"Ő [Bernhard, a gyűjteményalapító Zygmunt Rogalla fia] állapította meg, vette észre, hogy a látogatók arca, ahogy az idő múlik, egyre vénebb... Néha elnéztem a nyílt magaslaton a szélbe belegörnyedve imbolygókat, inkább vénasszonyokat, mint vénembereket, aztán föltolakodott bennem a gondolat, hogy a múlt hangjai halkulhatnak és halkulhatnak és végül elenyészhetnek, és hogy az eredet tanújelei közé hazatérni csak annak nem agyrém. akinek valaha sajátja, birtoka volt, ami elveszett. Érted? Egyszer csak azzal kellett számolnom, hogy a mi emlékeink és kötődéseink is elöregszenek, kihullanak a világból, és hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett az indulásunk tavaszán, nyilvánvalóan már csak a mi szemünkben érték, azokéban viszont, akiket örököseinkké akarunk tenni, már nem az. Tudod, kérdezgetni kezdtem magamat akkoriban: vajon átörökíthető-e a veszteség fájdalma, egyáltalán továbbadható-e efféle érzés, indíttatás és feladat - hiszen csak idő kérdése, hogy mikor oszlik el egy valós élmény, mikor válik délibábbá, remeg csak mint hőséges káprázat, elérhetetlenül.

...

Törődjünk csak bele, mi megszállott szellemidézők, hogy ami nekünk nagyon sokat jelent, az másoknak kétes: talán minden mulandóságra van ítélve, és a mi próbálkozásaink, amikkel ezt-azt, szerintünk példát, példamutatót az öröklétbe akarunk átemelni, csak a mi reménytelen lázadozásunkat jelzik a lelkünk mélyén belátott hasztalanság ellen."

Ezek a keserűen nosztalgikus mondatok is egyfajta befejezését jelenthetnék a hajdani (német) Mazúriát - már kitelepítésben idéző - honismereti gyűjtemény történetének, de Lenz keményebb: amikor a múltról, az elvesztett egykori otthonról tanúskodó gyűjteményt valamifajta "történelmi jog" és igény alátámasztására akarják felhasználni, Zygmunt felgyújtja, megsemmisíti a gyűjteményt - egész élete munkáját, értelmét. Ez egyébként már a regény első mondataiból kiderül. A rákövetkező 640 oldal annak - gyönyörű - elbeszélése, hogy mi volt, mit jelentett Mazúria.

Kapcsolódó bejegyzések:

Honismereti gyűjtemény

Olvasónapló - Siegfried Lenz: Honismereti gyűjtemény

Az Igazgyöngyös L. Ritók Nóra Facebook-oldaláról lopott rajzzal kívánok szép karácsonyt és boldog új évet - nyugalmat, sikert, egészséget minden olvasómnak.

Hogy rögtön válaszoljak a címben feltett kérdésre: azt gondolom, hogy a gázai háborúval Izrael önmaga hozta meg önmaga halálos ítéletét.

Október 7-e, a Hamász által végrehajtott barbár, állatias mészárlás teljes mértékben indokolja, hogy az izraeli vezetés a palesztin terrorszervezet megsemmisítését tűzte ki célul. De semmi nem igazolhatja azt a népirtást, amit – ennek „járulékos veszteségeként” – az izraeli hadsereg a palesztin civil lakosság ellen elkövet. Arab, izraeli, amerikai és ENSZ-források lényegében egybehangzóan kb. 19–20 000-re teszik a civil áldozatok számát, akiknek kb. 70 százaléka nő és gyermek. A pusztítás részletei, adatai bőségesen olvashatók a világsajtóban, és vannak, akik a Drezda elleni 1945. februári – katonai, politikai, emberi logikával ugyancsak igazolhatatlan – terrorbombázáshoz hasonlítják azt, ami ma Gázában történik. Az egyetlen magyarázat minderre a tehetetlen düh azért a borzasztó – borzasztó következményekkel járó – hibáért, amivel a világ legjobbjának tartott izraeli titkosszolgálat, a világ egyik legkorszerűbb hadserege lehetővé tette október 7-ét.

De ez természetesen nem csak, nem egyszerűen katonai ügy. Egyrészt ott van a Netanjahu-kormány(ok) politikai felelőssége azért, hogy politikájával – Gáza elszigetelésével, életképtelenné tételével, valamint a ciszjordániai telepítésekkel – lényegében lehetetlenné tette a valamikori kétállami megoldást, egy a zsidó állammal mégiscsak megbékélő, kiegyező Palesztina létrejöttét, az ismételt háborúkhoz vezető, lassan évszázados arab-izraeli konfliktus feloldását. Tisztában vagyok vele, hogy e kilátástalanná, megoldhatatlanná vált konfliktusért milyen felelősséget viselnek az arab országok és a pár évtizede már palesztinoknak nevezett palesztinai – vagy a (földrajzi) Palesztinából elmenekült/elüldözött arabok; erről írtam korábbi bejegyzéseimben, de most nem ez foglalkoztat, Izraelen gondolkodom. Arról, hogy – ezt is sokan megírták, elmondták már – illuzórikus cél a Hamász megsemmisítése. Eltekintve attól, hogy nem ez az egyetlen palesztin/arab terrorszervezet, Izrael ezekben a napokban biztosítja a következő évtizedekre a terrorszervezetek utánpótlását, ha kell, újjászületését. Van ugyanis olyan politikai és tömegpszichológiai helyzet, amikor egy társadalom számára csak az erőszak látszik lehetséges útnak. És ebből a szempontból annak is nagy jelentősége van, hogy a tízmilliós Izraellel egy többszázmilliós arab/muszlim világ áll szemben. Igen, tudom, Izraelnek meg atombombája van… Gázában Izrael most semmisíti meg annak lehetőségét, hogy a belátható – komor – jövőben tárgyalópartnere legyen.

Másrészt a gázai lakosság elleni kíméletlen pusztítást az az állam hajtja végre, amelynek létrehozását a zsidók ellen elkövetett népirtás és a civilizált világ efölötti lelkiismeret-furdalása indokolta és igazolta. Gáza ezt is kérdésessé teszi.

x

Korábban e témában:

Palesztina és Izrael

A múlt kútja mint Rubik kocka II.

Tépelődő: Egy háborús bűnös halála

Ami a filozófiát illeti, legfeljebb, némi jóindulattal, félműveltnek nevezhetem magam. Sznob is vagyok, tisztelem a tekintélyt, még ha nem is mindig tudom pontosan, min alapul a tekintély. Vajda Mihálytól a töredékét olvastam annak, amit róla. Most, hogy meghalt, megnéztem, van-e tőle valami itthon, a polcon. Hála filozófia szakot végzett feleségemnek, megtaláltam az 1969-es Husserl tanulmányát: A mítosz és a ráció határán-t. A tartalomjegyzék alapján választottam ki azt a fejezetet, amelyet most olvasok, s amely Európa válságával foglalkozik. A háttér a nácizmus győzelme, de ez tényleg csak a háttér. S innentől a kései Husserlt idéző-értelmező Vajdát idézem:

"Az 'európai' ember, a 'filozófiai létmód' embere, az önmagát, önmaga sorsát, történelmét autonóm módon formáló ember a görög filozófiai gondolat szülötte. A mítoszt, a vallást, a transzcendenciát leküzdő-elutasító ember folytonossága azonban az újkori tudományos fejlődésben megszakadt. A filozófiában és a filozófia által kiküzdött emberi autonómia a filozófiában uralkodóvá vált szkeptikus pozitivizmus, a filozófia valóságos funkcióját megtagadó filozófia által veszélyeztetetté vált. Ebben rejlik az európai létmód válsága. A pozitivizmussal 'elveszett az >>abszolút<< észbe vetett hit, az a hit, hogy az ember képes individuális és általános emberi létezésének észszerű értelmet adni.' Az emberiség elvesztette 'önmagában való hitét', megszűnt a 'küzdés önmaga igazságáért, azért, hogy önmagát igazzá tegye'.

[...]Nem arról van immáron szó, hogy... a pozitivisztikus szemléletmód végső soron minden fajta elméletalkotás lehetőségének tagadását jelenti... Ennél sokkal fontosabbról: arról, hogy legyen ez a szemléletmód logikai értelemben akár abszurd, akár megalapozható, elfogadása ember-voltunk megtagadását jelenti. Mert embernek lenni annyi, mint az ész vezetése szerint élni, mint saját eszünkkel megalkotni létezésünk értelmét. Ember-voltunk racionalitásunkban gyökerezik. Csakhogy ennek az igazi racionalizmusnak nem egyedüli és nem is legfőbb ellenfele az irracionalizmus. Az igazi emberi racionalitás kibontakozását-továbbhaladását elsősorban egy rossz racionalitás akadályozza, a 'tények' racionalitása, az a racionalizmus, amely az embert a tények, a racionális szaktudományok, az 'adott' világának függvényévé teszi, amelyik az emberi ész szerepét az adott világ tényszerűségeinek feltárására és az ahhoz való alkalmazkodásra szűkíti le."

"...Vagyis ha maga azt hiszi, hogy a haza a fölbuzdult korlátoltság találmánya, akkor én saját tapasztalatomból azt mondom, hogy sokkal inkább a melankóliáé. Az ember a mulandóság kihívására megpróbálja számbavehetően maradandóvá tenni a léte bizonyítékait, ez pedig csak körülhatárolt helyen lehetséges, ott, ahol 'otthon' van...

...

Bernhard fiam...üdvözölt az áhítathodály elpusztítása alkalmából - annak hívta a mazuri honi gyűjteményünket -, gratulált a cselekedetemhez, bizony, az értelem nagyon időszerű aktusának nevezte... Áhítathodály, mondta egyszer: olyan tömény benne a történelmi lelkület alomgőze, hogy minden fűtést pótol..." (Ford. Bor Ambrus)

Előzmény: Honismereti gyűjtemény

 Egy imént olvasott mozgalmi hírlevéllel kezdődött, amelynek mintegy zárópoénja volt a Bruce Springsteen-dal refrénje, miszerint "szikra nélkül nem lesz láng", (ott James Blunt előadásában szerepelt) s a dalról eszembe jutott fiatalon, még a covid-járvány elején, elhunyt blog-barátom, drc, aki - egyebek közt - Springsteen-rajongó volt, s tőle hallottam először "A Főnök" becenevet.

Drc - Ricsi - amikor kb. 15 éve elkezdtem olvasni a blogját, még Don Ricardo néven írt, s az avatárja egy szivarozó Che Guevara kép volt; én a Guevarára haraptam rá - elvtársat sejtve -, ő (aki amúgy, mint kiderült, liberális volt) - a szivarra. Barátok lettünk, személyesen is megismerkedtünk, s most egyszerre fájdalmas és jó rá emlékezni.

Muszáj írnom róla, még ha semmi újat nem is tudok hozzátenni mindahhoz, amit mások már összeírtak erről a szörnyű háborúról. De foglalkoztat.

Kb. három héttel ezelőtt – más időszámítás szerint három héttel a Hamász 1400 halottat követelő terrorakciója után – rövid bejegyzést tettem a Facebookon: „Vajon elképzelhető (netán megvalósítható-e) egy közös szolidaritási megmozdulás – arab és zsidó részvevőkkel – a gázai háború zsidó és palesztin áldozatai mellett?” A reakciók vegyesek voltak. Volt, aki (Linzből) egy ilyen New York-i tüntetésen készült videót küldött; a legfrappánsabb választ pedig egykori, török nemzetiségű rádiós kollégám adta: „elképzelhető, de nem megvalósítható”. Abszolút – és ingerült – elutasítást zsidó ismerősöktől kaptam: Hamász=palesztinok; ne próbáljam összemosni a gyilkosokat az áldozatokkal stb. A bejegyzésem születésekor már vagy két hete tartottak a sok ezer polgári áldozatot követelő izraeli bombázások, a mondjuk ki: megtorló terrorbombázások.

Pár napja vitába bonyolódtam aktuális – baloldali – politikai közösségem egyik ifjú tagjával, aki a nyugati baloldali értelmiség (látható) többségéhez hasonlóan eléggé egyoldalúan foglalt állást a palesztinok mellett. A vita konkrét tárgya az volt, hogy a palesztinok által és a propalesztin tüntetéseken hangoztatott „A folyótól [értsd: a Jordan] a tengerig! Szabad Palesztina!” jelszó szerintem ma is ugyanazt jelenti, mint 1960-as évekbeli megszületésekor: Izrael Állam felszámolását és a zsidók tengerbe szórását. Szerinte akkoriban talán tényleg volt ilyen értelmezése (is), de most valójában azt a célt – álmot? – fejezi ki, hogy a földrajzi Palesztina, az egykori brit népszövetségi, majd ENSZ-mandátum területén egy olyan egységes állam jönne létre, amelyben szabadon, békésen együtt élnének zsidók és arabok. Nem hiszem, hogy meggyőztem volna, amikor chat-vitánkat azzal zártam le, hogy ennek a szép álomnak semmi realitása. De a dolgok persze nem most romlottak el, nem most váltak végletesen és végzetesen megoldhatatlanná, kilátástalanná. Mert szerintem ez a helyzet.

Az okokat keresve nem mindegy, hogy honnan kezdjük: október 7-étől? az izraeli bombázások kezdetétől? az 1967-es hatnapos háborútól, amikor Izrael elfoglalta a Gázai övezetet és Ciszjordániát? 1947-49-től, amikor ENSZ-határozat osztotta fel (nagyon bonyolult térképpel) Palesztinát egy zsidó és egy arab államra, s amit az arab államok nemcsak elutasítottak, hanem Izrael Állam függetlenségének kikiáltása után háborút indítottak, s vesztettek? 1917-től, a Balfour-deklarációtól, amelyben a brit külügyminiszter „zsidó nemzeti otthont ígért” a törököktől elfoglalt területen? az 1880-as évektől, amikor az élesedő európai antiszemitizmus (Dreyfus-per, oroszországi pogromok) nyomán megindult a spontán zsidó bevándorlás (az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó, gyéren lakott Palesztinába? netán 70-től, a jeruzsálemi Nagytemplom lerombolásától és a zsidóknak az „Ígéret Földjéről” való szétszórásától? Mit veszünk tekintetbe? Az évtizedek alatt meg-megújuló és jórészt elbukó békekísérleteket, Szadat és Begin 1978-as Nobel-békedíját (Begin a 30-as években az Irgun zsidó terrorszervezet vezetője volt), amit 1994-ben (a sokak által még akkor is terroristavezérnek tekintett) Arafat, illetve az izraeli vezetők, Rabin és Peresz közös Nobel-béke-díja követett – egy végső soron elbukott békekísérletért, a kétállami megoldást elvileg előirányzó Oslói Megállapodásért? (Nem mellesleg Rabint egy szélsőséges zsidó fiatal ölte meg „árulásáért”.) És megintcsak: mit veszünk tekintetbe? A Hamász, a Hezbollah meg az Iszlám Dzsihád támadásait, terrorakcióit vagy a kilátástalan helyzetben élő gázai palesztinokat, netán a Ciszjordániában felgyorsított zsidó telepítést, amely fizikailag is lehetetlenné tesz egy kétállami megoldást? Hosszan lehetne még sorolni a szempontokat, eseményeket. Ki a felelős? A történelem? „És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele.” (Ezékiel próféta könyve 18., Károli Gáspár ford.)

Visszatérve a mába: vannak, akik az elnyomott, hazájuktól megfosztott palesztinok mellett tüntetnek, vannak, akik Izrael önvédelemhez való jogát hangsúlyozzák, s vannak, akik azonnali tűzszünetet követelnek. Kezdjük az utóbbival: tűzszünetet két (jogilag egyenrangú) hadviselő fél szokott kötni, itt egy ország visel hadat egy terrorszervezet ellen, vagyis maximum arról lehetne szó, hogy ez az ország egyoldalúan szüneteltetné katonai akcióit. Hangsúlyozom: nem megszüntetné, hanem – rövidebb-hosszabb ideig – szüneteltetné, mert aligha kétséges, hogy a Hamász felszámolását végig kell vinni. Az újabb kérdés, hogy mi van utána, hogy a ma szinte elképzelhetetlen politikai rendezés híján – és a Gázában most végbemenő pusztítás tapasztalataival – szükségképpen jönnek létre majd újabb terror-/felszabadító szervezetek. A reménytelenségnek ez a logikája.

Mint fentebb írtam, én kilátástalannak tartom a helyzetet. Fenntartás nélkül támogatni tudom, hogy a Hamászt fel kell számolni – igen, ez emberek, egy terrorszervezet tagjainak a megölését (is) jelenti – mert Izraelnek joga van a létezésre, polgárainak a békés, félelem mentes életre. És fenntartás nélkül nevezem emberiesség elleni (ezt régebben emberiség elleninek nevezték), háborús bűntettnek, ahogy ezt most Izrael végrehajtja. És persze fenntartás nélkül álmodozom együtt a békéről, a palesztinok hazához, egyenjogúsághoz, szabadsághoz való jogainak megvalósulásáról

Ez Siegfried Lenz 1978-ban megjelent regényének a címe - de nem erről akarok írni, csak eszembe jutott egy másik, hasonló gyűjteményről, amit ma láttam, és felkavart.

A Németországtól a második világháború után elcsatolt Kelet-Poroszországból, Mazúriából származó Lenz regénye az elvesztett otthonról szól, meg arról - az ellen -, ahogy ezt a veszteséget, az akkoriban még sokak számára élő, sajgó sebet életveszélyes és amúgy irreális politikai törekvésekkel próbálják orvosolni.

Temetésen voltam egy egykori "sváb" faluban. A rokonok, ismerősök utána a község közösségi házában ültek le beszélgetni, falatozni. Egy idő után kicsit unatkoztam, és elkezdtem körülnézni. A mennyezet alatt két falon polc futott végig főleg egykor használt háztartási eszközökkel, sajtártól a tökgyalun át szódásüvegig, meg egy régi rádiókészülék. Amikor fölálltam, a székem mögött, a falon kétnyelvű tablókat fedeztem fel. Az egyik a helység 19.  századi térképének precíz másolata volt, magyarázatokkal. A másik címe "A kitelepítettek - betelepítettek" volt. Utcák szerint sorolta fel azokat, akiket 1946-ban Németországba telepítettek ki, de azokat a német nemzetiségűeket is, akik maradtak. Rákérdeztem: a sógornőm rokonsága nagy részének is távoznia kellett; a nagyapja - másokhoz hasonlóan - azért maradhatott, mert a bányász volt, szükség volt rá, s az utolsó pillanatban az illetékesek úgy döntöttek, hogy csak a parasztoknak kell távozniuk.

Rövid történelmi magyarázat: az 1945. júliusi potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak kimondták a német nép kollektív bűnösségét, és elrendelték a német nemzetiségűek kitelepítését Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. (Igen, etnikai tisztogatás...) Túl a magyar kormányt is kötelező döntésen, az akkori koalíciós pártok közül elsősorban a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt szorgalmazta elsősorban a németek kitelepítését. Az alapelv az volt, hogy aki az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát, annak távoznia kellett - függetlenül attól, hogy a háború alatt a hitlerista Volksbund tagja vagy közismert antináci volt. Végül is a kb. négyszázezres magyarországi németség felét telepítették ki, mert 1947-ben leállították a folyamatot.

Epizód (mert anélkül nincs igazi elbeszélés): a beszélgetésbe bekapcsolódó egyik rokon nevetve meséli, hogy a 60-as évek elején egy falubeli - tréfásan? komolyan? - megjegyezte: kéne egy újabb kitelepítés, mert már kinézett magának egy "sváb" házat.

A szembelévő falon egy egészen más tablót fedeztem fel; a címe valami olyasmi volt, hogy "30 év kulturális sikerei". A Magyarország-térképre felkasírozott fényképek a község iskolai kórusainak, néptáncosainak fellépéseit örökítették meg. Az amúgy sablonos összeállítás igazi érdekessége a 30 év kezdő dátuma volt: 1955. április 4.

Amit kommentárként meg akarok jegyezni, az a dolog - a saját múltra való emlékezés - természetessége.

A gyönyörű regény, egy trilógia befejező darabja, egy nap - és egy félévszázad - története. A magyar-zsidó Uri egy évvel az 1948-49-es arab-izraeli háború után leszerel a katonaságtól, és visszautazik korábbi lakóhelyére (illetve egész pontosan nem is derül ki útjának végcélja). Útközben találkozások és ismerős - arab, illetve zsidó lakosságú - települések révén felidézi Palesztina történetét a zsidó bevándorlástól Izrael Állam megalapításáig.

Már idéztem a könyv elejéről, most az utolsó oldalakról egy részlet:

"Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között."