Több mint a népi kollégiumok története, és ne riasszon el a - kényszerűen - eléggé fapados megvalósítás. Érdemes végignézni.

József Attila: Reménytelenül
Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Én még ültem rajta, te, fiatal barátom, már nem fogsz.

Úgy tűnik, a tömegturizmus nagy vesztese a turizmus, konkrétabban, maguk a turisták. A közelmúltban már több hír szólt arról is, hogy a velenceieknek - a velencei hatóságoknak? - is elegük van a turistákból, s mindenféle korlátozó rendszabályokat vezetnek be, most Róma is csatlakozott hozzájuk. Lássuk be, különösebb értelme eddig se volt a Spanyol lépcsőn üldögélni - túl azon, hogy szép látvány onnan a Piazza di Spagna, de azt akkor is élvezhetem, ha lassan, meg- megállva lesétálok. Viszont amikor először jártam ott, 1976-ban, tudtam, hogy le kell ülni a lépcsőre, mert ez hozzátartozik ahhoz a feelinghez, hogy ott vagyok. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy az elmúlt évtizedek további kb. három alkalmával leültem/leültünk-e; de a tér látványához, hangulatához hozzátartoznak a lépcsőn ücsörgő fiatalok.

És eszembe jut az is, hogy amikor először voltam a Sixtus-kápolnában (ugyancsak 1976), akkor még szép nyugodtan lehetett gyönyörködni a freskókban. Ma - túl a tényleg elviselhetetlen tömegen - elvben, azt hiszem, fél órában van maximálva a benntartózkodás. 

Azt is nehezen tanultam meg (a saját káromon), hogy ma már a fontosabb múzeumokba, látványosságokba hónapokkal előbb meg kell venni a belépőt, ha biztosra akarok menni. Mert a sok rohadt turista... Akik közül egy vagyok én is. Még ha nem is állok oda a Mona Lisa elé, hogy feltétlenül lefényképezzem, mintha nem lehetne százszámra képet találni róla az interneten, ha már nem elég annak a hülye turistának, hogy "élőben" megnézze.

Mindegy. Nekem akkor is szép emlék, hogy ültem a Spanyol lépcsőn, vagy száz hasonló hülyével együtt, és bámultuk a teret, és (akkor még) képeslapokat írtunk szeretteinknek, hogy "Itt ülök Rómában, a Spanyol lépcsőn".

Ez nem az az Isztambul, amit két-három napos turistautakról ismerünk, a nyüzsgő bazárral, az Hagia Sophiával, a dzsámikkal meg a Topkapi szerájjal. Illetve ott vannak persze ezek is, de valahogy csak mellékesen, a háttérben. 

A Nobel-díjas író könyve városregény, amelyben a főszereplő Isztambul hangulata, ahogy az 1952-ben született író visszaemlékezik gyerek- és ifjúkorára, mert az akkor még alig egymilliós várost belengő, a hajdani dicső, oszmán múlt pusztuló emlékei feletti nosztalgia, szomorúság, a hüzün, a saját jövőnélküliség érzésével vegyül. Megidézi azokat a külföldi - főleg francia - írókat, akik a 19. században, még az Oszmán Birodalom idején jártak a városban, de ők is éreztek valami furcsa hangulatot, meg azokat a huszadik századi törököket, akik hozzátartoznak a város múltjához, kultúrájához. A könyvet átszövi a Boszporusz és a régi, szűk utcák iránti, szinte szerelmi vonzalom. De benne van az oszmán örökség, a huszadik század eleji, erőszakos, a múltat eltörölni akaró atatürki nyugatosítás, és a már kulturálisan "nyugativá" váló isztambuli értelmiség fura kisebbrendűségi érzése, a sehova se tartozás.

Gyönyörű könyv, gyönyörű a szöveg (Nemes Krisztián fordítása), és gyönyörű az író által összeválogatott számtalan fénykép a régi Isztambulról.

Sokadszorra nézve-hallgatva is lenyűgöz.

Danyiil Trifonovról mindig Aljosa Karamazov jut eszembe. Most éppen újra nézem a MediciTV vasárnapi koncertfelvételét a müncheni Odeonsplatzról: Valerij Gergijev vezényelte a Müncheni Filharmonikusokat, Trifonov Beethoven 5. zongoraversenyét játszotta. Csodálatosan, természetesen. De tessék nézni az arcát, a szemeit, az átszellemült mosolyát a második tétel alatt. Ilyenkor megértem, hogy mi az, hogy ihlet, és - noha megrögzött ateista vagyok -, hogy vannak, akik számára létezik Isten.

 A koncert itt látható (de regisztrálni kell hozzá).

Nem írtam két héttel ezelőtti, négynapos prágai utazásomról, mert - mint azt egy válaszkommentben jeleztem - nincs időm, energiám rá. Minthogy azonban többen (a kettő az már több) reklamáltak, most mégis valamit iderittyentek. Sovány dolog lesz ahhoz képest, amit írni kéne és lehetne, de most erre futja. A bejegyzés végére azonban belinkelem Attila barátom egy évekkel ezelőtti nagyszerű prágai útijegyzetét.

Szóval, nagyon jó volt. Már csak azért is, mert nagyon rég - hivatalos utakat leszámítva soha - nem voltam egyedül külföldön, és természetes dolog, hogy az ember azonnal meg akarja osztani az élményt az útitárssal. Ugyanakkor alkalmazkodni is kell a másikhoz, a másik (évtizedek óta: a feleség) tempójához, érdeklődéséhez - ez azért nem szokott nagy gondot jelenteni. Most azonban rákaptam annak az ízére, hogy teljesen szabadon bóklászhatok, akkor állok meg valahol, ha engem érdekel valami, akkor pihenek, amikor nekem van rá szükségem, s ha éppen eltévedek, hát, magamnak tévedek. Jó dolog, lubickoltam benne.

Hogy azért érdemi dolgokról is beszéljek: Prága fantasztikus város. Természetesen nem most voltam először, de négy (na jó 2 plusz két fél) napom még nem volt benne. Az utcáiból, épületeiből sugárzó történelem - talán a sok szempontból közös múlt miatt is - kicsit Bécsre emlékeztetett, annak birodalmi nagyképűsége nélkül. Prága közvetlen, emberi, és ezt a turisták siserehada se tudta elrontani. Az ember persze összehasonlítja saját - ugyancsak közép-európai, hajdan Monarchiabeli - városával. Szeretem Budapestet, de folyton azt éreztem, hogy nem álljuk a versenyt. A Hradzsinban eredeti középkori épületek (Szent Vitus és Szent György székesegyház, Arany utca stb.) között sétálva nem értettem, hogy mit akarunk mi a budai Várral. (Jó, Savoyai Jenő szobra elől vagy a Halászbástyáról lélegzetelállítóan szép a város panorámája.) És ne jöjjön senki azzal, hogy igen, mert a háborús pusztítás... A Mátyás-templom, a Halászbástya meg a többi középület "eredeti" formájában is 100-120 éves csinálmány. És ezzel legyünk tisztában akkor is, amikor őrült diktátorunk az "eredeti" formájában akarja uralni a Várat. De ez zárójeles gondolatfutam volt - bár Prága, Prága autenticitása ihlette. 

Súlyos mulasztás volt, de valamiért a korábbi látogatásokon kimaradt a Zsidóváros, a zsinagógákkal és a régi zsidó temetővel. A temetőbe a Pinchas zsinagógán keresztül lehet bejutni. A zsinagóga lényegében dísztelen, de fehér falain egyforma betűkkel ott sorakozik a 70 ezer csehországi zsidó áldozat neve. meg a koncentrációs táboroké. Utána a temető, amelyben ortodox zsidó temetőkre jellemzően egyszerű, düledező, héber feliratú sírkövek, több évszázadból. Amikor az ember kilép a templomból a temetőkertbe, az az első benyomás, hogy milyen kicsi. Aztán kiderül, hogy nem is. És noha (mint már céloztam rá) jól tolerálom a turistákat, vagyis azon embertársaimat, akik történetesen ugyanazt akarják látni, mint én, ez azért olyan hely, ahol az ember szívesen egyedül maradt volna a gondolataival, érzéseivel. Egyébként egészen szürreális, hogy a sírkövek közül föltekintve közvetlen közelben lakóházakat - életet - látsz.

A Vencel tér (és környéke) szecessziós és art deco épületei, köztük a Lucerna gyönyörű passzázsa. Amiről megint eszembe jut, hogy ifjú koromban mennyi mindent hagytam ki. A 60-as, 70-es években a Lucerna nagyterme vezető közép-európai rock- és dzsesszhelyszín volt. Károly híd - minden bédekker központi eleme. Bóklászás az Óvárosban és a Kis oldalon - euforikus élmény, tényleg. És persze sörözők - a Pilsner Urquellnek is más íze van ott -, omlósra főtt csülök szósszal, káposztával, knédlivel...

Na jó, jöjjön Attila korrekt, gyönyörű fotókkal illusztrált prágai útijegyzete

Utoljára több mint húsz éve voltunk ott, régóta tervezem az újabb utat. Tavaly vettem egy egy évig érvényes kétéjszakás vouchert egy négycsillagos szállodába (saját szervezésű útjainkon ennél jóval szerényebbel szoktuk beérni), ami ezekben a napokban jár le. Májusra foglaltam (hozzávéve egy harmadik éjszakát), megvettem a repülőjegyeket, majd a feleségem megbetegedett, úgyhogy halasztani kellett. (A repülőjegy ára persze elúszott.) Mostanra bookoltam át a szállodát, megvettem az újabb repülőjegyeket. Három nappal ezelőtt a feleségem megnézte a prágai időjárás-előrejelzést, 32-37 fok, és közölte, hogy ő nem. Hiába kerestem, nem találtam útitársat, úgyhogy négy óra múlva egyedül repülök. Furcsa lesz. Utoljára a 90-es években, hivatalos kiküldetésekben utaztam egyedül.

1./ Győztesnek érzem magam, mert a Momentumra szavaztam. Megalakulásuk óta szimpatizálok velük, reménykedem bennük, annak ellenére, hogy a világról alkotott véleményünk - már csak korom és eltérő politikai szocializációm miatt is - nyilvánvalóan eltér egymástól. Én baloldali vagyok, ők ideológiamentesnek, ideológiák, politikai megosztottságok fölött állónak, s leginkább liberálisnak vallják magukat. Mégis - vagy talán épp ezért - bennük látok lehetőséget a politikai újrakezdésre, a zsákutcába vezető elmúlt három évtized meghaladására. Igen, ezzel együtt arra, hogy végre elzavarják a politikából az én generációmat, s az én generációm által átörökített előítéleteket, gyűlöleteket. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy a fiatalságon, az ártatlanságon (a későn születettség kegyelmén), a lendületen túl mégiscsak pozicionálják magukat a hazai és európai politikai színtéren. Most az ALDE-hoz az EP liberális frakciójához kívánnak csatlakozni, de azt hiszem, ha komolyan gondolják a kampányban vagy akár tegnap este hangoztatott társadalmi szlogeneket, akkor hosszabb távon a Zöldek között lesz a helyük.

2./ Nem fáj az MSZP veresége (elsőre azt írtam, örülök neki, de aztán öncenzúrát gyakoroltam). Nem voltam tagja az MSZP-nek (elődjének két évtizeden át meggyőződéssel igen!), de hosszú időn át, ismétlődően (s néha még ma is) volt velük akár szorosnak is mondható együttműködésem; ezt most nem részletezem, de a megfogalmazás eufemizmus. Ezzel együtt régóta úgy vélem, az MSZP léte a legfőbb akadálya egy igazi baloldali - a társadalmi szolidaritást képviselő - párt létrejöttének. Régóta tartó agóniája egyenesen következik semmilyenségéből: nincs ideológiája, elképzelése a jövőről, tevékenysége a napi taktikázásban, az alibi politizálásban - és legfőképp: a belső, személyes harcokban merül ki. Vannak, voltak benne tisztességes, jó szándékú, igazán baloldali emberek is, őket sajnálom. A tegnapi 6,7 % valószínűleg egy harmincéves történet végét jelenti. Illetve: ősszel önkormányzati választások lesznek, s egy remélt (legalább részleges) ellenzéki sikerhez még szükség van az MSZP megmaradt szervezeti erejére. Aztán jöhet a reset.

3./ Tegnap a DK vált az ellenzék és benne a "baloldal" egyértelmű fő erejévé. Nem örülök. Soha nem fogok rájuk szavazni ("soha ne mondd, hogy soha!"), egyrészt Gyurcsány személye miatt, akit politikai kalandornak tartok, másrészt, mert liberálisok, a (Fidesz mellett) a nagytőke képviselői. Viszonylagos sikerük annak köszönhető, hogy - szemben az MSZP-vel - valamilyenek. E pillanatban újra előállt az a 2006-os állapot, hogy Orbán legfőbb kihívója Gyurcsány, és ez nem tölt el boldogsággal.

4./ A Fidesz elsöprő győzelme tulajdonképpen érdektelen, amennyiben semmi újat, meglepőt nem jelent. A mindenki mást a színpadról lesöprő hatalmi, anyagi és médiafölény ezt eleve garantálta. A tavalyi országgyűlési választásokhoz hasonlóan most is elemzések, riportok tanúsítják - például ez -, hogy a falvakban, az ország legszegényebb vidékein nincs más, "csak a Fidesz" - már csak a polgármesterek, illetve maguk a települések  egzisztenciális érdekei miatt is. De egy autokráciában ez így van rendjén. Lásd még József Attila: 

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

A magyar genetikusan alattvaló - mondta Kertész Ákos, baloldali író, és másnap menekülnie kellett az országból.

A magyar alkatilag jobbágy - írta a napokban Gyurgyák János konzervatív történész (Orbán egykori harcostársa).

Itt élünk. Élünk.