, általában a nemzeti és szociális gondolat összekapcsolását emelik ki. Ezt nem kétségbe vonva, Gyurgyák a népiek valóságismeretét állítja középpontba. Ennek különös jelentősége volt a Trianon-szindróma által meghatározott közgondolkodásban, amikor „az országot... szinte rajokban szállták meg a politikai fantaszták és egyéb vajákosok". A Magyarország felfedezése sorozat kíméletlen szociológiai pontosságú kötetei (Féja Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság) vagy Illyés Gyula műve, a Puszták népe) nem a külső, hanem a belső revízió szükségességéről beszéltek. Mellesleg: ma is izgalmas, döbbenetes - és élvezetes - olvasmányok.

Gyurgyák, aki eszmetörténeti monográfiáival - A zsidókérdés Magyarországon, illetve a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetét feldolgozó Ezzé lett magyar hazátok című, tavaly megjelent könyve - a politikai gondolkodás legérzékenyebb kérdéseihez szólt hozzá, elfogulatlan értékelést ígér mostani esszéjében - amire persze ez a műfaj nem alkalmas. Már csak azért sem, mert a szerzőt nagyon is napi gondolatok és indulatok hajtják:

„Elfogulatlanul értékelni? Talán ez a legnehezebb egy olyan országban, ahol az elmúlt évszázadban a rosszhiszeműség, az egymásra fenekedés és acsarkodás, a hátsó szándékok örökös kutatása egyfajta nemzeti jellemvonássá merevült, aminek jeleit manapság ki-ki magán is megfigyelheti."

„Németh László, Kovács Imre és Szabó Zoltán generációja bizonyosan rászolgált a harmadik reformnemzedék elnevezésre - írja Gyurgyák. - Ma talán ezt jobban látjuk, amikor a rendszerváltás politikai és szellemi elitjéről, akik magukat a negyedik reformnemzedéknek képzelték, kiderült, mit sem tudnak a közjóról, a nemzeti közösség összetartó erejéről és fontosságáról, a magyar kultúráról, a felelősségtudatról, az áldozatvállalásról, a kor kihívásairól vagy a problémák megoldásának útjairól. Talán a múlt század negyvenes éveit kivéve nem volt még egy olyan korszaka a magyar történelemnek, amikor a gazdasági, politikai és intellektuális elitbe ennyi ámokfutó, eszelős és köztörvényes bűnöző került volna, pedig ennek van némi tradíciója Magyarországon. Amit ők új reformkornak hittek, az nem más, mint egy modern Zápolya-kor. A rendszerváltás nemzedékéről beszélek, a politikai percemberekről, a nemzet kettészakítóiról, a kijárókról, a kapcsolati tőke szentjeiről, a privatizációnak nevezett kollektív rablás haszonélvezőiről, a magyar kultúra agóniáját szenvtelenül és cinikusan végignéző úgynevezett kultúrpolitikusokról, a pogány múlt feltámasztóiról, az úgymond "őstörténészekről", a magánérdekeket előtérbe helyező és szabott árú hivatalnokokról és médiamunkásokról, a minden valamirevaló kezdeményezést a korrupció posványába rántó senkikről... S érdemes-e tárgyilagosságra törekvően, nem részrehajlóan, hibáival, tévedéseivel és vétkeivel együtt megközelíteni egy nagy nemzedéket abban a korban, amikor - meglepő módon - ismét időszerűvé váltak Ady Endrének a századforduló Magyarországát jellemző sorai: "Ebben a szerencsétlen országban el kell felejteni gondolkodni az embernek, ha nem akarja, hogy megfuttassák, hamar célhoz juttassák a Kálváriáján. Itt a segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik. Itt hazugság, megalázkodás és butaság az enyhítői csak az élet kínos terhének."

Gyurgyák János cikke itt olvasható.

 Petrográd, 1917 novembere után egy-két évvel. Vlagyimir Iljics Lenin és Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij sétál az utcán.

- Te, Feliksz Edmundovics, most elmegyünk egy kocsmába, leisszuk magunkat, s aztán elmegyünk a lányokhoz!

- Na de, Vlagyimir Iljics! Hogy mondhatsz ilyet most, amikor népünk éhezik és szenved, hatalmas áldozatokat hoz, amikor proletárhadseregünk vérét ontja az ellenforradalmárok és az imperialista intervenciósok elleni küzdelemben, amikor a világforradalom csataterein is ádáz küzdelem folyik! Legfeljebb egy fél pohár vodka és Nagyezsda Konsztantyinovna*!

Szása szabályosan kipofozta a kollégiumi szobából barátját, Vityát, aki a „szentségtörő" viccet mesélte. 18 évesek, elsőéves irodalom szakos főiskolások. A helyszín: Vlagyimir, egy ősi, kétszázezres kisváros Moszkvától 180 km-re keletre (Andrej Rubljov-freskókkal és egy politikai foglyokat is őrző, híres börtönnel).  Az időpont 1970, Lenin születésének 100. évfordulója, amikor közép-európai ember számára elképesztő kultusszal, csinnadrattával, ízléstelenséggel ünneplik a forradalom vezérét.

Szása egy kis, középorosz faluból jött a főiskolára. Jóeszű, érdeklődő srác volt, barátságos, nyitott, vidám, nagyhangú, mindig szerelmes - sirokaja russzkaja dusa, akinek mond ez valamit. A világról körülbelül annyit tudott, hogy a legjobb rakétákat és autókat a Szovjetunióban gyártják, hogy Nyugaton kizsákmányolják a dolgozókat és Amerikában verik a négereket.

Amikor szeptemberben egyéves (önként vállalt) részképzésre a kollégiumba érkeztünk, az első hirdetmény, amit a bejárat mellett felfedeztünk, a következő poloskairtás időpontját közölte. Mosdani télen, mínusz 20-30 fokban is csak hidegvízben lehetett a folyosó végén lévő mosdóban, melegvíz egy héten egyszer volt a közös zuhanyban. A magyar lányokat kezdetben kurvának nézték orosz szobatársnőik, mert mindennap végigmosakodtak. Iszonyatos módon összerakott, kétemeletes panelépület volt a kollégium, a szobákat lehetetlen volt felfűteni, s egyébként is 14 fok volt a „norma", ekkor már nem volt jogos a panasz. Persze a magyarok azonnal hősugárzót vásároltak, amit szigorúan tiltottak és ha megtalálták, elkoboztak, nemcsak azért, mert tűzveszélyesek, hanem mert a villanyvezetékek nem bírták a terhelést. (Minden szoba felszereléséhez tartozott viszont egy kikapcsolhatatlan, legfeljebb lehalkítható vezetékes rádió, amely Moszkva 1 műsorát sugározta.) A városban uralkodó ellátási viszonyokat az jellemzi, hogy húst, felvágottat, tojást általában Moszkvából szereztek be a helyi lakosok (háromórás út az elektricskával - HÉV - a Venyegyikt Jerofejev által „megénekelt" Moszkva-Petuski útvonalon, csak kicsit tovább). Vodka és iszonyatos minőségű bor meg „portvejn" minden mennyiségben volt.

Egyébként ez lett életem talán legboldogabb éve: haverok, barátok, szerelem, bulizás.

A 120 magyar diákot (60-an Budapestről, 30-30 Szegedről és Debrecenből) úgy helyezték el, hogy minden magyar három orosszal (esetleg ukránnal, üzbéggel, örménnyel) lakott egy szobában. Évfolyamtársnőim közül voltak, akik azonnal szobát cseréltek, összeköltöztek, mondván, hogy a szagát se bírják az oroszoknak.

Én maradtam, ahova beosztottak, három szobatársam közül az egyik a nálam hat évvel fiatalabb Szása volt. Barátok lettünk, de mondhatnám, hogy az öcsém lett. Tudtam a szívügyeiről, leszidtam, ha (gyakran) berúgott - én másokkal, idősebbekkel buliztam. Jókat beszélgettünk - és vitatkoztunk. A viták lényege nagyjából az volt, hogy ha én tényleg kommunistának tartom magam, akkor miért zavar az a sok Lenin-plakát, és hogyan állíthatom, hogy nem a Szovjetunió a világ legtökéletesebb állama. („Jó, persze, vannak még hiányosságok - mondta fel a Pravdát ­-, de ezek átmenetiek, és a fejlődés nyilvánvaló".)

Szünet.

Két évvel később Leningrádban (ma Szentpétervár) voltam féléves részképzésen, és természetesen meglátogattam Vlagyimirban Szását. Borzasztó idegállapotban volt, a csuklóján sikertelen öngyilkossági kísérlet nyomai: szerelmi bánat, mondta, de ennél mélyebb volt a baj. Nem volt már talaj a lába alatt. Nemcsak azért, mert ezt a szabadságban, erdőszélen felnőtt, falusi gyereket, aki kamaszkorától vadászni is járt, felőrölte a „város", az, hogy egy pillanatig se lehetett egyedül, hanem mert a hite is megingott. Podsztrics pod odnu grebjonku - egyformára nyírni, akkor, tőle tanultam ezt a kifejezést, ebben foglalta össze, ami bántotta. Éreztem, hogy két kézzel kapaszkodik belém, de én csak annyit tehettem, hogy megöleltem. Aztán elutaztam.

Három héttel később, egy háromnapos, vodkamámoros ünnep (május elseje) végén otthon főbe lőtte magát a vadászpuskájával. Két héttel később ismét Vlagyimirban voltam, két barátjával - egyikük a már említett Vitya - elmentünk a sírjához, Malisevo faluba. Szép falusi temető, egy folyó fölötti dombtetőn. Vittünk vodkát, mindhárman ittunk, a maradékot a sírra tettük, kibőgtem magam. Aznap éjfélkor indult a vonatom vissza, Leningrádba. Az orosz srácok a kollégiumban búcsúvacsorát rendeztek nekem - életem legnagyobb berúgása lett belőle, s akkor beszéltem életemben a legjobban oroszul.

A gyengék elhullanak - mondta még délután Szása haláláról egyik évfolyamtársa, Alekszej, akit mindenki tisztelt, mert idősebb volt, három évet katonáskodott és már párttag volt.

 Viszockij: Dal a barátról

(Hálás köszönet Máténak és Thomasnak a technikai segítségért.)

* N. K. Krupszkaja, Lenin felesége

Kaptárlakónál méltóbban nem tudnék ünnepelni: olvassátok, nézzétek, hallgassátok

(Ez a bejegyzés eredetileg szeptember 18-án volt olvasható a rásblogon. Az akkori (részben furcsa) kommentekkel együtt teszem ismét közzé.)

Egy Obamáról szóló könyvet szerkesztek, talán ezért jutott eszembe a dal. Persze rá fog kifutni ez a bejegyzés, de van más is.

Ez volt az első lemezeim egyike (Mahalia Jacksonnal és Beethoven Hegedűversenyével - az 1937-es felvételen Fritz Keisler hegedűl, a Londoni Filharmonikusokat Sir John Barbirolli vezényli, ha mond ez valakinek valamit). A Szovjetunióban vettem, 1969 őszén. Ott vettem első lemezjátszómat és - akkori magyar zsebbel is - fillérekért lemezgyűjteményem első ötven darabját. (A jogdíjakat kapitalista torzulásnak tekintették, egyszerűen csak lemásolták a fantasztikusnál fantasztikusabb felvételeket és szinte ingyen adták a kultúrára, művészetre szomjas dolgozóknak.

Hat éves korom óta naponta olvasok újságot, benne a külpolitikai híreket (akkoriban egy magyar újságban - a sport mellett - az volt a legérdekesebb), kb. azóta voltam sziklaszilárd kommunista. Így nőttem fel, apai örökség, iskolai nevelés... „Voltam." Hogy ma mi vagyok, azt nehéz lenne megmondani, már csak azért is, mert nincsenek olyan szavaink, amelyeken ugyanazt értenénk én, te, ő. Egy biztos: sziklaszilárd nem vagyok. 

A We shall overcome a 60-as években az erőszakmentes néger polgárjogi mozgalom dala lett. (Igen: néger. Később lett csak fekete, színesbőrű, afroamerikai. Akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, a hangsúlyból, a kontextusból, a jelzőkből úgyis kiderült, hogy ki mit gondol.) Nekem, az én korosztályomnak, mondhatni, személyes élmény volt, ahogy Alabamában, Mississipiben törvényekkel, legfelsőbb bírósági határozattal, karhatalommal -  és fehér egyetemista aktivisták közreműködésével -  kikényszerítették a faji elkülönítés megszüntetését az iskolákban, az autóbuszokon. 1963 augusztusában az erőszakmentes mozgalom prófétája, Martin Luther King negyedmillió ember előtt beszélt Washingtonban arról, hogy „Van egy álmom".

Három hónappal később, 1963. november 23-án reggel a rádió bemondta, hogy Dallasban meggyilkolták Kennedy elnököt. Akkoriban, gimnazistaként, a napot az uszodában kezdtem. Persze az öltözőben ez volt a téma. Máig emlékszem, amit egy kabinos mondott: - Persze. Te talán szeretnéd, ha pepita gyereked születne? Aztán, 1968 tavaszán lelőtték Martin Luther Kinget is.

King halálát követõen 168 városban került sor súlyos rendbontásra: feldühödött feketék épületeket gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendõrökkel csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül Washingtonban 711 épületet borítottak lángba, párat a Fehér Háztól néhány sarokra. A rend helyreállításához 55 ezer katonára volt szükség.
Persze már korábban is voltak, akik úgy vélték, csak a harc, az erőszak segíthet: Malcolm X., Stokley Carmichael, a Fekete Hatalom mozgalom, a Fekete Párducok Pártja. A 60-as években nyaranta az amerikai nagyvárosok néger gettói az erőszak tombolásának, faji lázadások  - és azok elfojtásának - tanúi voltak.

Az 1968-as, mexikóvárosi olimpia emlékezetes jelenete, amikor a 400 m-es férfi síkfutás eredményhirdetésekor a győztes Tommie Smith és a harmadik helyezett John Carlos az amerikai himnusz alatt felemelt ököllel tüntetett a Black Power mellett.

A (már nem olyan sziklaszilárd, de mégiscsak) kommunista mindezt a (sajnálatosan hosszan elnyúló, de azért biztos bekövetkező) világforradalom részének tartotta. Hitt benne. Hiszen hinni kell, ahogy sokan azért hisznek a túlvilágban, mert az nem lehet, hogy csak a kukacok... Az nem lehet, hogy csak ez...

Obama nem a világforradalom. És persze azt se tudhatom, milyen elnök lenne (lesz?). Mégis, talán a fentiek miatt, kicsit személyes ügyem is, hogy győzzön. Gimnazista korában Malcolm X. lelkesítette, amióta politikai pályára lépett, Martin Luther King. Elhiszem neki, hogy neki is „van egy álma" - a faji és osztálykülönbségek nélküli Amerika. Még akkor is, ha - nagyon amerikai volta, harsánysága miatt - nem szeretem ezt a YouTube-on talált klipet:

Akkor már inkább a philadelphiai beszéd:

A beszéd írott változata: itt