„[E]gy ilyen intézmény vezetésébe csak annyi erkölcs kell, mint só a levesbe. Ha túl kevés, ha túl sok: ehetetlen. Az alapanyag a rutin, a szabály, a szakszerű és célirányos rend. Aki jól ír, az többnyire rosszul parancsol. A moralisták vagy elmamlaszkodják a hatalmat, vagy kárhozott dühvel kegyetlenkednek. Egy filozófus századparancsnok vagy mindent szabadjára hagy, vagy tizedel. Én elvállaltam a feladatot: rendet tartani száz alkalmazott és háromszáz beteg fölött; ehhez ravaszkodnom, politizálnom kell. Ha nem lépek be a pártba, még ma is osztályos orvos lennék. Kiváltottam a tagsági könyvecskét: igazgató vagyok. Cselekedni csak az tud, aki belül van. Neked az a bajod, hogy hittél Marxnak, összekeverted a kritikát meg a cselekvést, ezért is csuktak folyton le.”

"Nekem a társadalom az, ami van. Olyan, amilyen, nem kérhetek másikat helyette. Ha nem tehetek mindent benne, ez nem ok arra, hogy semmit se tegyek. Vigyázva sakkozom, nehogy egy figyelmetlen lépés hanyatt vágjon. Elismerem: mérsékelt reformok. De hozzáteszem: védhetők. Felvilágosult konzervatív bolondokháza: ez még elmegy. Paraszt őseim megszokták, hogy szeszélyes urak alatt boldoguljanak. Mit tehet a kicsi a nagy ellen? Csapja be. Bólogasson, és hízzon az árnyékában. Konzervatív szöveg, liberális gyakorlat; csináld, de ne mondd ki. Butábbnak akarok látszani, mint amilyen vagyok. Nekem az a jó, ha a frázisaimtól elalszanak.”

„Az számít, hogy mire való vagyok, s nem az, hogy nekem mi a jó. Szabadság? Paranoiások rögeszméje. Azt hiszik: ketten vannak: ők meg a világ. Én nem meggyőzni akarom a világot, a helyemet keresem benne. Szeretek játszani, és nem akarok kimaradni a csapatból. Egy kis függetlenség nekem sem árt, csak ne kerüljön túl sokba. Alamuszi vagyok, szeretek túljárni feljebbvalóim eszén. De a sikerhez hozzátartozik, hogy ne kételkedjenek a hűségemben. Tudok áldozatokat is hozni ezért. Hogy Istent meggyőzze a hűségéről, Ábrahám a fiát adta volna. Mit gondolhatott Istenről, amikor elindult azzal a fiúval kézen fogva? Ez az ő titka.”

Részletek egy elmegyógyintézet igazgatójának monológjából, Konrád Györgynek az 1970-es évek végén született, de legálisan csak 1989-ben megjelent regényéből. Annak idején, 1969-ben szenzáció volt Konrád első (kis)regénye, A látogató. Akkor, frissiben olvastam, nagyon tetszett, és nemrég újraolvasva se csalódtam. Második regényéről, az 1977-ben megjelent A városalapítóról az volt az emlékem. hogy úntam. Most az olvasókör miatt újra elővettem, de olvashatatlannak, idegesítőnek találtam a redundáns szóömlenyeket - itt kell bevallanom, hogy Juhász Ferencet se nekem írta verseit -, ötven oldal után feladtam, és elővettem A cinkost, amelyről R. azt mondta, hogy Konrád legjobb regénye. Túljutottam az 50. oldalon (a 450-ből), már tudom, hogy nem tartozik majd kedvenc könyveim közé, de - a helyenként modoros "stílbravúrok" ellenére - egyelőre érdekel, és várom, hogy beigazolódjék a borítószöveg ajánlása, mely szerint ez "történelmi kalandregény", "politikai pikareszk", "kíméletlenül pontos, rendkívüli empátiával megírt s a magyar történelem [1989-től számított] elmúlt öt évtizedének homályban tartott régióit átvilágító próza". A fentebbi rövid részlet mindenesetre sokat elárul - felidéz - a 70-es évek értelmiségi hangulatáról, politikai dilemmáiról.

"Ma lenne 46 éves" -írja Peti. Nem tudom 46 évesnek elképzelni. 30 volt, amikor - virtuálisan - megismerkedtünk. 36, amikor meghalt. Az elmúlt egy órában neki írt bejegyzések, levélváltások, chatfoszlányok közt tallóztam. "Faszkalap." "Szeretlek, te barom." Ilyesmik (is). Meg sok vers, köztük ez:

                        Kosztolányi Dezső : Vigyázz

Az ember (a blogger) általában akkor blogol, ha mondanivalója van. Régen több volt - blogból is; ami meg a mondanivalót illeti, annak jórésze, nálam a közéletiek nagyrészt átköltöztek a Facebookra.

Van, amikor a ember illendőségből posztol, mert tudja, hogy vannak - maradtak - olvasói, akik elvárják, de legalábbis várják, s ez kötelez, meg jól is esik. Szóval most igazából nincs mondanivalóm. Olvasónaplót se írok mindenről, amit olvasok - most éppen a Galilei Kör történetéről, vagyis száz-százhúsz év előtti lelkes, baloldali fiatalokról - Polányi Károlytól Rákosi Mátyásig. 

És még a blogolásról: sokan abbahagyták, akikkel másfél évtizede még rendszeresen olvastuk egymást, némelyek közülük közben személyes ismerősökké, barátokká váltak, és vannak, akik meghaltak - mindannyian nálam fiatalabbak... És van, aki hol van, hol eltűnik. Most éppen két-három napig nem néztem rá egy számomra fontos blogra - bloggerre -, s azt kell tapasztalnom, hogy időközben eltűntek a bejegyzései. Máskor is megesett már, különböző okokból, és az ember ilyenkor találgat, mi történt, jó vagy rossz, vagy csak éppen nem a nyilvánosság előtt akarja élni az életét. Az ő dolga, az ő döntése, de hiányzik.

Hiány... A Facebookon került elém ma egy vers, azonnal meg is osztottam, de ide is beteszem, különös tekintettel egy pár nap múlva esedékes születésnapra.

"Ő [Bernhard, a gyűjteményalapító Zygmunt Rogalla fia] állapította meg, vette észre, hogy a látogatók arca, ahogy az idő múlik, egyre vénebb... Néha elnéztem a nyílt magaslaton a szélbe belegörnyedve imbolygókat, inkább vénasszonyokat, mint vénembereket, aztán föltolakodott bennem a gondolat, hogy a múlt hangjai halkulhatnak és halkulhatnak és végül elenyészhetnek, és hogy az eredet tanújelei közé hazatérni csak annak nem agyrém. akinek valaha sajátja, birtoka volt, ami elveszett. Érted? Egyszer csak azzal kellett számolnom, hogy a mi emlékeink és kötődéseink is elöregszenek, kihullanak a világból, és hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett az indulásunk tavaszán, nyilvánvalóan már csak a mi szemünkben érték, azokéban viszont, akiket örököseinkké akarunk tenni, már nem az. Tudod, kérdezgetni kezdtem magamat akkoriban: vajon átörökíthető-e a veszteség fájdalma, egyáltalán továbbadható-e efféle érzés, indíttatás és feladat - hiszen csak idő kérdése, hogy mikor oszlik el egy valós élmény, mikor válik délibábbá, remeg csak mint hőséges káprázat, elérhetetlenül.

...

Törődjünk csak bele, mi megszállott szellemidézők, hogy ami nekünk nagyon sokat jelent, az másoknak kétes: talán minden mulandóságra van ítélve, és a mi próbálkozásaink, amikkel ezt-azt, szerintünk példát, példamutatót az öröklétbe akarunk átemelni, csak a mi reménytelen lázadozásunkat jelzik a lelkünk mélyén belátott hasztalanság ellen."

Ezek a keserűen nosztalgikus mondatok is egyfajta befejezését jelenthetnék a hajdani (német) Mazúriát - már kitelepítésben idéző - honismereti gyűjtemény történetének, de Lenz keményebb: amikor a múltról, az elvesztett egykori otthonról tanúskodó gyűjteményt valamifajta "történelmi jog" és igény alátámasztására akarják felhasználni, Zygmunt felgyújtja, megsemmisíti a gyűjteményt - egész élete munkáját, értelmét. Ez egyébként már a regény első mondataiból kiderül. A rákövetkező 640 oldal annak - gyönyörű - elbeszélése, hogy mi volt, mit jelentett Mazúria.

Kapcsolódó bejegyzések:

Honismereti gyűjtemény

Olvasónapló - Siegfried Lenz: Honismereti gyűjtemény

Az Igazgyöngyös L. Ritók Nóra Facebook-oldaláról lopott rajzzal kívánok szép karácsonyt és boldog új évet - nyugalmat, sikert, egészséget minden olvasómnak.

Hogy rögtön válaszoljak a címben feltett kérdésre: azt gondolom, hogy a gázai háborúval Izrael önmaga hozta meg önmaga halálos ítéletét.

Október 7-e, a Hamász által végrehajtott barbár, állatias mészárlás teljes mértékben indokolja, hogy az izraeli vezetés a palesztin terrorszervezet megsemmisítését tűzte ki célul. De semmi nem igazolhatja azt a népirtást, amit – ennek „járulékos veszteségeként” – az izraeli hadsereg a palesztin civil lakosság ellen elkövet. Arab, izraeli, amerikai és ENSZ-források lényegében egybehangzóan kb. 19–20 000-re teszik a civil áldozatok számát, akiknek kb. 70 százaléka nő és gyermek. A pusztítás részletei, adatai bőségesen olvashatók a világsajtóban, és vannak, akik a Drezda elleni 1945. februári – katonai, politikai, emberi logikával ugyancsak igazolhatatlan – terrorbombázáshoz hasonlítják azt, ami ma Gázában történik. Az egyetlen magyarázat minderre a tehetetlen düh azért a borzasztó – borzasztó következményekkel járó – hibáért, amivel a világ legjobbjának tartott izraeli titkosszolgálat, a világ egyik legkorszerűbb hadserege lehetővé tette október 7-ét.

De ez természetesen nem csak, nem egyszerűen katonai ügy. Egyrészt ott van a Netanjahu-kormány(ok) politikai felelőssége azért, hogy politikájával – Gáza elszigetelésével, életképtelenné tételével, valamint a ciszjordániai telepítésekkel – lényegében lehetetlenné tette a valamikori kétállami megoldást, egy a zsidó állammal mégiscsak megbékélő, kiegyező Palesztina létrejöttét, az ismételt háborúkhoz vezető, lassan évszázados arab-izraeli konfliktus feloldását. Tisztában vagyok vele, hogy e kilátástalanná, megoldhatatlanná vált konfliktusért milyen felelősséget viselnek az arab országok és a pár évtizede már palesztinoknak nevezett palesztinai – vagy a (földrajzi) Palesztinából elmenekült/elüldözött arabok; erről írtam korábbi bejegyzéseimben, de most nem ez foglalkoztat, Izraelen gondolkodom. Arról, hogy – ezt is sokan megírták, elmondták már – illuzórikus cél a Hamász megsemmisítése. Eltekintve attól, hogy nem ez az egyetlen palesztin/arab terrorszervezet, Izrael ezekben a napokban biztosítja a következő évtizedekre a terrorszervezetek utánpótlását, ha kell, újjászületését. Van ugyanis olyan politikai és tömegpszichológiai helyzet, amikor egy társadalom számára csak az erőszak látszik lehetséges útnak. És ebből a szempontból annak is nagy jelentősége van, hogy a tízmilliós Izraellel egy többszázmilliós arab/muszlim világ áll szemben. Igen, tudom, Izraelnek meg atombombája van… Gázában Izrael most semmisíti meg annak lehetőségét, hogy a belátható – komor – jövőben tárgyalópartnere legyen.

Másrészt a gázai lakosság elleni kíméletlen pusztítást az az állam hajtja végre, amelynek létrehozását a zsidók ellen elkövetett népirtás és a civilizált világ efölötti lelkiismeret-furdalása indokolta és igazolta. Gáza ezt is kérdésessé teszi.

x

Korábban e témában:

Palesztina és Izrael

A múlt kútja mint Rubik kocka II.

Tépelődő: Egy háborús bűnös halála

Ami a filozófiát illeti, legfeljebb, némi jóindulattal, félműveltnek nevezhetem magam. Sznob is vagyok, tisztelem a tekintélyt, még ha nem is mindig tudom pontosan, min alapul a tekintély. Vajda Mihálytól a töredékét olvastam annak, amit róla. Most, hogy meghalt, megnéztem, van-e tőle valami itthon, a polcon. Hála filozófia szakot végzett feleségemnek, megtaláltam az 1969-es Husserl tanulmányát: A mítosz és a ráció határán-t. A tartalomjegyzék alapján választottam ki azt a fejezetet, amelyet most olvasok, s amely Európa válságával foglalkozik. A háttér a nácizmus győzelme, de ez tényleg csak a háttér. S innentől a kései Husserlt idéző-értelmező Vajdát idézem:

"Az 'európai' ember, a 'filozófiai létmód' embere, az önmagát, önmaga sorsát, történelmét autonóm módon formáló ember a görög filozófiai gondolat szülötte. A mítoszt, a vallást, a transzcendenciát leküzdő-elutasító ember folytonossága azonban az újkori tudományos fejlődésben megszakadt. A filozófiában és a filozófia által kiküzdött emberi autonómia a filozófiában uralkodóvá vált szkeptikus pozitivizmus, a filozófia valóságos funkcióját megtagadó filozófia által veszélyeztetetté vált. Ebben rejlik az európai létmód válsága. A pozitivizmussal 'elveszett az >>abszolút<< észbe vetett hit, az a hit, hogy az ember képes individuális és általános emberi létezésének észszerű értelmet adni.' Az emberiség elvesztette 'önmagában való hitét', megszűnt a 'küzdés önmaga igazságáért, azért, hogy önmagát igazzá tegye'.

[...]Nem arról van immáron szó, hogy... a pozitivisztikus szemléletmód végső soron minden fajta elméletalkotás lehetőségének tagadását jelenti... Ennél sokkal fontosabbról: arról, hogy legyen ez a szemléletmód logikai értelemben akár abszurd, akár megalapozható, elfogadása ember-voltunk megtagadását jelenti. Mert embernek lenni annyi, mint az ész vezetése szerint élni, mint saját eszünkkel megalkotni létezésünk értelmét. Ember-voltunk racionalitásunkban gyökerezik. Csakhogy ennek az igazi racionalizmusnak nem egyedüli és nem is legfőbb ellenfele az irracionalizmus. Az igazi emberi racionalitás kibontakozását-továbbhaladását elsősorban egy rossz racionalitás akadályozza, a 'tények' racionalitása, az a racionalizmus, amely az embert a tények, a racionális szaktudományok, az 'adott' világának függvényévé teszi, amelyik az emberi ész szerepét az adott világ tényszerűségeinek feltárására és az ahhoz való alkalmazkodásra szűkíti le."

"...Vagyis ha maga azt hiszi, hogy a haza a fölbuzdult korlátoltság találmánya, akkor én saját tapasztalatomból azt mondom, hogy sokkal inkább a melankóliáé. Az ember a mulandóság kihívására megpróbálja számbavehetően maradandóvá tenni a léte bizonyítékait, ez pedig csak körülhatárolt helyen lehetséges, ott, ahol 'otthon' van...

...

Bernhard fiam...üdvözölt az áhítathodály elpusztítása alkalmából - annak hívta a mazuri honi gyűjteményünket -, gratulált a cselekedetemhez, bizony, az értelem nagyon időszerű aktusának nevezte... Áhítathodály, mondta egyszer: olyan tömény benne a történelmi lelkület alomgőze, hogy minden fűtést pótol..." (Ford. Bor Ambrus)

Előzmény: Honismereti gyűjtemény

 Egy imént olvasott mozgalmi hírlevéllel kezdődött, amelynek mintegy zárópoénja volt a Bruce Springsteen-dal refrénje, miszerint "szikra nélkül nem lesz láng", (ott James Blunt előadásában szerepelt) s a dalról eszembe jutott fiatalon, még a covid-járvány elején, elhunyt blog-barátom, drc, aki - egyebek közt - Springsteen-rajongó volt, s tőle hallottam először "A Főnök" becenevet.

Drc - Ricsi - amikor kb. 15 éve elkezdtem olvasni a blogját, még Don Ricardo néven írt, s az avatárja egy szivarozó Che Guevara kép volt; én a Guevarára haraptam rá - elvtársat sejtve -, ő (aki amúgy, mint kiderült, liberális volt) - a szivarra. Barátok lettünk, személyesen is megismerkedtünk, s most egyszerre fájdalmas és jó rá emlékezni.