"Az Ordinyin-házban [Ordinyin:  a regény színhelyéül szolgáló, azonos nevű város nemesi családja -- Rás], a végrehajtó bizottság helyiségében (itt nem volt geránium az ablakokban´- fenn az emeleten gyülekeztek a bőrzekés emberek, a bolsevkok. Ezek, a bőrzekések, mind délceg, bőrkötésű férfiszépség, mind erős, és göndör hajuk csigákban csavarodik a tarkójukon a sildes sapka alatt, állkapcsa mindnek keményen összeszorítva, a szájuk körül kemény redők, és mindnek sarkos a mozgása. A lomha, nehézkes orosz népfajból - a legjava. Bőrzekében -- ezeket nem hatod meg. Így látjuk, így akarjuk, így határoztunk -- és kész. Pjotr Oresin, a költő, igazat mondott: -- "Vagy a rongyosok hatalma -- vagy bitófák birodalma!" Arhip Arhipov napközben bent ült a végrehajtó bizottságban, papírokat írkált, aztán ide-oda rohangált a városban és az üzemben -- konferenciákra, értekezletekre, gyűlésekre. Papírokat irkált összeráncolt szemöldökkel (és a szakálla enyhén borzas volt), a tollat, mint egy baltát, úgy fogta. A gyűléseken idegen szavakat használt, így ejtette ki őket: -- konstantálni, enegrikussan, litefonogramma, fukcionálni, büzsdet -- az orosz mógut szót így ejtette: -- maguty. Bőrzekében, Pugacsov-szakállal. -- Nevetséges? -- és még nevetségesebb: Arhip Arhipov a virradattal kelt, és titokban, anélkül, hogy bárki tudott volna róla -- könyveket biflázott: Kiszeljov algebráját, Kisztyakovszkij gazdaságföldrajzát, a tizenkilencedik századi Oroszország történetét (Gránát kiadás), Marx Tőké-jét, Ozerov Pénzügytan-át, Weizmann Számvitel-ét, egy magántanulásra szolgáló német nyelvkönyvet -- és biflázott még egy kis szótárt is a Gavkin által összeállított, az orosz nyelvben meghonosodott idegen szavak szótárát.

   Bőrzekék.

   Bolsevikok. Bolsevikok? -- Igen. Azok. -- Ilyenek ezek a bolsevikok!"

*

Rég nem írtam olvasónaplót, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne is olvasnék - mármint könyvet. Csak éppen nem mindegyik olvasmány ösztönöz írásra is, hogy tudassam másokkal: egy érdekes/izgalmas/jó könyv került a kezembe. A Pilnyak-regény ilyen. A "meztelen év" 1919, az októberi forradalmat követő polgárháború ideje, a helyszín egy képzeletbeli, de tipikus orosz kisváros, távol Moszkvától és Pétervártól. Szilágyi Ákos egyenesen a forradalom enciklopédiájának nevezi, de aki mindebből egy szocreál, sematikusan "forradalmi" történelmi regényre következtet, az téved. Eligazításképpen: A Meztelen év 1921-ben jelent meg - az orosz avantgard fénykorában - Moszkvában (oroszul) és Berlinben (németül), szerzőjét világhírűvé tette; ettől kezdve Pilnyakot az orosz irodalmi nyelv megújítójának (is) tartják. És 1938-ban - a "nagy perek" idején - összeesküvés (hamis) vádjával kivégzik.  következő harminc évben a szovjet olvasó számára Pilnyak nem létezik. De vissza a regényhez és Szilágyi Ákoshoz: "[E]z az enciklopédia nem szócikkekben tagolódó fogalomtára volt az emberi világ egészének, hanem maga az alig tagolható, a pillanat teljességében és egy nemzet drámájának különös közegében megörökített történelmi folyamat. A forradalomnak ez a fantasztikus enciklopédiája - művészi enciklopédia, amely a zűrzavarossá vált szellemi és anyagi valóság elemeiből, ideológiák foszlányaiból, régi és új eszmék törmelékeiből, levelekből, újságcikkekből, utcai beszélgetésekből, jelszavakból, tudományos elméletek hipotéziseiből, dokumentumokból, vallomásokból, más művekből kölcsönzött idézetekből, filozófiai kitérőkből, vallásos prédikációkból és krónikákból, sorsokból, emberi alakokból, látomásokból állt össze. A régi létformát és életformát felforgató, a mindennapiság elidegenített világát felrobbantó történelmi katasztrófa egyszerre mámorító és letaglózó élményét kínálja ez a művészi enciklopédia..." (Sz. Á.: Hamu és mamu. Az orosz irodalmi avantgard 1917 előtt és után. Holnap Kiadó, Budapest, 1989)

*

A (227 oldalas) regény befejező mondatai:

"Szigoróan áll az erdő, mint a cölöphad, és dögseregekként ront rá a hóvihar. Éjszaka. Nem az erdő és nem a hóvihar küzdelmét énekli-e meg a való hősi ének arról, hogyan haltak meg a vitéz daliák? - A hóvihar új és új dögseregeket zúdít az erdő cölöphadára; üvöltenek, vonítanak, nyüszítenek, tombolva, bömbölve, bőgve, vénasszonyos gonosz acsargással; hullanak a hullák, de a nyomukban új dögsereg terem, nem fogynak, de gyarapodnak, mint a sárkányfejek - egy levágott helyén kettő; és áll az erdő, mint Ilja Muromec." (Borisz Pilnyak: Meztelen év. Ford:. Kántor Péter. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979)

Gyurcsány Ferenc ma egy hosszú Facebook-videóban bejelentette, hogy nem mond le, marad, sőt: visszajön. Mert szükség van rá, szükség van a DK-ra, a baloldalra. 

A magam részéről biztos voltam benne, hogy marad. Egy (politikai) kalandor - húsz éve annak tartom - önszántából nem távozik, nem rombolja le a művét (Gy. F. nélkül nincs DK), legfeljebb megpróbál lavírozni, köpönyeget - "ideológiát" - váltani, szocialistából liberálisba, aztán liberálisból szociáldemokratába öltözni. A hitelesség - vagy egyáltalán: politikai létének értelme - érdektelen. Gyurcsány tehát marad. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy hol és minek, de nincs jelentősége. A DK által a választások előtt bekebelezett két baloldali (inkább csak "baloldali") párt - a hajdani létének romjain és emlékén haldokló MSZP és a nem létező Párbeszéd képviseletében Lendvai Ildikó hajdani pártelnök, frakcióvezető - és egy ideológia nélküli párt egyik fő ideológusa, valamint a nála egy generációval - és egy rendszerrel - fiatalabb Barabás Richárd tegnap a Telexnek adott interjúban meglehetősen ködösen, körvonalazatlanul egy új baloldali mozgalom és párt szükségességéről beszélt. Kb. az egyetlen konkrétum az volt, hogy ebben az új baloldali pártban Gyurcsánynak nem lehet szerepe. Tényleg nem lehetne. De Gyurcsány marad, én meg szkeptikus vagyok, és egyik lábammal (és szívemmel) egy számomra hitelesen baloldali mozgalomban, a - hatalom közelébe valószínűleg (ha és amennyiben, esetleg stb.) csak "létem lemerülte" után kerülő - Szikrában vagyok, a másikkal (Figyelem! Képzavar következik:) rövidebb távú - politikai és nem társadalmi - rendszerváltás reményében a Tiszára szavazok (amelyet Magyar Péter kijelentése nyomán jobboldalinak szokás tartani, de ez a besorolás egyelőre bizonytalan).

Szóval Gyurcsány marad, de ennek számomra nem sok jelentősége van. Mindenesetre érdekes - és szánalmas - lesz nézni, ahogy az utolsó töltényig harcolni fog a "Fűhrerbunkerré" változó pártjában.

Mindennek története van, s ennek illusztrálására egy tíz és egy tizenhat évvel ezelőtti blogbejegyzésem:

Van-e egyáltalán szükség az MSZP-re? (2014. május 29.)

Gyurcsányról, baloldalról (2008. március)

Nem tudom, érdekel-e valakit, de elmondom, hogy holnap kire, kikre fogok szavazni - meglehetősen diverzifikáltan. Lehet, ez csak azért érdekes, hogy 24 óra múlva össze lehessen vetni az eredményekkel.

Szóval, addig is, míg győz a proletár világforradalom, vagy legalább feltűnik a magyar politikai színtéren egy választható valódi baloldali párt - a Szikra sajnos még nem ért el oda - megalkuvó módon, de talán nem értelmetlenül - részt veszek a félfasiszta/globálkapitalista rendszer(ek) által kiírt választáson, és különböző módon jobboldali vagy meghatározhatatlan identitású pártokra, politikusokra szavazok.

A lakóhelyemen - Budapest, 12. kerület - eléggé egyértelmű a helyzet: esélyes polgármesterjelölt Kovács Gergely, a Kutyapárt vezetője, és - a Kutyapárt és a Momentum által támogatott önkormányzati képviselőjelöltre is szavazhatok. Ez kezdettől világos választás számomra.

A fővárosi szint bonyolultabb. Végül is Karácsonyra fogok szavazni. Valójában ez volt az induló álláspontom is, de a Partizán által rendezett Karácsony-Vitézy vita után meginogtam: Vitézy feltörölte a padlót a határozatlannak, felkészületlennek, tutyimutyinak mutatkozó Karácsonnyal. A dolgot már napokkal ezelőtt mégis úgy döntöttem el magamban, hogy lehet, hogy szakmailag Vitézy jobb főpolgármester lenne, de ez elsősorban politikai funkció, a legfontosabb, amit ellenzéki politikus tölt(het) be. Aztán tegnap Szentkirályi Alexandra visszavonása és a Fidesz nyílt kiállása Vitézy mellett végleg eldöntötte a dolgot.

Hosszan gondolkoztam a fővárosi listán. A Karácsony mögött álló, DK vezette lista szóba nem jöhet (Gyurcsánynak tényleg pusztulnia kéne a közéletből), de ott vannak a Kutyák, a Tisza meg a Momentum. Végül ez utóbbiakat fogom választani, mert ezzel hátha hozzájárulhatok a túlélésükhöz, amit fontosnak tartok. Balfaszok, és liberális világképük eléggé távol áll tőlem, de tisztességesek, szimpatikusak.

Az EP-lista--választásom az, ami a környezetemben többeknél kiveri a biztosítékot: habozás nélkül a Tiszára - lényegében Magyar Péterre - fogok szavazni. Nagyon más világot, ideológiát képvisel, mnt az enyém, és valószínűleg soha nem barátkoznék vele, de hosszú idő után benne esélyt - és erőt - látok az Orbán-rendszer megdöntésére vagy legalábbis megingatására, és ez a szempont minden mást felülír. Ráadásul (az interneten) végigkísértem a nyolchetes országjárását, a beszédeit, és rokonszenves volt az emberekkel való találkozása, és többségében az is, amit mondott. Utóbbi szempontból nekem különösen fontos volt az ózdi Hétes-telepen tett látogatása, és at, hogy azt követően szinte minden beszédében kitért azokra az infernális viszonyokra, ahogy ott - és más szegregátumokban - a cigányok élnek. És bár nagy elismeréssel, tisztelettel beszélt a Bódis Krisztina vezette "Van Helyed! Alapítvány tevékenységéről, de hangsúlyozta, hogy állami feladat lenne az ilyen életkörülmények, zsákutcás életesélyek megváltoztatása. Úgyhogy már abban sem vagyok biztos, hogy teljesen más lenne a világlátásunk.

Rég írtam ide, furdalt is érte a lelkiismeret, de most anyák napja alkalom arra, hogy megismételjem egy hét és fél éve, a születési évfordulója alkalmából az "Életcserepek" sorozatban (szerettem) írtakat.

*

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.

Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.

Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.

Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…

És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.

Az anyám.

"Néha a letűnt időt hisszük boldogabbnak. Néha teljesebbnek az elkövetkezőt. Ám ezekből épp a sajátunk az, amely kirekeszt. Talán ezért igyekszünk jelenünk szakadozó rezzenéseiben nem figyelni a pillanatnak sem tökéletlen, sem befejezetlen voltára. Mert nem akarjuk elvetéltnek érezni a mindenkori jelen pillanatot. Hiszen az, hogy az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne, s hogy az elkövetkező tökéletesíthet önmagán, nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól. Ez a kényszerűség ugyanakkor el is állja a más időbe kívánkozás útját, hogy ne érezzük a lét szerencsétlenjeinek magunkat, amiért ez és nem más életünk ideje.

De mert az emberi örök jelen békétlen békéjét mégis mindegyre fenyegetheti a más korba kívánkozás, ezért már-már barbár örömmel örökítjük meg letűnt idők kínjait: háborút, vészt, tűzhalált, gyermekirtást – hátha ezektől a múltba vágyakozásnak szárnya szegül. És a jövő-elképzeltetés sem tesz másként, mikor csillaghullást jósol, embert fűszálnál többet, az út végére apokalipszist, addig pedig a már eddig is untig megért háborúskodást. Különös készsége a léleknek, hogy elfogadja a szellemnek ezeket az időt gyilkolón, embert jelenben tartó ügyködéseit. Így aztán, ha megpróbálunk kitekinteni a saját időnkből, minden irányból hallani véljük a lét jégpáncél-rianásait. Igaz, innen már csak egy lépés, hogy ki nem átallja, akár csodálhatja is korát. Ha másként nem, rettegve-örvendve, amiért most élhet, amikor embert éppen nem irtanak, és amikor még van kenyér. Ez az állapot aztán szülhet ragaszkodást is, sőt megbékéltethet elvetélt életviszonyok tökéletlenségeivel. De ha ily sikeresen bedugtad a füledet, és eltakartad a szemedet, hogy más időkre ne figyelhess, akkor már itt akarod tudni magad mellett szüleidet, gyermekeidet és mindazokat, akik körülvesznek. Innen a féltés, és innen a lehetetlen kívánság is, hogy mindenki addig éljen, amíg te élsz, amíg neked is, számodra is élhet."

A második oldalnál már abba akartam hagyni, annyira mesterkéltnek éreztem a nyelvét, stílusát. Most az 57-iknél tartok, van még hátra bő háromszáz. Valahogy beleszoktam, bevont nemcsak a történet, hanem a nyelv is - az értelmező szótárban és az interneten se található fura erdélyi tájszavakkal -, meg a lassú, ráérő mesélés. A nyelv is, az elbeszélésmód is kicsit Sütő Andrást idézi, a csaknem ötven éve olvasott Anyám könnyű álmot ígért című gyönyörű regényt.

105 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot. A proletárdiktatúrát. A tavalyi megemlékezésem

Tegnap kimentem Magyar Péter tüntetésére, elsősorban kíváncsiságból, érdekelt, hogy hányan lesznek, milyen a hangulat. Ambivalens érzéseim, gondolataim vannak.

Mint előző bejegyzésemben írtam, a Partizán-interjú óta rokonszenvvel követem Magyar Péter fellépését, de erős ideológiai fenntartásaim és kétségeim vannak. A tegnapi tömeg - s benne az egyes emberek arca, hangulata, derűje - lenyűgöző volt, ahogy imponált az egész rendezvény profizmusa. Az számomra már az elmúlt hetek napi Facebook-bejegyzései alapján kiderült, hogy Magyar profi politikus, illetve profi kommunikációs stábbal rendelkezik. Pontos üzeneteket fogalmaz, amelyekben egyébként semmi új nincs más ellenzéki pártok megszólalásaihoz képest, csak éppen tőle el lehet hinni, hogy képes lenne az ígéreteket, célokat tartalmazó programját megvalósítani. Ugyanis a fellépése erőt, határozottságot sugároz. Nem kiabál, nem jajong, nem maszatol, hanem sallangmentesen, egyszerűen kijelent.

Azt írtam, "tőle el lehet hinni", és az általa keltett érdeklődés- és reménycunami - amit a közvéleménykutatások is igazolnak - azt bizonyítja, hogy sokan hisznek - nemcsak neki, hanem - benne. Úgy tűnik, képes (utolsó?) reményt kelteni egy apátiába süllyedt társadalomban. Az az én bajom, hogy már nem vagyok hívő, s nem abban reménykedem - mert reménykedem! -, hogy M. P. valamiféle politikai messiás -, hanem abban, hogy kellő hitet, elszántságot képes kelteni ahhoz, hogy legalábbis megrendítse Orbán hatalmát. Sokak számára lehet meggyőző, hogy az ellenzéki pártokat is az Orbán-rendszer függelékének, részének nevezi, hogy a magyar társadalom többsége számára csalódást és kudarcot hozó egész "elmúlt harminc évvel" hirdet leszámolást. Ezzel függ össze a szkepszisem. Hajdani önmagamat meghaladva, már nem gondolom, hogy a múltat el lehet törölni, s ezért némileg bonyolultabbnak, nehezebben megvalósíthatónak tartom a Magyar által evidensen és helyesen megfogalmazott célokat. És eltérően a Magyarban őszinte, tiszta embert látó és benne ezért hívő, reménykedő követőktől, nem tudom, hogy M. P. mennyire őszinte, de azért bízom benne, mert azt látom, hogy profi. Majd meglátjuk. (Tegnap este szerintem máris elkövetett két hibát a Partizánban adott újabb interjúban, amikor hajlandó volt belemenni annak megvitatásába, hogy a meghirdetett "árokbetemetés", ideológiai, politikai táborokon felülemelkedés jelenti-e azt is, hogy adott esetben koalícióra lépne a Fidesszel (kitérő, maszatoló választ adott, amelynek sarokpontja az volt, hogy "Gyurcsánnyal soha"); illetve hagyta magát belesodorni konkrét szakpolitikai kérdések megvitatásába, noha hangsúlyozta, hogy ő nem szakpolitikus, és az egészségügy, az oktatás átalakítását vagy a gazdasági hangsúlyok kijelölését szakemberekkel, szakmai szervezetekkel kell megvitatni.

A tegnapi - minek nevezzem: tömeg? közönség? hívek? érdeklődők? -, szóval a tegnap az Andrássy úton Magyar Péter hívására összegyűlt több tízezer ember, ahogy elnéztem, idősebb volt, mint a múltkori influenszertüntetés ennél is nagyobb közönsége; körülöttem inkább 30-60 év volt a jellemző korátlag - vagyis eltérően a Hősök terét megtöltő fiataloktól, az a korosztály, amely inkább elmegy szavazni. Azt gondolom, hogy már a következő közvéleménykutatások a legerősebb ellenzéki tömörülésnek mutatják majd Magyar tömörülését.

A nevezetes Partizán-interjú óta rokonszenvezem Magyar Péterrel, drukkolok neki. Március 15-ei fel- és meghívásával kapcsolatban azonban ambivalens vagyok, még nem döntöttem el, hogy elmenjek-e. Több problémám is van. 

Baloldali (szélsőbaloldali?) ember vagyok. Magyar önmagát egyértelműen jobboldaliként határozza meg, és nekem ezzel semmi bajom, már 2022-ben, Márki-Zay ellenzéki miniszterelnök-jelöltségét is helyeseltem, mert úgy gondolom, hogy ma Magyarországon csak a mainstream "baloldali" pártoktól (MSZP, DK) elzárkózó tömegek megnyerésével lehet megbuktatni az Orbán-rendszert. Magyar azonban nemcsak a kétosztatú politikai tér lerombolásáról, hanem a "magyar embereket" mesterségesen elválasztó árkok felszámolásáról is beszél. "Aki magyar, velünk tart!" - hangzott az 1956. október 23-ai jelszó, amely már aznap este, a Rádió épületénél hamisnak bizonyult. "[K]özösen, felesleges ideológiáktól mentesen, pozitív célokért küzdve, képesek vagyunk Magyarországon a semmiből egy új, más világot építeni." - írja M. P., és ez nagyon szépen, szívmelengetően hangzik. Csakhogy: mi az, hogy "felesleges ideológiák"? Az ideológia világnézetet jelent, azt, ahogyan gondolkodom az engem körülvevő világról, annak megőrzéséről vagy meghaladásáról, az életemet, közéleti tevékenységemet, céljaimat meghatározó elveket jelent. Ideológia Magyar Péter "jobboldalisága", büszkén hangoztatott konzervatív családi öröksége meg az én (itt most nem részletezendő) baloldaliságom is. Ahogy ideológia a politikai jelszóként használt "magyar" is. Az (ideológiai) zavart fokozza a "a semmiből egy új, más világot építeni" jelszó. Igen, egyetértek, egy új és maitól nagyon eltérő világot kell(ene) építeni, csakhogy egyrészt nem biztos, hogy ugyanazt gondoljuk arról az új világról, másrészt tévedés, hogy a "semmiből" fogunk, a semmiből tudunk - remélhetőleg - építkezni. Nem. Egy adott - szétroncsolt - társadalom, súlyosan sérült mentalitás, valamint egy bizonyos célokra kialakított államszervezet a kiindulópont, ami nagyban meghatározza a jövő lehetőségeit. 

Igen, tudom, egy "forradalminak" szánt, lelkesítő politikai felhívás nem tartalmaz dilemmákat, szükségképpen leegyszerűsítve fogalmaz, de ettől még bennem megszólalhatnak ezek a kétségek. Amelyekhez e pillanatban az a kétség - pontosabban: nemtudás - társul, hogy vajon Magyar Péter egy elhivatott, az általa megfogalmazott célt (talán) megvalósítani képes, profi (vagy legalábbis profivá válni képes) politikus, megfelelő társakkal, szövetségesekkel, támogatókkal; a lózungokon túlmutató programmal, egy profi politikai szervezet lehetőségével - vagy csak egy lelkes, tisztességes amatőr one man show-járól van szó.

Várok, figyelek, gondolkodom - remélek is -, és majd március 15-én délelőtt eldöntöm, hogy délután kimegyek-e a sokat látott Andrássy (Sztálin, Magyar Ifjúság, Népköztársaság) útra.

Az itt olvasható szöveg harmadik ismétlése egy jó 15 éves bejegyzésnek, s kell-e mondanom, aktualitását a "kegyelem-botrány" kapcsán a magyar gyermekvédelem szomorú helyzetével kapcsolatban napvilágot látott értesülések, vélemények - és országos felháborodás adják. Amikor most rákerestem, kiderült, hogy sok évvel ezelőtti első ismétlésére is egy pedofilügy adott alkalmat.

*

Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem (a forgalmas Mező Imre - ma Fiumei - úton rohangált keresztbe, ide-oda), és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

*

Kiegészítés: vannak frissebb emlékeim is a "gyermekvédelemről". Egy cigánytelepen működő egyesület (Bagázs) önkénteseként 2018-től mentoráltam az akkor a kalocsai, később a zalaegerszegi speciális gyermekotthonba került Ricsit (holnap lesz 21 éves, isten éltesse!). A technikai, civilizációs körülmények természetesen összehasonlíthatatlanok az 50-60 évvel ezelőttiekkel. De a szellem, a légkör, a gyerekek kiszolgáltatottsága...