"Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon..."

Sokféle lehet az emlék és az emlékezés is. Annak, amire - akire - most emlékezem, persze semmi köze Aranyhoz (illetve ez se igaz, mert szerette), mégis, ahogy ideültem, hogy írjak róla valamit - mert öt éve halt meg - a Toldi Előhangja jutott eszembe. Sokféle lehet az asszociáció is.

Már nem hatódom meg, és szomorú se vagyok, ha Mátéra gondolok. Hiszen jó gondolni rá, jó tudni, hogy benne volt az életemben. Mi az, hogy volt? - benne van. Hogy e bejegyzés már refrénszerűvé vált szavával éljek: sokféleképpen. Például úgy, hogy egyáltalán nem nézek tévét. Egy évtizeddel ezelőtt is keveset, de azért csak megnéztem a fél 8-as híradót, egy-egy-filmet, focimeccset. Máté azonban kifejezetten ebben az időben - az ő vacsoraideje után - akart velem (hosszan) beszélgetni, így hát leszoktam a tévéről, és ez így maradt. Így maradt az is, hogy a teliholdról, a gesztenyéről vagy egy bizonyos helyről a nyári uszodámban, ahol kikapcsolom a mobilomat, ő jut eszembe. Arról már nem is beszélve, hogy rendszeresen járok a Gödöllői-dombvidékre. 

Hiányzik, persze. Ő is, meg az az univerzum, amit jelentett, s aminek rajta keresztül hosszú éveken át részese voltam. 

Nem mondom, hogy "nyugodj békében" - már csak azért sem, mert ez képtelenség lenne, egyszerűen stílustalan. Sokkal jobb, sokkal szebb, méltóbb emlékezés, amit Peti írt a temetői emlékezés csúcspontjáról. Biztos vagyok benne, hogy ha van túlvilági élet, akkor ő boldogan mosolygott. (A fenét "mosolygott", az nála valahogy mindig vicsorgás volt.)

Szerettem.

Soha nem tudtam, hogy szeretem Majkát és Curtist. Egy falu önkormányzati képviselő-jelöltje ébresztett rá. Kösz, Laci. :) Sok szerencsét holnapra!

Ha az ember egyrészt lusta, szikkadt agyú, másrészt van valami - valaki - fontos, amiről/akiről írnia kell, akkor kapóra jön, ha van egy 11 évvel ezelőtti bejegyzés, amit megismételhet. Egy fontos barátság dokumentuma (és alkalom a számmisztikára):

Krisztusi kor

Hallom a rádióban, hogy a helyreállítás után rövidesen megnyílik a Városliget legrégebbi épülete, az 1885-ben eredetileg Műcsarnoknak szánt, s az utóbbi évtizedekben Olof Palme Ház néven ismert kiállítóhely. Új neve: Millennium Háza. Ez tulajdonképpen rendben is lenne, hiszen az egykori svéd szociáldemokrata politikusnak nincs köze a képzőművészethez vagy a régi-új építménynek a 19-20. szd. fordulóját felidézni hivatott új rendeltetéséhez. Attól tartok viszont, hogy a névváltoztatás eléri majd a Liget egyik fő útvonalát, az Olof Palme sétányt is - mert hát mit keres ez a név, ez az ember az Orbán-rendszerben. 

Szerintem ma már nagyon kevesen ismerik a nevét, ezért éreztem úgy, hogy néhány szót írnom kell róla. Nem volt akárki: Európa háború utáni aranykorának (60-as-80-as évek), és a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom Willy Brandttal és Bruno Kreiskyvel fémjelzett  nagy korszakának egyik emblematikus alakja volt. Először 1969-76-ban volt Svédország miniszterelnöke, majd hosszabb ellenzéki lét után 1982-től 1986-ig, amikor merénylő pisztolygolyója végzett vele. A boldog európai békeidők jeleként ugyanis a miniszterelnök feleségével gyalog, testőr nélkül ment moziba, akkor lőtte le egy máig ismeretlen (vagy legalábbis el nem ítélt) merénylő.

Palme - eltérően a mai szociáldemokrata (vagy annak nevezett) politikusoktól - karakteres figura volt, neki még jelentett valamit a "baloldal" fogalma. Kormányfőként fontos szociális reformokat vezetett be, növelte a dolgozók beleszólási jogát a munkahelyi ügyekbe. Külpolitikailag pedig éppúgy elítélte az amerikaiak vietnami háborúját, mint a szovjetek csehszlovákiai katonai beavatkozását vagy az akkori dél-afrikai apartheidrendszert.

Méltó az emlékezésre.

Sok ezer fiatal tüntetett ma délben Budapesten, a Parlament előtt - láthatóan szinte kizárólag középiskolás korúak - azonnali és hatékony intézkedéseket követelve a klímaváltozás megfékezésére. Greta Thunberg divatot csinált korosztályában a klímavédelemből, és vannak, akik emiatt fanyalognak. Én nem. Én egyrészt azt mondom, hogy soha rosszabb divatot. Másrészt azt gondolom, hogy a "beteg kislány" (Gulyás f@szfej Gergely közlése) éppen egy olyan korosztályt volt képes megmozgatni - tudatosítani, hogy róluk, a jövőjükről van szó -, amely hajlik arra, hogy ne foglalkozzon közügyekkel, mert azt látja, hogy védtelenek vagyunk a politika mocskos manipulációival, a felettük, kizárásukkal - felettünk, kizárásunkkal - születő döntésekkel szemben. A mai budapesti tüntetők követelései között, a közvetlen környezetvédelmi célok mellett, nem véletlenül szerepelt az is, hogy vonják be a társadalmat, a civil szervezeteket a klímavédelemmel kapcsolatos döntéshozatalba.

És van egy harmadik szempont, amit legalább ilyen fontosnak tartok. Ezek a fiatalok most egy cool ügyben mentek utcára, vették maguknak a fáradságot, hogy táblákat, transzparenseket készítsenek, cipeljenek. De azt remélem, hogy ez csak a kezdet - az első és éppen ezért a legfontosabb lépés a politikai tudatosság felé. És ők a jövő szavazói.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Valószínűleg a nyár utolsó vasárnapját  (bár csillagászatilag van még egy) használtam ki egy másfél órás margit-szigeti sétára. Az egész azzal kezdődött, hogy reggel egy barátom a Facebookra feltett egy szigeti fotót. Ellenállhatatlan csábítást éreztem, és kora délután kimentem. Gyönyörű napsütés, még fű, fa, bokor élénkzöld. És - nem tudom máshogy mondani - élt a Sziget: rengetegen voltak, budapestiek, turisták, magyarok, külföldiek, és legnagyobb csodálatomra egyáltalán nem zavartak. Élveztem a rolleren, biciklin, "bringóhintón", elektromos járgányon mellettem elsuhanókat, a padon napozó, beszélgető, olvasó öregeket, a fűben heverő, beszélgető, kártyázó, kajáló fiatalokat, a Vadaskertnél pávákra, kacsákra és őzekre rácsodálkozó gyerekeket. Megint - ki tudja, hanyadszor, sétáltam a klastrom romjai között, bementem a Szent Mihály-kápolnába, gyönyörködtem a hatalmas platánokban, tölgyekben.

És eszembe jutott hajdani sorozatom, a Séta - történetek Margit-sziget darabja.

*

(Szolgálati közlemény: amikor a fenti bejegyzés végére belinkeltem a nyolc és fél évvel ezelőtti posztot, kiderült, hogy nem működik a baloldali oldalfal "Sorozatok" menüjében a "Séta - történetek". Az admin oldalon - nem egyszerűen - megtaláltam, hogy hol kell szerkeszteni a "Sorozatok"-at, és aprólékos munkával felvittem valamennyit. Aztán kiderült, hogy rosszul csináltam, és most valamennyi ott díszeleg, külön-külön. Ennyit informatikai tudásomról. Nem fogok hozzá újból, ott rohadjon meg valamennyi. Valaha Máté segített be és ki ilyen helyzetekben, de most fütyül rám onnan, fentről.)

Heller, Rajk, Konrád - szörnyű sorozat, rohamosan szegényedünk.

"Rajk László építész, látványtervező művész, politikus, az ország kevés bátor és tisztességes embereinek egyike ... tegnap este meghalt."

Rév István nekrológja. Minden benne van - korok, rendszerek is.

Nem tudom, Houellebecq olvasott-e Turgenyevet, én orosz szakos egyetemistaként nagyon szerettem ezt a franciás műveltségű és könnyedségű  (Párizsban is halt meg) 19. századi orosz írót. Ő jutott eszembe az Elemi részecskék két főhőséről, a másképpen, de egyaránt szexuális problémáktól szenvedő féltestvérekről, Michelről és Brunóról. Michel aszexuális ("a farkát csak pisálásra használja", jellemzi Houellebecq), Brunó viszont egyszerűen fogalmazva kielégíthetetlen étvágyú - de kis farkú és ezért komplexusoktól gyötört - perverz. Turgenyev hősei természetesen egészen mások - az orosz író stílusáról, nyelvezetéről nem is beszélve -, ők nemesek, származási és erkölcsi értelemben is. A párhuzamot számomra Szőke tanár úr egy hajdani megjegyzése adja, miszerint Turgenyevnél a hősök nőkhöz való viszonya, általában kudarcos szerelmi viszonyaik - gyávaságuk, akaratgyengeségük, tehetetlenségük - a kulcs megértésükhöz, ahhoz, hogy nemes szándékaik, céljaik és tehetségük ellenére miért képtelenek a társadalmi tevékenységre. Hogy miért válnak  felesleges emberré.

Az Elemi részecskék a 20 század végére atomizálódott - részecskéire, individuumaira szétesett - társadalomról és az emberfaj feleslegességéről szól. Durván, obszcén jelenetekben tobzódva - és szomorúan. Időnként fizikai, biokémiai és filozófiai hablattyal dúsítva. 1998-ban az év legjobb francia regényének választották. De hát, mint tudjuk, a világ addigra már megérett a pusztulásra.