„…itt most nem pusztán arról a kiábrándulásról van szó, amelyet… „az ifjúság végének” neveznek: amikor az érettség pillanatában ráébred a hős, hogy hattyúnak nézte a libát, hogy bátor és bölcs édesapja pózoló, bárgyú fecsegő, hogy a hazája bitorlók martaléka, hogy bölcselete képzelgés, hogy szerelme merő ábránd, hogy barátai hűtlenek, tudományos eszményképei hataloméhes, képmutató, elméleteiket fogalomvattával kitömködő, ötletes csalók; hogy lelkesedését, áldozatát, hitét, álmait kihasználták; hogy fölnőttünk, ami azt jelenti, hogy csak a pillanat maradt, mert minden, ami halhatatlannak tetszett, fikció. Ma már az érettségnek ez a tizenkilencedik századi, közhelyes képe is naivságnak számít. Hiszen ma már minden tinédzser tudni véli, hogy nincsenek hattyúk. Mindenki kurva, én is – mondják a gyerekek. De ez is egyre naivabbnak és ábrándosabban hangzik – és így tovább a rossz végtelenig.
A kiábrándultság remekműve persze Rousseau-é. Amikor azt mondja Voltaire-nek írott levelében, hogy az irodalom… és a művészet minden országban bűnből születik és szaporítja a bűnt, ugyanakkor őneki az egyetlen megmaradt öröme, amelynek mindent köszönhet, akkor evvel tömören foglalja össze azt, amiről – ezer más, olykor fontosabb gondolat mellett – nevezetes: ő kiábrándult az egész civilizációból, mindenből, amit az emberiség megteremtett a természettel szemben: a tulajdont, a technikát, a tudományt, az államot, a vallást… (F)ölvetette a kínzó kérdést: lehetséges, hogy az egész emberi vállalkozás tévút. Lehetséges, hogy valamennyi elképzelhető erénytáblázat látszat vagy képtelenség. Lehet, hogy az igazságtalanság, a megaláztatás, a szenvedés magának az emberi vállalkozásnak a természetéből fakad. Lehet, hogy még Jézus se más, csak gyermeki kiáltás a sivatagi éjszakában. Lehet, hogy az az erkölcsi eszmény, amely lehetővé teszi, hogy csalódjunk és elkeseredjünk, maga is hamis.
Bizonyosnak látszik, hogy a materiális haladás csak megnövelte a bűnöket, gyötrelmesebbé és ellenállhatatlanabbá tette a kísértést, ügyesebben leplezte el az emberi állapot valóságos mivoltát, hatalmasabb eszközöket adott a kegyetlenség és gonoszság kezébe.
Mindezért az értelmiségiek, les philosophes, kigúnyolták, kinevették, kicsúfolták Rousseau-t, megpróbálták elhallgattatni, kompromittálni, közönsége előtt lehetetlenné tenni. Gyermekessége és vétkes ártatlansága ellene szólt. Képmutatónak nevezték – némi joggal, hiszen élnie kellett, és nem lehetett hű az eszméihez, ha élni akart. Lángelme volt persze és a leghatalmasabb modern író, a legtöbb fontos modern érzékenység kútfeje, de mindig gyanús, mindig veszedelmes. Még azt se mondta, hogy boldogok, akik sírnak, csak sírt. „Férfiatlan”, mértéket nem ismerő szenvedő és panaszkodó, aki többre tartotta a vadembereket és a parasztokat, mint a művelt arisztokratákat, a nagyvilági bölcselőket, a sikeres tudósokat és a megfontolt hadvezéreket. Úgy vélte, a színház megrontja az erkölcsöt (közben körmölte a szólamokat az operájához). Nem volt igazán vallásos, de lenézte a hitetleneket.”
„Szabadság vagy haladás. Rousseau az elidegenedés első jelentős teoretikusa… Azt tapasztalja ugyanis, hogy a civilizáció fejlődése nem tette jobbá az erkölcsöt, és nem teszi boldoggá az embereket. Lehet, hogy korlátozni kellene a tudás fejlődését, s ezért a nyilvánosságot, a műveltséget, a művészi és politikai szabadságot? Mi a teendő zseniális művekkel és nagyszerű gondolatokkal, amelyek ártalmasak?
És föl kell tenni a hétköznapi, lényegi kérdéseket. Hogyan neveljük a gyerekünket? Mi a teendő a szadizmussal, sikerkultusszal, a vesztesek iránti megvetéssel, a promiszkuitással, a gondolattalan szórakozással, a kommerciális szennykultúrával, giccsel, videojátékokkal, anyagiassággal, testiességgel, hivalkodó önzéssel, nyelvromlással, elbutulással? Látjuk, hogy mit tanácsol a lányainknak a Cosmo Girl és a Seventeen? Mi lesz az „otthon” értelme, ha az emberiség áttér a változó szereplős csoportházasságra? Ha a migráció kiterebélyesedik? Mennyi konformizmus megengedhető a munkahelyen? Brutálisabban fogalmazva: mennyi mindent kell lenyelni pénzért? Mennyi foglalkozás körében elkövetett hivatalos és törvényes disznóságot szabad megengednünk magunknak elöljáróink utasítására? Egyáltalán: milyen foglalkozás és munkakör egyeztethető össze az emberi méltósággal? Mennyire szabad beleelegyedni olyan politikába – mondjuk: a részleges és időleges javítás szándékával –, amelynek a morális előföltevéseit el- és megvetjük? Mennyire szabad csodálni erkölcsileg elvetendő remekműveket, és mennyire szabad beleártakozni olyan szellemi, kulturális praxisokba és rutinokba, amelyek súlyosan problematikusak, de érdekesek és stimulálók? Mennyire indokolt a hagyomány és a tekintély radikális kritikája, ha a kritikai praxis fundamentumát jelentő filozófia nem általánosítható és nem változtatható életszabállyá? Ha társadalmi okokból lehetetlen az előítélet, elfogultság, babona, alacsony homlokú tömegszenvedély helyébe más fogózókat illeszteni, nem veszélyes-e a bírálatuk? Képmutatás-e a kíméletes udvariasság? Az erősebb gesztusa-e a lovagiasság? A szelídség nem a jó gazda, a jó úr hatalmának burkolt kifejezése-e? A társas élet magasabbrendű-e vagy a magány?
A kései, immár dekadens liberalizmus válasza …a kontinentális Európában: tégy, ahogy akarsz, csak érezd jól magad… Ebben a légkörben – amellyel itt a környéken legföljebb a szélsőjobboldal áll szemben LÁTSZÓLAG (hiszen a hagyományok közötti tetszőleges és eklektikus válogatás a liberalizmus majmává teszi a fasizmust, ahogyan álságos „elitellenessége” a bolsevizmus majmává, s a náci utánzó meghamisítja, bepiszkolja mindkettőt) – nem lehet (vagy nem lehet jól) megbeszélni materiális (tartalmi) erkölcsi kérdéseket. Pedig a lista szinte végtelen, a dossziék lezáratlanok. Tolsztoj – annak a mintegy fél tucat írónak az egyike, akit komolyan lehet (kell) venni mint tanítómestert – azt gondolta, a fizikai munka nemesebb, mint az intellektuális. Azt gondolta, ártatlanokat gyilkoló államoknak (azaz bármelyik államnak) engedelmeskedni: bűn. Azt gondolta: meg kell állítani a nőket és gyerekeket boldogtalanná nyomorító családapákat. Faképnél kell hagyni azoknak a vallásoknak, egyházaknak a papjait, akik megáldják az ágyúkat és zsarnokokat koronáznak meg. Úgy vélte, hogy nem elég, ha annak, aki kártékony, keményszívűségre, kegyetlenségre, kíméletlenségre buzdító gondolatokat hirdet és terjeszt, csak odasúgjuk, hogy mi nem értünk vele egészen egyet.
És ma mi megmondjuk-e vajon a gyerekünknek, hogy adófizetéssel és „jogkövető magatartással” olyan államnak engedelmeskedünk (a következményektől való félelemből), amelyet inkább verébrajként szét kellene zavarni, hiszen olyan viszonyokat tart fönn erőszakkal, aminőket becsületes ember nem helyeselhet, hogy az iskolában és az egyetemen tudatlanok „tanítanak” tudatlanokat mindenféle konvencionális és konformista hazugságra, hogy a templomokban az evangélium ellenkezőjét prédikálják, hogy az új gyermekirodalom háromnegyede nem más, mint megélhetési bűnözés, hogy az újság, a rádió füllent, hogy az interneten föllelhető „információk” többsége fikció vagy félreértés, hogy ünnepelt szerzők minimális nyelvtani ismeretek (és készségek) nélkül lettek híresek, hogy a szülői szeretet és a gyermeki tisztelet épp annyira üdvös, mint amennyire hiányzik, hogy a legtöbb társadalmi előny (irigyelt pozíció, vagyon, hírnév) igazolhatatlan, véletlenszerű vagy erkölcstelen, hogy a hatalom többnyire egyszerű fegyveres erőszakon vagy a beletörődésből és a reménytelenségből fakadó közönyön nyugszik, hogy az állatokat kínozzák, az ételt hamisítják, a betegeket elhanyagolják, ártatlan pszichiátriai ápoltakat és menekülteket elzárva tartanak, hogy nőknek még mindig magasabb beosztású férfiakkal kell flörtölniük, ha vinni akarják valamire (s hogy az alapvető mintaadó, a munkahely, egyszerre hárem, dologház és zsiványtanya), hogy a jobb külsejű, jobban öltözött, magasabb kasztjelzéseket leadó gyerekek jobb jegyet kapnak, mint a hasonló teljesítményű, de kövér, szakadt és proli külsejű vagy sötétebb bőrű, idegenes kiejtésű társaik, hogy az autósok szavazataira sandító kormányok fölégetik a földet, megmérgezik a vizet, belélegezhetetlenné teszik a levegőt, a tengerbe fojtják a part menti népeket, elpusztítják a növény- és állatfajok tízezreit? Hogy sok feleség nem szereti a férjét, sok szülő nem szereti a gyermekét, hogy sokan képesek rá, hogy úgy érezzenek, úgy gondolkodjanak, úgy cselekedjenek, mintha polgár- és embertársaik konkurens érdekei nem számítanának? Hogy szavazatok százezreit lehet megszerezni avval, hogy népcsoportok elpusztítására, tönkretételére, kisemmizésére uszítanak, hogy gyalázzák az önhibájukon kívül – vagy akár a saját hibájukból; végül is egyremegy – bajba került, balszerencsés embertársakat, hogy az örökölt társadalmi és kulturális hátrányokat fölróják a boldogtalanoknak, hogy képesek gyűlöletet hirdetni az öregek, a betegek, a rokkantak, a hajléktalanok ellen? Bevalljuk, hogy a világ vezető „liberális demokráciájának”, ráadásul az egész „szabad világnak” a vezetője, ez a rokonszenves, szelíd, karcsú, okos, fekete fiatalember az elébe terjesztett listáról kiválasztja egy-egy, neki nem tetsző külföldi állampolgár nevét, s elrendeli – nem titokban – a meggyilkolását? Bevalljuk nekik, hogy ezt a társadalmi rendet még avval is túlságosan megtiszteljük, ha el akarjuk törölni?
A kiábrándulás – amelynek a köntörfalazás nélküli bevallása Jean-Jacques Rousseau máig meg nem bocsátott, kárhozatos vétke – azt sugallja nekünk a filozófusokról, egyházfejedelmekről és népszónokokról, hogy alighanem vak vezet világtalant, hogy égető gondunkra se válasz, se vigasz. Azt mondják azokra, akik fölteszik az egyetlen érdemleges kérdést – hogyan éljünk? –, hogy naivak. De hát evvel nem kell törődni, ez csak egy szó, flatus vocis.”
***
Természetesen TGM (ha valaki közben nem jött volna rá). Kis részlet a Rousseau-évforduló alkalmából az És-be írt izgalmas - bár kitartást, figyelmet igénylő, TGM-módra számtalan zárójeles zárójellel tarkított, néha harmadfokú. sokismeretlenes egyenletté váló esszéjéből. Akinek van hozzáférése (=előfizetése), a link.
Ma, amikor bayerzsoltok határozzák meg a közbeszédet;
Utolsó kommentek