"És akkor jönnek ezek a húszéves gyerekek, és tisztességesek akarnak maradni. Nagy komolyan beszélnek dolgokról, amelyekhez nem egészen értenek, és kinevetik őket azok, akik egyáltalán nem értenek semmihez. A HaHa-s fiúk és lányok megpróbálják megérteni a világukat, olvasnak, vitatkoznak, azt teszik, amit a többiek nem tettek meg huszonhárom mocskos éve."

Megint örülök, Vincent...

És a molinószerelőkről

"[A]z ópium, akár a bor, szívünk és jóakaratunk túláradásához vezet, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ittassággal együtt fellépő hirtelen ellágyulásban mindig van több-kevesebb érzelgősség, ami a kívülállókra visszataszítóan hat... Az ópiumélvezettel együtt járó izgalom szívélyes érzületei ezzel szemben nem valami lázkitörések, hanem inkább egészséges visszatérést jelentenek ahhoz az állapothoz, melyet szellemünk a kín mélyreható gyötrelmeinek kiküszöbölése után, melyek a természettől fogva jóravaló szív indulatait gátolhatták és veszélyeztethették, végre újra magáénak mondhat, jogos tulajdonaként... [A] bor végül is esztelen és képtelen lépésekre sarkallja az embert, s egy bizonyos ponton túl óhatatlanul bomlasztja és szétzilálja a szellemi energiákat, az ópium viszont megnyugtatja a zaklatott kedélyt, és összegyűjti, ami a lélekben zilált. Hogy ezt egy szóval összefoglaljam: az ittas ember, vagy valaki, aki az ittasság határán áll, olyan állapotban van, ami lényének csak emberi, néha, mondhatni, csak állati részét juttatja érvényre, és az ember maga is tudja ezt. Az ópiumevő azonban (arról az ópiumevőről beszélek itt, aki nem szenved valamiféle betegségben vagy az ópium által közvetve okozott egyéb nyomorúságban) az ember lényének isteni részét érzi érvényesülni; vagyis erkölcsisége a felhőtlen boldogság állapotába kerül, s elborítja a szellemi emelkedettség fénye." (Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai. Tandori Dezső ford.)

Hogyan lesz valaki szociáldemokratából nyilas, nagy tehetségű tudósból pártpropagandista; hogy ért össze a baloldali népnemzeti gondolat a fajüldözéssel: a HVG Matolcsy Mátyás-portréja nemcsak róla, hanem az újkori magyar történelem bonyolultságáról is szól.

(lásd a Waldenről szóló előző bejegyzést)

Gyönyörű és hazug - végül is ez fogalmazódott meg bennem a Waldenről és Thoreau mai szemmel időnként kínosan közhelyes falvédőszövegekre emlékeztető mondatairól.

"Akármilyen nyomorúságos az életed, éld bátran és nézz vele farkasszemet; ne ócsárold és ne próbálj menekülni belőle. Nem olyan rossz, mint amilyen te vagy. A gáncsoskodó még a paradicsomi kákán is talál csomót. Szeresd az életet, akármilyen szegényes. Még a nyomortanyán is átélhetsz egy-két kellemes, érdekes vagy élvezetes órát. A lenyugvó nap éppoly ragyogóan verődik vissza a szegényház ablakából, mint a gazdag ember palotájából; a hó is éppoly hamar elolvad tavasszal a küszöbe előtt. Szerintem a békés, higgadt szellem éppoly elégedetten élhet ott, s éppoly derűs gondolatai támadhatnak, mint a palotában. Néha úgy nézem, a város szegényei élik itt a legfüggetlenebb életet."

Szokásos, napi blogszörföm során a Mandineren (egyetlen nap se hagyom ki!) találtam az alábbit:

Miskolci hagyomány

„Természetesen minden jó érzésű magyar polgárt fölháborított 2009-ben a miskolci rendőrkapitány nyilatkozata, amely rasszizmusában semmivel sem maradt el a jobbikos Gyöngyössy, vagy a fideszes Bayer – a rossz Bayer, mert van rossz Bayer és jó Bayer, ugye – mostani, nagy botrányt kavart megnyilvánulásaitól.

Az illetékesek akkor le is váltották a helyi főrendőrt, ami a miskolciak osztatlan tiltakozását váltotta ki. A protestálók élére a kormányzó szocialisták helyi potentátjai pattantak, akik árpádsávos lobogók alatt együtt tüntetve a rasszistákkal, gárdistákkal, fasisztákkal el is érték, hogy a cigányozó főkapitány visszakerüljön hivatalába.

"A magam részéről jól meg tudnék lenni postahivatal nélkül. Nem hiszem, hogy sok fontos közlemény jutna el hozzánk a posta útján. Ha jól megnézem, életemben tán mindössze egy-két levelet kaptam, amely megérte a bélyegköltséget; ezt meg is írtam néhány esztendeje. És azt is határozottan állíthatom, hogy újságban sem olvastam soha semmi emlékezeteset. Ha egyszer elolvastuk, hogy valakit megöltek, kiraboltak, vagy baleset áldozata lett, hogy leégett egy ház, zátonyra futott egy hajó, vagy a gőzös kazánja felrobbant, vagy a Nyugati Vasútvonalon elgázoltak egy tehenet, vagy agyonlőttek egy veszett kutyát, vagy tél derekán szöcskék jelentek meg a vidéken, akkor ezzel már beérhetjük, több hasonló hírt nem kell elolvasnunk. Ha tisztában vagyunk az elvvel, minek szaporítsuk a példákat? A filozófus szemében minden újság pletyka, s aki kiadja, aki elolvassa, megannyi teázgató vénasszony. Mégis sokan kapva kapnak az efféle pletykán. A minap - amint hallom - megostromolták az egyik lapszerkesztőséget, hogy mihamarabb értesüljenek a legfrissebb külföldi hírekről, és olyan nagy tülekedés támadt, hogy benyomták a hivatal néhány hatalmas tükörüveg ablakát, holott azokat a híreket - szavamra - egy élelmesebb fickó tizenkét hónappal vagy tizenkét évvel előre is eléggé pontosan megírhatná. Vegyük például Spanyolországot: ha Don Carlost és az infánsnőt, Don Pedrót és Sevillát meg Granadát időről időre a kellő arányokban bevetjük - a nevek talán egy kicsit megváltoztak, mióta utoljára újságot olvastam -, és jobb szórakozás híján egy-egy bikaviadallal is szolgálunk, akkor cikkünk betűről betűre igaz lesz, és éppolyan pontos képet fog adni a spanyol ügyek állásáról vagy bukásáról, mint a legfrissebb tudósítás, melyet a lap e cím alatt közöl; ami Angliát illeti, az utolsó nevezetes hír a világnak e tájáról az 1649-es forradalom volt, és ha egyszer bevágtuk egy átlagos év terméseredményeit, ezzel sem kell többé foglalkoznunk, hacsak nem anyagi spekuláció kedvéért. Ha szabad véleményt mondani e helyt olyan valakinek, aki ritkán pillant bele az újságba: külföldön sosem történik semmi említésre méltó, a francia forradalmat is beleértve."

Idegen városokban sétálva az ember (én) bámészkodik, igyekszik felfedezni és megjegyezni minden valamennyire is érdekes épületet, ami persze lehetetlen (pláne az én gyatra memóriámmal). Itthon, Budapesten megyek valahova, valamiért, ritkán esik meg, hogy turistaként nézelődöm. Ma speciel a Bajcsy-Zsilinszky úti térképboltba mentem (a tavaszi franciaországi bámészkodáshoz), majd az üzletet lebonyolítva vissza a Körút felé. A Hajós utca sarkán az átkeléshez egy pillanatra megálltam, balra-jobbra néztem, ahogy kell - s aztán úgy maradtam. Rámeredtem egy félig romos házra. A homlokzatán díszelgő felirat ragadott meg: TLACH ÉS KEIL RÉZMŰVEINEK RAKTÁRA.

Gyönyörű. Természetesen soha nem hallottam a - nyilván csak valahai - cégről, de annyi minden eszébe juthat róla az embernek... A Monarchia mindenekelőtt. Mint kiderült, joggal. Az interneten kutakodva ráakadtam első világháború előtti osztrák évkönyvekre, amelyek az 1820-as években troppaui (ma a kelet-csehországi Opava néven fontos iparváros) kereskedőkként tartják nyilván Vincenz Tlach és (ugyancsak) Vincenz Keil urat, úgyis mint Endersdorf uradalom birtokosait, valamint teljesen ártalmatlan, ólommentes mázzal bevont, öntöttvas edények, szerszámok és egyéb eszközök előállítóit. Egy útleírásban szó van valami vashámorról is, de egy idő után nem gyötörtem magam és nagyon alapfokú nyelvismeretemet a - részben gót betűs - német szövegek sillabizálásával. Megtaláltam viszont az 1900-as Magyar Bányakalauzban megjelent hirdetésüket:

"...a cigánygyűlölet meg az antiszemitizmus nem Fidesz-probléma, nem magyarországi probléma, bár a magyar államnak az idevágó érdemei letagadhatatlanok. Ez az egész kései kapitalizmusnak a problémája, amelyet egy szegény, apró ország kormányának az egyébként célszerű leváltásával nem lehet orvosolni."

TGM pontos (és elkeseredett) elemzése.