Ezzel a verssel és egy az Igazgyöngytől "lopott" gyerekrajzzal kívánok szép karácsonyt és boldog új évet minden kedves ismerősömnek, látogatómnak!

József Attila: Betlehem

A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennyből az angyal! - zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.

Nem azért, hogy ünneprontó legyek ("Nem adhatok mást, csak mi lényegem", mondja Madách/Lucifer), de most - teljesen véletlenül: vaktában vettem le a polcról - Agatha Christie Poirot karácsonya című krimijét olvasom, és éppen itt tartok: "[C]saládtagok, akik egész évben nem találkoztak, most az egyszer egybegyűlnek. Ilyen körülmények között... mindez sok feszültséget okoz. Emberek, akik nem éreznek barátságot egymás iránt, nagy erőfeszítéssel úgy tesznek, mintha éreznének! Karácsony táján túlságosan sok a képmutatás... tiszteletre méltó képmutatás, pour le bon motif vállalt képmutatás. C'est entendu, mindazonáltal képmutatás!
...[I]lyen körülmények között, idegfeszültség, fizikai rosszullét, igen valószínű, hogy az addig éppen csak enyhe ellenszenv, a jelentéktelen nézeteltérés hirtelen sokkal komolyabbá válik. Ha az emberek azt színlelik, hogy sokkal barátságosabbak, megbocsátóbbak, sokkal nagylelkűbbek, mint amilyenek valójában, ennek előbb-utóbb az a következménye, hogy sokkal ellenszenvesebben, durvábban és általában véve sokkal kellemetlenebbül viselkednek, mint amilyenek valójában! Ha gátat szab a természetes viselkedés menetének, mon ami, előbb-utóbb ledől a gát, és jön az özönvíz!"
Két sorral lejjebb telefonon hívja Poirot-t egy rendőr főfelügyelő, és egy karácsonyi családi gyilkosság miatt kéri a segítségét.

Több okból is.

"A fasizmus nem más, mint a kapitalista tőkésosztály kísérlete, hogy idegenellenességgel ossza meg a munkásosztályt, az alsó középosztályt, és szociális ellentétek helyett a kulturálisakat hangsúlyozza." Ez a legkeményebb állítása Techet Péternek az Azonnalin megjelent elemzésében. 

Ma, amikor a külpolitikai újságírás - már ami egyáltalán maradt belőle - jórészt kimerül az angolszász (esetleg német) lapok internetes felületeiről átvett anyagok lefordításában, mindig nagy élvezetet okoz Techet Péter írásait olvasni. A brit választások eredményeit értékelő mai cikkében a bevezetőben idézett állítás együtt szerepel azzal a másikkal, miszerint "a kontinens a „hülye angolokon, angol hülyéken“ röhögve nézte a tényleg fordulatos brexit-komédiát...[és] nem vette észre: [az] nem más, mint maga a demokrácia, amibe beleférnek előrehozott választások ugyanúgy, mint párton belüli viták".

Az érdekes elemzés kitér a "liberális diskurzus foglyává vált" Munkáspárt kudarcára, továbbá a felélesztett angol nacionalizmus következményeként az Egyesült Királyság végét jósolja.

Techet Péter cikke

Nekem az volt a dolgom, hogy bízzak benne, neki az, hogy ezt kihasználja. Ma reggel, amikor az aszódi egy év letöltése és öt nap eltávozás után vissza akartam vinni a nevelőotthonba, megszökött. Vissza a cigánytelepre.

Ma késő este Facebookon jelentkezett: elnézést kért, de nem bírja már az intézetet, és ne aggódjak, jó helyen van. Elég hosszan beszélgettünk.

Két blogsorozatom is volt (hivatalosan egyik se szűnt meg), amely az asszociációkra épült: a Szóudvar meg a Séta-történetek. Ez a bejegyzés némileg az utóbbira hajaz, bár a "séta" ezúttal busszal történt.

Gyakran utazom a Stadionok autóbusz-pályaudvarról. Tegnap tűnt fel egy fura szokásom: amikor beülök a buszba, olvasni kezdek, de amikor elindulunk, leveszem a szemüvegemet és nézek ki az ablakon. Éppúgy, mint mikor repülőn ülve a felszállást, a gyorsuló gurulást, majd a gép alá gyűrődő tájat nézem. Azt hiszem, a repüléssel számomra még mindig együttjáró drukk (=félelem) miatt. Na de az autóbuszon?! Nézem, ahogy a garázsból kimenet elmegyünk más Volán-buszok mellett, aztán felemelkedik a sorompó és kigördülünk a Stefánia útra. És jönnek a sokszor látott épületek: jobbra a villák, balra pedig...

Balra először is a Papp László Aréna, alias Budapest Sportcsarnok. Elődje 1982-ben épült és 1999-ben egy karácsonyi vásár alkalmával leégett. Nem emlékszem, hogy abban az évben voltam-e ott vásárolni. Aztán a Puskás Aréna. A Népstadion helyén. Máshol már megemlítettem, hogy az első, gyerekkori, emlékem róla az 1954-es 7:1-es magyar-angol focimeccs, de apámmal akkoriban megtekintett válogatott focimeccsek szünetében láttam futni a legendás Iharos-Tábori-Rózsavölgyi futó hármast is. Sőt, gimnazistaként az I. Országos Sportnapok megnyitóján valami észak-koreai típusú tömegtorna-gyakorlat részvevőjeként a megszentelt gyepre is léphettem. A Népstadionnal - az emlékével - ma is találkoztam: valaki feltett egy hétperces videót, amely a Queen 1986-os budapesti fellépését idézte fel, különös tekintettel arra, hogy Freddy Mercury a "Tavaszi szél vizet áraszt" kezdetű magyar népdalt énekli - a közönséggel együtt, amelynek soraiban, a gyepen csápolók közt mi is ott voltunk a feleségemmel.

A két sportobjektum mellett elhaladva tegnap azon is eltűnődtem, hogy miért lett "aréna" a nevük. Az egyetlen magyarázat, hogy a névről nyilván döntő kis diktátorban a latin szó kapcsán tudat alatt ott munkál a "kenyeret és cirkuszi játékokat" politikai bölcsessége.

És aztán a Földtani Intézet; Lechner Ödön alkotása századszor is lenyűgöz, akárcsak két perccel később, már az Ajtósi Dürer soron puritánabb homlokzatú testvére, a Vakok Intézete. 

Eszembe jut persze a hajdani kuplé: "A régi mániám végighajtani a Stefánián", amely a Herminaváros részeként, a Városliget mellett elegáns kocsikázó út volt. Aztán hívták Vorosilov útnak (fiatalabbak kedvéért: Vorosilov marsall 1945-ben a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg parancsnoka - a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője -, az 50-es évek végén a Szovjetunió államfője). Erről meg az jutott eszembe, hogy a jelenlegi lakóhelyem közelében húzódó Szilágyi Erzsébet fasor akkoriban Malinovszkij marsall nevét viselte, míg a Hűvösvölgyi út a Vörös Hadsereg útja névre "hallgatott".

És akkor jöjjön a dal a Stefániáról (a fiákeres képek nem a Stefánián készültek).

Na, akkor megint politizálok egy kicsit. Vigyázat, ez egy komcsigyanús, felforgató, rendszerellenes írásmű!

Angliában (meg az Egyesült Királyság egyéb részein) nem egész három hét múlva parlamenti választások lesznek, amelyek esetleg sorsdöntőnek bizonyulhatnak. Nem, nem a Brexit miatt. Jeremy Corbyn, a Munkáspárt, egy valódi baloldali fordulat esélyei miatt.

Tekintélyes brit lapok – The Times, Financial Times stb. – apokaliptikus képeket vetítenek előre, ha Corbynból miniszterelnök lesz (lenne), és a brit nagytőkének nincs olyan szervezete, képviselője, amely és aki ne állapította volna már meg, hogy a Munkáspárt valóban baloldali – évtizedek óta példátlanul baloldali – programja a gazdagok kemény megadóztatásáról, a közszolgáltatások államosításáról, ingyenes egészségügyről és felsőoktatásról, szociális bérlakások építéséről katasztrófához, a brit gazdaság összeomlásához vezetne. Ehhez képest szinte mellékes az a sok negatívum, amit magáról Corbynról leírnak, a gyatra szellemi képességektől kezdve az antiszemitizmusig (tényleg nem szereti Izraelt, pontosabban az izraeli kormány politikáját, és ez – Magyarországon is – sokak, derék liberális emberek számára azonos az antiszemitizmussal). Nem állítom, hogy mélyen beleástam magam a brit politikába, és őszintén szólva, az általam ismert közvélemény-kutatási adatok alapján kevéssé bízom Corbyn győzelmében. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy a klasszikus – és mai, globális – kapitalizmus két valóságos és szimbolikus nagyhatalmában a rendszert valóban meghaladni kívánó, baloldali alternatíva fogalmazódott meg és – választási eredménytől függetlenül – kap tömegtámogatást. Corbyn, a brit Munkáspárt mellett az amerikai Demokrata Párt főként a fiatalok körében népszerű elnökjelölt-aspiránsaira, Bernie Sandersre és Elizabeth Warrenre gondolok.

A 70-es évek végén kezdődött neoliberális fordulat lényegében felszámolta a háború utáni évtizedekben Nyugat-Európában uralkodó „jóléti kapitalista” rendszert, amely – nem utolsósorban az akkor még potens vetélytársnak tekintett „szocialista világrendszer” léte miatt – átfogó szociális rendszerek kiépítésével tompította a társadalmi különbségeket, feszültségeket. A kelet-európai agónia, majd összeomlás ledöntötte a gátakat: 1989 nemcsak a k-európai rendszerváltások éve, hanem az ún. washingtoni konszenzusé is, amely normaként szabta meg az állam visszavonulását a gazdaságból. Leegyszerűsítve a dolgot: kisebb adó és ebből következően kisebb egészségügy, oktatás, szociális ellátás. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa; a „ha nincs semmije, annyit is ér” nem Lázár János találmánya. Az elmúlt évtizedek uralkodó folyamata a jövedelmek és vagyonok koncentrálódása. Ma a világ népességének leggazdagabb 1 százaléka birtokolja az összvagyon kb. 50 százalékát, a leggazdagabb 10 százaléka a vagyon kb. 90 százalékával rendelkezik. A társadalmakat szétszakító neoliberális gazdaság- és társadalompolitikának nem volt baloldali alternatívája. Nemcsak azért, mert a „létező szocializmus” kudarca maga alá temette a nyugati kommunista pártokat is, hanem mert a gazdaság struktúrájának változása a fejlett országokban bázisától fosztotta meg a szakszervezeti munkásmozgalmat, a szociáldemokrata pártok legfőbb bázisát. Blair és Schröder „harmadik út” kísérlete a totális arcvesztéshez vezetett egész Európában. A „baloldalnak” nevezett és tekintett szociáldemokrata pártok belesimultak a rendszerbe.  A német SPD éppúgy – egyre gyengébb – segédcsapata és kiszolgálója lett a nagytőkének (és az azt képviselő CDU-nak), ahogy Magyarországon is az MSZP-kormányai hajtották végre a legalapvetőbb, rendszerszintű neoliberális reformokat, a gazdaság kulcságazatainak privatizálásától a szociálpolitika visszaszorításáig.

Sanders, Warren és Corbyn egy társadalmi fordulat esélyét kínálják. Hogy ebből mi valósulhat meg, megvalósul-e valami, az nagyon is kérdéses – tekintettel a globális kapitalizmus valóságos erőviszonyaira. De legalább lehet reménykedni, vagy egyáltalán gondolkodni.

Úgy tűnik, elválaszthatatlan fogalmak.

Szívmelengető hír a hvg.hu-n: Bronzérmet nyert a hajléktalan foci vb-n, Mexikóvárosban, a magyar válogatott. Videó is van a magyar-portugál bronzmeccsről (6:5), nézem a Himnuszt éneklő, összekapaszkodott fiúkat. Hoppá! Az egyiküket ismerem: nem hajléktalan. Nagyon rendes srác, egy cigánytelepről emelkedett ki, vissza-vissza jár önkénteskedni, de már messze nem hajléktalan. Szép. nagy kocsijában - nem abban alszik - már én is ültem. Szóval...

Elolvasom a videó alatti tudósítást, amelyben a többi között ez áll: "Az Oltalom Sportegyesület korábban azt írta: a magyar válogatott tagjait az elkötelezettségük alapján választották ki: a futballistákban közös, hogy mindegyikük küzd anyagi és lakhatási gondokkal." Kicsit(?) maszatolós szöveg, és megmagyarázza a dolgot, hiszen "elkötelezettség", "anyagi gondok". Kellően tág fogalmak. Csak emlékeztetőül: az eseményt hajléktalan vb-nek - "Homeless World Cup" - hívják. Természetesen nem ismerem a csapat többi tagjának a körülményeit, mint ahogy nem tudhatom, hogy a más országbelieknek, például az általunk legyőzött braziloknak mi a háttere. Csak hát, már nem vagyok annyira meghatva.

És eszembe jut - na nem az észvesztő összegekkel dotált mai magyar hivatásos futball, s annak milliomos focistái -, hogy évtizedeken át nálunk - és másutt is - micsoda szemforgatás, sunyítás övezte pl. az olimpiák szigorúan "amatőr" jellegét, vagy hogy az 50-es évektől Magyarországon be volt tiltva a profi sport, minden élsportolónak is volt bejelentett - hangsúlyozom: bejelentett, munkakönyves - állása. Az akkori időkből származik a "sportállás" kifejezés, így volt például a Magyar Néphadsereg őrnagya Puskás Ferenc, de voltak bányászok, kohászok is, akik a "munkahelyüket" talán még fizetésnapon se látták. Egy másik - eléggé közismert - példa: az Universiadékon - főiskolai világbajnokság - részvevő, néha legfeljebb érettségivel rendelkező fiatal sportolók, akik "dicsőséget hoztak" a magyar címeres mezre.

Ettől még, persze, gratuláltam ismerősömnek. Megkérdeztem tőle (facebook-üzenet), hogy volt-e egyáltalán hajléktalan a csapatban, de lapzártáig nem kaptam választ.

Nézem a képeket, videókat, olvasom a híreket az elárasztott Velencéről, és fáj. Az egyik hír szerint pár perccel az után, hogy a városi tanács elvetett egy tervjavaslatot a klímaváltozás következményeivel szembeni védekezésről (túl drága lett volna), a víz elöntötte a tanács épületét.

Régóta kongatják a vészharangot, hogy a mélyen fekvő, cölöpökre épült város halálra van ítélve, de mintha senki nem venné komolyan. Egyáltalán, magát Velencét se lehet komolyan venni, annyira meseszerű az egész.

Első nyugati utam, 1976-ban, egy Velencétől Velencéig nyolcnapos olasz társasút volt. Azóta többször is turistáskodtam a városban, s ezek között volt olyan, amikor 20-30 centis vízben tapicskoltunk a Szent Márk téren, de ez akkor csak vidám epizódnak tűnt, legfeljebb az bosszantott egy kicsit, hogy az áradás miatt zárva volt a székesegyház. De a Quadri Kávéház (azt hirdeti magáról, hogy ő Európa első kávéháza) terasza akkor is működött, a zenekar játszott, beültünk, kávéztunk; rohadt drága, de egy sznobnak (nekem) megérte. Mindig. A Quadri ugyanis - vagy ha ott nem volt hely, akkor vele szemben a Florian - elmaradhatatlan rítus volt (remélem, még lesz is).

Egy korábbi, 35-40 évvel ezelőtti utunk egyik emlékezetes kalandja egy éjszakai stoppolás volt. Egy egész napos Murano-Torcello-Burano kirándulás után lekéstük a jesolói szállásunkra vivő utolsó buszt is. Egy kedves fiatalember vitt el minket (meg két amerikai lányt) terepjáróján. Vízmérnök volt, és egy olyan csatornahálózat tervein dolgozott, amelynek az volt (lett volna) a célja, hogy megóvja Velencét az ismétlődő áradásoktól...

Ja, és Thomas Mann: Halál Velencében...

Ha az ember blogger (vajon az vagyok-e még), akkor kötelessége bejegyzéseket írni. Akkor is, ha nincs ideje/kedve/témája. Ez most egy ilyen bejegyzés, kötelességtudatból születik, még nem is igen tudom, mi lesz benne - mármint e bevezető nyavalygáson kívül.

Nem mintha nem történne semmi, és ezért apátiába zuhantam volna. Dolgozom: fordítok, ázsiai politikatörténet (erről közelebbit a megbízási szerződés értelmében nem mondhatok), és egy keveset még tanítok is a főiskolán (Magyarország az EU-ban - érdekes téma, érdekes helyzet, nehéz visszafogni magam, nehogy megsértsem a kötelező politikai semlegességet, pontosabban politikamentességet, ami persze elég érdekes dolog egy eminensen politikai téma esetében. Nem  is sikerül.)

Meg tanítok önkéntesként is: egy 40-es cigány embert készítek fel a 6-ikos magyar és történelem vizsgára (néha egy kicsit a földrajzba vagy éppen a matekba is belekóstolunk, bár ez egy másik önkéntes területe). Érdekes kihívás, hogy például a Toldiban ne csak a kötelező tananyagot lássa. "Előhang", felolvasom neki, beszélgetünk róla, Aranyról, aztán feladom házi feladatnak, hogy tanulja meg, "mert az jól mutat a vizsgán". Egy hét múlva: nem tanulta meg, de "olvasgattam, tetszik". Mint kiderült, soha életében nem tanult meg verset kívülről.

És persze van Ricsi, aki továbbra se egyszerű eset, mindjárt lejár a büntetése, vagyis elvben kirakják a javítóból egy nevelőotthonba, bár még ezt se lehet tudni, semmit se lehet tudni, "csapataink harcban állnak". A leszámolás előtt még kikönyörgött öt nap eltávozást, amit először nem akartak neki megadni, mondván, nagy valószínűséggel nem menne vissza, megszökne, noha az elmúlt egy év alatt hatszor volt kinn, és minden esetben pontos időre visszament. Kezességet vállaltam, hogy visszamegy. Szeretek kockáztatni. Néha. Bizonyos esetekben. Amúgy alapvetően a biztonságra vágyom.

Na, még lehetne írni arról, hogy tegnap együtt ebédeltem egy barátommal (nő az illető),, akit, ha jól számolom, 55 éve ismerek, valaha, a gimnáziumi időkben egy barátom barátnője volt, évtizedek óta Angliában él, jót beszélgettünk, futólag vitatkoztunk is Corbynról meg a kapitalizmus természetéről. Meg lehetne írni a társasházi csatornacseréről, a szemét vállalkozókról és a sunyi, ostoba tulajdonostársról, de minek. 

Penzum kipipálva.