A Facebook emlékként feldobott egy általam 9 éve föltett, de immár 55 évvel ezelőtti fényképet. Vagyok annyira önimádó meg múltba révedő, hogy ismét közzétegyem - ezúttal itt is - együtt egy 2009-es blogbejegyzésemmel.

Egy évszázad hordaléka 5. - Osztaskovo, Internacionálé

Némi kényszerű szünet (mást kellett olvasnom) után ismét belevetettem magam Thomas Mann regényébe. Ez a "belevetés" persze nélkülözi a hevességet, sietséget, vagyis "némileg" lassabban haladok, mint egy Agatha Christie-krimivel; vannak mondatok, bekezdések, amiket kétszer-háromszor is el kell olvasni, aztán a könyvet leeresztve gondolkodni. 

Most két részletet idézek (egymástól kb. 80 oldal különbségre): az elsőt a Leverkühnnek megjelenő (talán belső) ördög mondja, az első világháborúról szóló másodikat az elbeszélő - a regény humanista krónikása, Serenius Zeitblom, illetve a második világháború idején valamikori nacionalista önmagára visszatekintő Thomas Mann.

"Hogy mi a beteg, mi az egészséges, fiam, ebben a kérdésben sose engedjük át nyárspolgárnak a döntést. Nyílt kérdés, hogy a nyárspolgár vajon szakértő-e élet és halál dolgaiban. Gyakran megesik, hogy az élet kapva kap olyasmin, ami halál vagy betegség útján jött létre, és ettől váratlan távlatokba, magasságokba lendül. Elfelejtetted-é, amit a főiskolán tanultál, hogy Isten a rosszból jót tud csinálni és nem szabad megfosztani Őt az erre való alkalmaktól? Item: egyvalakinek mindig betegnek, eszelősnek kellett lennie, hogy a többieknek ne kelljen. És hogy az eszelősség hol kezd igazán betegséggé fajulni, nem könnyű ám eldönteni. Ha valaki révülten odaírja a margóra: 'Idvezültem! Önkivületben lebegek! Ez új, ez nagyszerű! Ó, megvilágosodás túláradó gyönyöre! Orcám izzik, mint az olvadt acél! Örjöngök, és ti is örjöngeni fogtok valamennyien, ha ez eljut hozzátok! Isten legyen akkor irgalmas szegény lelketeknek!' - akkor ez vajon még eszelős egészség-e, normális eszelősség vagy pedig meg van támadva a meninxe?"

***

Kitört a háború. A végzet, mely oly sokáig lebegett vészterhesen Európa fölött, most lecsapott, és előre látott, begyakorolt események fegyelmezett és pontos lebonyolításának álcázva tombolt városainkban, ijedelmet, megrendülést, szorongatottságot, sorstudatot, erőérzetet és áldozatkészséget keltve az emberek szívében, elméjében. Meglehet, s hajlandó vagyok elhinni, hogy egyebütt, ellenséges, sőt szövetséges országokban a végzetnek e rövidzárlatát sokkal inkább érezték katasztrófának, 'grand malheur'-nek, amint ezt gyakran hallottuk a háború során francia asszonyok szájából, akik, igaz, aháborút saját hazájukban, szobájukban, konyhájukban élték át: 'Ah, monsieur, la guerre, quel grand malheur!' Nálunk, Németországban azonban a háborút tagadhatatlanul emelkedésnek, történelmi ünnepnek, örömteli indulásnak, a hétköznapok levetkezésének fogták fel, szabadulásnak az egyetemes tespedésből, amelyet nem lehetett már tovább kibírni, lelkesítő jövő kibontakozásának, kötelességteljesítésre és férfias bátorságra való felhívásnak, egyszóval: a hősiesség fesztiváljának. [...]

Általában nem tagadom, teljes mértékig kivettem részemet a fentebb jellemzett tömeglelkesedésből, noha ennek mámor és részegség jellege távol esett egyéniségemtől, és kissé megfélemlített. Lelkiismeretem - a szót itt nem egyéni, hanem egyetemes értelemben használom -, lelkiismeretem nem volt teljesen tiszta. [...] Ha a háborút többé-kevésbé tudatosan, egyetemes megpróbáltatásnak érezzük, amelyben minden egyén és minden nép külön-külön hajlandó megállni a helyét, és kész vérével vezekelni a korszak bűneiért, gyarlóságaiért (amelyben mindenkiéi benne foglaltatnak); ha ezt a háborút, ezt a megpróbáltatást affréle áldozatbemutatásnak érezzük, melynek segítségével levetkezzük az Ó-Ádámot, és egyesült erővel új, magasabb rendű életet küzdünk ki - akkor a köznapi morál érvényét veszti, el kell hallgatnia a rendkívüli előtt." (Szőllősy Klára ford.)

Olvasónapló - Thomas Mann

Olvasónapló: Doktor Faustus (2)

Uj Péter ezzel a szomorú megjegyzéssel tette közzé - Marianne Faithfull halála alkalmából - ezt a felvételt. Nekem, mondjuk, nem ők jelentették/jelentik a 60-as éveket, de ez most mellékes.

Trendi dolog szidni a Facebookot, magam is szoktam, miközben naponta töméntelen időt töltök vele. De vannak csodaszép pillanatai is: sokan osztják meg kedvenc verseiket. Ma Kosztolányi Hajnali részegségét dobta elém. Boldogan olvastam - ki tudja hanyadszor bűvölt el. M-nak is kedvence volt Kosztolányi, már csak ezért is, itt is, megosztom.

Időnként újrahasznosítok régi bejegyzéseket. Ez most  apáról és fiáról, egy magyar-bolíviai-chilei kommunista festőművészről, s az ELTE BTK utolsó KISZ-titkárából jobboldali internacionalistává váló fiúról - ha tetszik, két világforradalmárról -, egykori barátaimról úgy került elő, hogy egykori rádiós kollégám a Facebookon (egy zárt csoportban) sorozatot ír az egykori Magyar Rádió Külföldi Adások Főszerkesztőségéről - s most éppen pár sort az 1978 és 1984 között általam vezetett spanyol szekcióról. 

Ez egy 2008-as bejegyzés: https://ras2.blog.hu/2008/10/22/updated_egy_evszazad_hordaleka_2_gyuri_aki_jorge

"Minden műben sok a látszat., még tovább is mehetnénk, s azt mondhatnók, látszat az egész mű. Becsvágyó törekvése, hogy olybá tűnjék fel, mintha nem csinálta volna senki, hanem úgy keletkezett, magától pattant ki - mint ahogy Pallas Athéné pattant ki Zeusz fejéből domborműves fegyverzetének teljes ékességében. Ez azonban csak látszat, ámítás. Műalkotás sohasem pattant így ki sehonnét. A műalkotás munka, mesterségbeli tudás eredménye, célja a látszatkeltés - és ezek után csak az a kérdés, vajon tudatunk, megismerésünk, valóságérzékünk mai állapota mellett megengedhető-e még ez a játék, szellemileg lehetséges-e, komolyan vehető-e; vajon a mű mint harmonikus és magába zárt képződmény áll-e még valamiféle legitim viszonyban társadalmi állapotaink teljes bizonytalanságával, rendezetlenségével, diszharmonikus és poblematikus voltával, s nem válik-e manapság hazugsággá minden látszat, még a legszebb is, sőt éppen az a leginkább?

[...] A művészet lelkiismerete ma már berzenkedik a látszat és a játék ellen. A művészet nem akar többé játék és látszat lenni, megismeréssé akar válni.

De ha valami megszűnik egyezni a tulajdon meghatározásával - vajon nem szűnik-e meg egyáltalán? Hogyan tengesse létét a művészet, ha megismeréssé válik?"

"Ekkor megsejdítettem az életérzés teljességét, amely az olümposzi görögségnek a mélység istenei előtt való áhítatos, beavatott hódolásában kifejeződik, és később gyakran magyaráztam felső osztályos gimnazistáimnak a katedráról, hogy a kultúra lényege az éjszaka sötét, félelmetes hatalmainak jámbor és rendező, szinte úgy mondanám: engesztelő bevonása az istenek kultuszába." (Doktor Faustus. Ford.:Szőllősy Klára)

Az élethez hozzátartoznak a rituálék; erről a többi között itt írtam, különös tekintettel az év eleji Tonio Krögerre. Most is Thomas Mann van - vagyis ünnep, áhitat, boldogság -, de most a Doktor Faustus. Nagyobb falat, másodszor vágok bele, elsőre, sok évvel ezelőtt beletört a bicskám; már arra se emlékszem, hogy valójában végigolvastam-e, csak arra, hogy kötelességérzettel rágtam át magam rajta. Ez az egyetlen - tudati búvópatakként nyugtalanító és valamikori újrapróbálkozásra ingerlő - kudarcként (Dosztojevszkij melletti) kedvenc írómmal kapcsolatban. Most az hívta elő, hogy a Magyar Narancsban Ács Pál az 1914-ben még nacionalista konzervatív Thomas Mann esszéjéről, az Egy apolitikus ember elmélkedéseiről írt. Noha Ács szerint ezt a magyarul csak 2000-ben megjelent könyvet nálunk szinte senki nem olvasta, én speciel igen (emlékeim szerint az istenben boldogult - és egy sötét Fidesz-MSZP alku következtében felszámolt [de ez mellékszál; mellékszál? ugyan!] Gondolat - Jel című rádióműsor hatására). A valóban zavarba ejtő Elmélkedések ideológiáján, világszemléletén aztán a nácizmus hatására jut végleg túl Mann, de valószínűleg ez ösztönzött arra, hogy most a Doktor Faustusért nyúljak. Szilveszterkor (még Magyar Péter újévi beszéde előtt) vettem le a polcról, és kezdtem mondatról mondatra kortyolgatni, ízlelgetni.)

Thomas Mann-nal egyébként természetesen az iskolai kötelezők - Mario és a varázsló, A Buddenbrook ház - voltak az első találkozásaim, utóbbit azt hiszem, (akkor) kicsit untam. Saját jogon nem sokkal később A kiválasztott meg A törvény című kisregények már igazi élményt jelentettek, és a következő évtizedekben nemcsak műveltségem, kultúrám, hanem az életem részévé váltak a József és testvérei (az Örkény Színház zseniális előadásával együtt), A varázshegy meg jónéhány novella.

És még valami: tizenhét évvel ezelőtt Thomas Mann volt a katalizátora, "terepe" egy máig fontos barátságnak az akkori Platen bloggerrel. Mélységes mély a múltnak kútja...

2024 talán legszebb és legfontosabb fotójával - készült májusban az ózdi Hétes-telepen - kívánok boldog 2025-öt. (forrás: hvg.hu)

Egyre jobban idegesítenek azon baloldali meg (baloldali) liberális ismerőseim, barátaim, akik ha szóba kerül Magyar Péter és a Tisza Párt - márpedig ha politizálunk, szóba kerül - komor tekintettel előadják, hogy 1./ MP nagy valószínűséggel Orbán2.0; 2./ Fogalmunk sincs róla, hogy mit akar, nincs programja. 

Az első állítás, ugye, azt foglalja magában, hogy MP ugyanolyan autokrata személyiség, mint OV, és ugyanolyan antidemokratikus/autokratikus/diktatórikus rendszert "üzemeltetne", mint amilyen a Fideszé, Orbáné. Nos, azt gondolom, hogy ez lehetetlen. Bármilyen fordulat következtében - s e lehetőségek közül ma a legnagyobb valószínűsége a Tisza választási győzelmének van -, tehát bármilyen körülmények közt távozik/bukik Orbán, az rendszerének minimum a megváltozásával jár. Magyar ennél többet: rendszerváltást ígér. Persze ígérni sok mindent lehet, de MP annyira elkötelezte már magát bizonyos, a demokratikus jogállam helyreállítását célzó lépések mellett, hogy ezektől nehéz lenne visszatáncolnia - és miért is kéne azt gondolnunk, hogy nem gondolja őket komolyan. Ilyen ígéret a választási rendszer megváltoztatása, a parlament valódi funkcióinak és a hatalmi fékeket, ellensúlyokat  biztosító intézmények - ügyészség, Alkotmánybíróság, közmédia stb. - függetlenségének helyreállítása, s mindezek külső biztosítékaként csatlakozás az Európai Ügyészséghez, megállapodás a jogállamisági feltételekről az Európai Bizottsággal. Magyar politikai habitusának - vagy tudatosan választott politikusi profiljának (a kettő közti különbség szerintem mindegy; az első mellett az őszinteség, természetesség szól, az utóbbi mellett a politikusi profizmus) - bizonyítéka, ahogy országjárásai során fizikailag és verbálisan kapcsolatot teremt az emberekkel, vagy ahogy - gyakran elhangzott állítása szerint - szakemberek széles körének bevonásával dolgoznak a Tisza leendő választási és kormányprogramján. Ezzel kapcsolatban ismételten elhangzó kétség, vád, hogy miért nem látni ezeket az embereket, miért a folytatódó "one man show" (ami akkor is folytatódik, ha a gyűlésein fel-fel tűnik egy-egy tiszás fővárosi vagy EP-képviselő). Az állásából azonnal kirúgott Tarr Zoltán esete is mutatja, mi várhat a funkcióban, állásban lévő szakemberekre, ha nyíltan odaállnak Magyar Péter mellé. És MP-nek az az érve is elfogadható, hogy a fideszes tömegmédia karaktergyilkosságától is óvni akarja munkatársait, támogatóit. Feltehetőleg közben folyik pszichológiai és média-felkészítésük az elkerülhetetlen "coming out"-ra.

Programnélküliség. Írott általános és szakpolitikai programja valóban nincs a semmiből 7-8 hónapja létrejött Tisza Pártnak - a legutóbbi ígéret, ha jól emlékszem, tavaszra szól. Az azonban hazugság alapos csúsztatás vagy súlyos tájékozatlanság, ha valaki azt állítja, hogy semmit se tudunk, mit akar, mik a - gyakran még körvonalazatlan - elképzelései Magyar Péternek. A demokratikus jogállam helyreállításának ígéretével függ össze a korrupciós oligarcharendszer felszámolása, amiről rendszeresen és nagy hangsúllyal beszél. Ugyanekkora hangsúlyt kap az állampolgárairól gondoskodó és működő, szolgáltató állam követelése - lásd egészségügy, szociális ellátás, a bürokratikus tanügyi rendszerrel szemben a tehetségkibontakoztató, szabad oktatás. MP minden lehetséges alkalommal beszél az európai - sőt közép-európai - viszonylatban nyomorúságos minimál- és átlagbérrről, a nyugdíjakról. A kis és nagy településeket egyaránt felölelő országjárások állandó témája a vidék pusztulása, az oligarchikus nagybirtokrendszertől a falvak elnéptelenedéséig, a leépített egészségügyi ellátás és közlekedés. Súlyos politikai vakság - vagy bűntudat -, ha baloldalon valaki nem veszi észre, hogy Magyar országjárásai során tudatosan, rendszeresen keresi fel az ország legszegényebb településeit, ahol, ha külön nem is mindig hangsúlyozza, de a youtube és Facebook videóközvetítésekből nyilvánvaló, hogy a lakosság jelentős része cigány (esetleg éppen romatelepről van szó, mint amikor tavasszal az ózdi Hétes-telepről jelentkezett be.) Melyik baloldali (vagy "baloldali") párt vezető politikusa fotózkodott az utóbbi húsz évben cigányokkal? Tegnap alkalmam volt - közönségként - részt venni okos és tekintélyes baloldaliak szócséplésén hivatalos téma szerint a baloldal jövőjéről, a valóságban inkább kétes közelmúltjáról és sivár jelenéről. Valahogy futólag szóba került a feltétel nélküli, állampolgári alapjövedelem, amire rögtön elhangzott, hogy ez veszélyes, mert az ezt fölvető baloldali pártot, politikust azonnal a cigányok támogatásával fogják vádolni. Cinizmus, aljasság, gyávaság. Politikai gyávaság, ha nem vállalljuk az elveinket - de lehet, hogy nincsenek is elveink. Elnézést, ez már nem MP-ről szól.

Viszont éppen Magyar Péter szociális érzékenysége, a társadalom peifériájára szorult-szorított emberek, csoportok iránti nyitottsága teszi számomra kérdésessé a bal-jobb politikai skálán történő besorolását. MP önmagát nemzeti, keresztény jobboldaliként definiálja - akárcsak Orbán vagy Semjén Zsolt. A latin mondást - si duo faciunt idem, non est idem - gyakran idézik magyarul (hibásan) úgy, hogy "ha ketten ugyanazt mondják is, az nem ugyanaz", holott a latin faciunt cselekvést jelent. Nos, ebben az esetben azt gondolom, csak a szavak egyezéséről - mint MP mondani szokta, kisajátított fogalmakról, hazug fideszes szimbólumhasználatról van szó. Nem akarom MP-t baloldalinak beállítani, nem tudok olyan megnyilatkozásáról, amely az alapvetően igazságtalan kapitalizmust mint társadalmi-gazdasági rendszert bírálná. A szociális gondoskodás, az elesettek felé fordulás pedig simán belefér a százötven éves keresztényszocialista gondolkodásba. Sajátos módon ez ma Magyarországon - ha komolyan veszik - felforgató baloldaliságnak számít. De ez legalább már van.

(Mert az nem lehet, hogy pont csak én ne értékeljek.)

Azt gondolom, hogy az amerikai választók Trumpra voksoló többsége az erőre szavazott, egy erős férfira egy ingatag, bizonytalan világban. Egy - a kampánya alapján - semmilyen nővel szemben.

Eltekintve leghívebb, legelvakultabb - nem csekély számú - rajongóitól az emberek tisztában voltak/vannak, hogy egy gátlástalan hazudozóra, egy szeszélyes idiótára szavaznak, de egyszer már kipróbálták, volt elnök, és Amerika nem dőlt össze. És egy szeszélyes idiótától az is kitelhet, hogy csak másoknak (migránsok, Kína, a pökhendi potyautas európaiak) árt majd, és az nekünk jó lesz.

Az erőhöz, az egyszerű, gyors kemény megoldást ígérő politikusokhoz, pártokhoz húzás a 70-es évektől uralkodó neoliberális világrend felbomlása, kudarca nyomán világjelenséggé vált, a brazil az argentín Mileitől a holland Wildersen és a német AfD-n át Putyinig. Meg Orbánig, Ficóig.

Lásd még Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmjét.

(Amúgy meg szép lesz nézni Orbán pofára esését.)