Idegen városokban sétálva az ember (én) bámészkodik, igyekszik felfedezni és megjegyezni minden valamennyire is érdekes épületet, ami persze lehetetlen (pláne az én gyatra memóriámmal). Itthon, Budapesten megyek valahova, valamiért, ritkán esik meg, hogy turistaként nézelődöm. Ma speciel a Bajcsy-Zsilinszky úti térképboltba mentem (a tavaszi franciaországi bámészkodáshoz), majd az üzletet lebonyolítva vissza a Körút felé. A Hajós utca sarkán az átkeléshez egy pillanatra megálltam, balra-jobbra néztem, ahogy kell - s aztán úgy maradtam. Rámeredtem egy félig romos házra. A homlokzatán díszelgő felirat ragadott meg: TLACH ÉS KEIL RÉZMŰVEINEK RAKTÁRA. 
Gyönyörű. Természetesen soha nem hallottam a - nyilván csak valahai - cégről, de annyi minden eszébe juthat róla az embernek... A Monarchia mindenekelőtt. Mint kiderült, joggal. Az interneten kutakodva ráakadtam első világháború előtti osztrák évkönyvekre, amelyek az 1820-as években troppaui (ma a kelet-csehországi Opava néven fontos iparváros) kereskedőkként tartják nyilván Vincenz Tlach és (ugyancsak) Vincenz Keil urat, úgyis mint Endersdorf uradalom birtokosait, valamint teljesen ártalmatlan, ólommentes mázzal bevont, öntöttvas edények, szerszámok és egyéb eszközök előállítóit. Egy útleírásban szó van valami vashámorról is, de egy idő után nem gyötörtem magam és nagyon alapfokú nyelvismeretemet a - részben gót betűs - német szövegek sillabizálásával. Megtaláltam viszont az 1900-as Magyar Bányakalauzban megjelent hirdetésüket:
VÖRÖSRÉZ-HÁMOR ÉS HENGERMŰ
TLACH és KEIL rézmüveinek raktára,
— B U D A P E S T , V., L i p ó t - körut 1 5 . s z á m , —•
szállit minden vastagságu és nagyságu vörösrézlemezeket és mélyített darabokat.
Fényezett lemezek. Kiváló jó, puha és egyenletes gyártmány. Gyárt továbbá :
tárcsákat, négy- és többszegletes vörösrézrudakat, szallagrezet, vörösrézszögecseket
stb. stb.
E l e c t r o l i t i k u s v ö r ö s r é z h u z a l minden v a s t a g s á g b an
Eredetiben persze jobban mutat, és megtekinthető az OSZK honlapján, a hirdetésekkel teli lap vége felé.
A hirdetésben szereplő Lipót (ma Szent István) körúti cím Tlach és Keil előző lerakatáé lehetett, mert ez a Hajós utcai ház 1905 körül épült, Fischer József tervezte.
Ha az ember az interneten - a Google segítségével, a Wikipédián - keres rá Fischer József építészre, akkor egy hihetetlen élettörténetű egyéniségre bukkan. Hihetetlen? Ugyan! A 20. század tele volt ilyenekkel. Egyebek közt a Császárfürdő tervezője, a Bauhaus irányzat egyik fő magyarországi képviselője - és az 1956-os Nagy Imre-kormány államminisztere. Ez a Fischer József azonban nem az a Fischer József, már csak azért sem, mert 1905-ben csak négyéves volt. A róla szóló szócikket azonban érdemes elolvasni: itt
A mi Fischerünkre a Magyar Életrajzi Lexikonban bukkantam rá (ahonnan viszont a másik hiányzik!). Eszerint 1873-ban - a ma Bruckneudorf néven Ausztriához tartozó - Királyhidán született, és 1942-ben Budapesten halt meg. "Építőmesteri oklevelet szerzett Bp.-en, majd Párizsban az École des Beaux-Arts-ban folytatta tanulmányait. A párizsi világkiállításon a m. kormánybizottság tagja volt, és néhány kiállítási pavilon megtervezéséért kitüntetésben részesült. Ő tervezte 1908-ban a londoni kiállítás m. pavilonját, 1910-ben pedig a bécsi nemzetközi vadászkiállításon aratott sikert a m. pavilonnal. Számos bel- és külföldi pályadíjat nyert. Az olasz képzőművészeti ak. tagja volt. Sokat tett a bp.-i XI. kerületben a Lágymányos fellendítéséért és szabályozásáért."
Miután a mobilommal lefényképeztem a Hajós utcai házat (az interneten találhatók jobb képek is róla), és folytattam utamat, pár perccel később a Bajcsy-Zsilinszky út 63. előtt - illetve, mivel ez egy termetesebb ház, vele szemben - álltam meg.
Nem tudom, hányan néztek fel már erre a szürke épületre, két házzal a Skála Metró mellett. (E házhoz kapcsolódik a Jókai utca 40., és a kettő között-alatt lévő passzázs. 1897-ben épült, és ez volt Budapest egyik első - ha nem a legelső - szecessziós épülete. legalábbis a homlokzata, díszítése alapján, hiszen amúgy kívül-belül a korszakra jellemzően neoklasszicista. Nézzük meg egy részletét közelebbről:
A jellegzetesen szecessziós motívumok mellett a homlokzati díszítések másik csoportja az iparra utal. Ezen a helyen - egészen a Podmaniczky utcáig húzódóan - 1896-ig a Schlick Vasöntöde és Gépgyár állt. Az épület - részletesen itt olvasható róla - tervezője Spiegel Frigyes és Weinréb Fülöp. Közülük Spiegel (1866-1933) a híresebb, a nagyobb, a hazai szecesszió egyik legfőbb, bár valahogy kevéssé ismert alakja. Be kell vallanom, hogy soha nem hallottam róla, míg egy ebben a házban lakó barátom nem beszélt róla. Ő vitt el Spiegel és Weinréb egy másik - ugyancsak terézvárosi - házához. Izabella utca 94.:
Szemem-szám elállt a csodálattól - és nagyon szégyelltem magam. Bécsben és Brüsszelben - vagy akár Debrecenben, Kaposváron - sznob turistához illően, az útikönyv tételeit kipipálva zarándokolok el a szecessziós épületekhez, a budapestieket meg nem ismerem. A mellette állóval együtt - amely az elfeketedett homlokzaton fellelhető nyomok alapján ugyanilyen gyönyörű lehetett, de a világháború óta nem nyúltak hozzá - ezek a "Lindenbaum házak". Pár nappal később elvittem ide az ugyancsak szecessziórajongó feleségemet, aki addig nyomogatta a kapu alatti csengőket, míg nem talált egy lakót, aki beengedett minket, hogy belülről is láthassuk a csodát. Egy csudát! Az önkormányzat csak a homlokzatot restaurálta, belül a lakóknak kéne... Így csak a korlátok meg a lépcsőházi mozaikdarabkák árulkodtak a hajdani szépségről.
*
És akkor vissza a Hajós utcába! Ugyanis nem csak Tlach és Keil Vince emlékétől gyökerezett földbe a lábam. Én ismertem azt a házat! Negyvenvalahány éve lakott ott valaki, Kriszta, akit akkor még Böbének hívtak, s aki nagyon izgatta a fantáziámat. Tagja volt egy haveri társaságnak, akikkel szinte naponta együtt voltam: Hédi, Zsorka, Böbe, Imi... Ha nagyon akarnám, szinte hónapra be tudnám lőni a találkozásainkat: az Ezek a fiatalok (az első magyar rockfilm) dalait hallgattuk (vinyl lemezről, természetesen), én meg elsőéves egyetemistaként a politikai gazdaságtan órán hallatlan élvezettel boncolgatott, frissen megjelent Tőkei Ferenc-tanulmányt, a marxi formációelméletet fel- és megújító Az "ázsiai termelési mód" kérdéséhez címűt magyarázgattam Böbének, aki úgy tett, mintha érdekelné, de amikor a moziban a Hamu és gyémánt című Wajda-film alatt megpróbáltam átkarolni, határozottan elutasító volt. Tlachra és Keilre egyáltalán nem emlékszem abból az időből, Böbe pedig, akiből időközben Kriszta lett, férjhez ment egy alkoholista pincérhez. De a barátságunk még sokáig megmaradt.
*
A sorozat korábbi darabjai:
2. Vadaskert
Utolsó kommentek