… és talán a normalitás lehetetlenségéről.

(Most mindenki Nyírőzik/Nyirőzik* – Prohászkázik – zsidózik/antiszemitázik, beállok én is a sorba.)

Mindenekelőtt szögezzünk le néhány dolgot. (Már nem tudom, ki mondta, de mélyen egyetértek:) Auschwitz után minden antiszemita potenciális gyilkos.

Továbbá: a holokauszt nem (csak) zsidó, hanem magyar tragédia; nemcsak azért, mert magukat magyarnak tartó/valló/hívő százezrek estek áldozatául, hanem főleg azért, ahogy a magyar állam, annak szervei – kormány, közigazgatás, csendőrség, MÁV – közreműködött félmillió magyar állampolgár elpusztításában, s ahogy más magyar állampolgárok tömegei rávetették magukat a deportáltak hátrahagyott ingóságaira. Igen, voltak, akik üldözötteket mentettek, de ezek egyéni hőstettek, emberi, állampolgári cselekedetek voltak – ezzel szemben áll az, amit a Magyar Állam tett. (Az a magyar állam, Horthy Miklóssal az élén, amely ma ún. Alaptörvényben megerősített példaképe az Orbán-rezsimnek.)

Továbbá: 1944-ből – a végkifejlet, az „eredmény” felől visszatekintve – egymásba kapcsolódnak, szigorú logikai láncot alkotnak félévszázad fejleményei – a politikai antiszemitizmus megjelenése (a „térfoglalás” fogalmát bevezető Istóczy Győző), az 1918-19-es forradalmakat követő pogromok, az 1920-as numerus clausus, a népi írók antikapitalizmusban gyökerező antiszemitizmusa Szabó Dezsőtől (1919, Az elsodort falu) Németh Lászlóig (1943-as[!] balatonszárszói előadásában a kését köszörülő, bosszúszomjas Shylockról) , az 1938-tól egymást követő zsidótörvények, majd 1944 tavaszán a gettósítás és a deportálás.

Kezdetben volt a szó…

És a szónokok között Prohászka Ottokár, a 20. századi magyar katolicizmus valószínűleg legnagyobb alakja, a szociális gondolat, a keresztényszocializmus apostola, a hit és a természettudomány összeegyeztetésének kísérletéért vatikáni indexre tett teológus, aki rövid politikusi pályáját azzal a keserű tapasztalattal zárta le 1921-ben, hogy ez „keresztény kurzus” kereszténység és keresztények nélkül. Prohászka Ottokár, aki mélyen és nagyhatásúan antiszemita, az akkori kormánypárt elnökeként a numerus clausus egyik szorgalmazója volt. Prohászka Ottokár 1927-ben meghalt**. Számon lehet-e kérni rajta a 17 évvel később Auschwitzba deportáltakat? Nehéz kérdés. A válasz – egyfajta válasz – megfogalmazható az előző bekezdésben vázolt logika alapján. És másfajta válasz fogalmazható meg, ha tudjuk, hogy a zsidókérdés a holokauszt előtt legitim vitatéma, probléma – úgy értem, politikai vita – általánosan elfogadott – a magyarországi zsidók által is elfogadott és folytatott – vita tárgya volt; bizonyság erre például a Huszadik Század c. folyóirat nevezetes körkérdése 1917 májusában (lásd itt): „Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét? Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek? A magyar társadalom minő jelenségei, a magyarországi zsidók, illetőleg nem zsidók minő társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai azok, melyek szerepet játszanak a zsidókérdés előidézésében? Miben látja Ön a magyarországi zsidókérdés megoldását…?” … Izgalmas, tanulságos olvasmány. De ma már tudjuk, hogy 1944 generációkra véget vetett a normális, indulatmentes párbeszéd – néha maga a beszéd – lehetőségének.

1947-ben szociáldemokrata fiatalok, Faludy György költő vezetésével ledöntötték Prohászkának 1934-ben a Károlyi-palota kertjében felállított szobrát. Állítólag az emigrációból hazatérő Károlyi Mihály kívánságára. (Mellékesen: 1914-ben Prohászka eskette össze Károlyit és Andrássy Katinkát.) Aztán évtizedekre Prohászka is, Károlyi is, Faludy is eltűnt a hivatalos magyar történelemből és kultúrából. 1984-ben Székesfehérvárott a Prohászka-emléktemplom előtt állították fel újra a püspök szobrát. Vagyis 28 éve van Prohászka-szobor Magyarországon. Miért kelt most mégis indulatokat az újabb, budapesti szoborállítás terve? Azért, mert akik szobrot akarnak állítani, azokat csak Prohászka antiszemitizmusa, mondhatni „Prohászka, az antiszemita” érdekli. Nem a földosztó, a szociális igazságtalanságok ellen, az egyház modernizálásáért fellépő püspök, hanem a zsidókat a társadalomban, a gazdaságban, a kultúrában háttérbe szorítani akaró antiszemita.

Ajánlott irodalom:

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948)

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon (2001)

*

Most egyébként Nyírő Józsefet olvasok – először. Szerdán könyvcsere akció volt a MOM Kulturális Központnál, és ott találtam az Isten igájában c. regényt, az Erdélyi Szépmíves Céh 1934-es kiadásában. Még az elején tartok: megrendítően szép. Akkor is, ha a hülye Nyírő később nyilas lett, ezért emigrálnia kellett, ezért a „kommunista időkben” nem adták ki – és most ezért fontos, ezért kerül be a Nemzeti Alaptantervbe (meg a magyar országgyűlés elnökének politikai turistaprogramjába)

*

*Az írásmódról lásd a Székelyhon.ro-n megjelent írást (meg a múlt heti És-t):

** Prohászkáról lásd pl. Gergely Jenő: Prohászka Ottokár (Gondolat, 1994) vagy Rubicon 1999/8. sz., Katus László írása

"A regnáló végtelen szellemi sötétséget, feudalizmust, provincializmust és kasztrendszert képviselő hatalomnak nemcsak a jobboldalon, hanem az elvileg velük szemben álló politikai oldalon is vannak erős ideológiai szövetségesei, éspedig nem a tudás, hanem kifejezetten a tudásellenesség, az antifelvilágosodás alapjain. Ezek a hatalom ösztönös, tudattalanul működő szövetségesei, akik rá sem látnak a saját hatásukra. Akik meg sem értik, hogy mondataik akár hivatkozási alappá válhatnak a hatalom számára mások egzisztenciális megtámadásához."

Lévai Júlia írása a Galamuson. (Amihez jóleső érzéssel csak annyit tennék hozzá, hogy én már nagyon régóta undorodom Havastól és Verebestől.)

Lásd még:

Verebes és Havas elássa az egykori ellenzéket

Szemléletváltás előtt a Nemzeti

"Öregedő sznobok darvadozása" - írta a hvg.hu a Trafó alapító igazgatóját, a 13 évi működés után kényszerűen távozó Szabó Györgyöt  búcsúztató, "korszakzáró buliról" (maga a Trafó minősítette így a tegnap esti eseményt). Igaz, a cikk elején még "derék kert-kocsma hangulatról" és "fröccsbe ázó halotti torról" írt a szerző - valljuk be, ez hízelgőbb. Mint a "buli" vagy négy órán át törzsvendég-nézői minőségben és jó hangulatban kitartó részvevője mindegyik minősítést helyén valónak tartom. Mondjuk, egy kis helyesbítéssel, mert nem csak "öregedő sznobok" voltak ott, én például már öreg sznob vagyok, és persze rengeteg fiatal is megjelent - bár a közönség átlagéletkora kétségtelenül magasabb volt a szokásos Trafó-átlagnál. Kétségtelen, hogy fiatalok kevésbé lelkesen járnak halotti torra, még ha olyan siratóasszonyok vannak is, mint Harcsa Veronika, Palya Bea, Ruttkai Bori vagy éppen a Shakespeare-szonetteket a W.H. formációval (zseniálisan) éneklő Dagadu Veronika (alias MC Sena). Gyászhuszároknak meg ott volt a TÁP Színház Vajdai Vilmos vezette csapata a tényleg "minden rossz varietével" (nekem legalábbis nem jönnek be).

Akik eljöttek, tudják - vagy tapasztalataik alapján attól tartanak/tartunk -, hogy valaminek már megint vége. Szeretem a Trafót, ezt a liberális helyet, és itt a "liberális" jelző az újra és a világra való nyitottságot, a sokszínűséget meg a nemzedéki különbségre való tekintet nélküli haveri hangulatot jelenti. Sok és sokféle színházi, zenei és táncelőadást láttam, de az új cirkusz műfaja vonzott ide: legutóbb, két hete, a Cirque Invisible előadását láttam a fantasztikus Veronica Chaplinnel és Jean-Baptiste Thierrée-vel, és tegnap már megvettem a jegyet a decemberi Cirkus Cirkörre. Ez még Szabó Gyuri szervezte program - aztán majd meglátjuk.

"Utálok búcsúzni, ragaszkodom a megszokott, megszeretett dolgokhoz. És emberekhez" - írtam szinte napra pontosan három éve, akkor a Bem mozitól meg a Krétakörtől búcsúzva. Most juszt is optimistább vagyok:

"Úgy lesz, ahogy kell,/ és nem úgy, ahogy akarták./ Csak hosszú átmenet ez a világszakadtság - énekelte a Kozmosz tegnap.

A MaNcs interjúja Szabó Györggyel

Nem mondom, hogy minden állításával egyetértek, de történelmi távlatú, szellemes - és alapvetően igaz - cikk a Mandineren. Részlet belőle:

„(N)em Horthy-faszobrokat kell állítani – bár a dilettáns és randa műalkotás elég jól visszaadja a Horthy-rendszer lényegét, s ennyiben föltétlenül üdvözlendő tett –; hanem Mária Terézia, II. József, Ferenc József, Erzsébet királyné, Rudolf trónörökös, IV. Károly, és a tavaly elhunyt, a közép-európai népek egységét mindig is képviselő Ottó trónörökös érdemelne szobrokat, köztereket. 1526 után ugyanis a Szent István-i állameszményt – a soknemzetiségű, Nyugat-orientált, európai Magyarországét – a Habsburgok képviselték.
Ezért örömteli, hogy a kuruc kormány első két évét mégis egy labanc politikussal… ünnepelte. Wolfgang Schüssel jelenléte – kifinomult, bécsi polgári modora, fizimiskája, öltözete – polgári hangulatot kölcsönzött a Fidesznek. Schüssel nem az elmúlt tizenöt évben lett polgár…

Magyarország egyedül van. Érthető a kétségbeesett barátkozás – frusztrált magányában, izolációjában mindenkit és mindent lájkol, aki rámosolyog. Pedig elég lenne kissé oldalra néznünk. Ausztria Magyarország természetes szövetségese. Sőt, az osztrákok bizonyosan egyetlen rokonaink. Értjük egymást. Vicceink, történelmünk, gondolkodásunk olyannyira hasonló. Ahogy egy bécsi popszám énekli: az igazi osztrák úgyis az, kinek mamája „valahonnan Budapest és Balaton környékéről” jön. A magyar kormányt kritizáló, szocdem Hannes Swoboda anyai ágon egyenesen Miskolcról származik. Miért gondoljuk, hogy könnyebben szót értünk a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságával? Magyarországnak Bécsben még vannak hívei – másutt már azt sem tudják, hogy élünk. Az osztrák sajtó nem azért foglalkozik olyan sokat velünk, mert holmi világ-összeesküvés mozgatja esetleg a Standard Herrengasse-i szerkesztőségét – hanem mert Bécsben még érdekes, hogy mi történik Budapesten. Ott még bajainkat is értik. Ausztria ugyanis megőrzött annyit a Habsburgok empátiájából, hogy a sok kis délkelet-európai problémás, agyonsértett, durcás, depressziós, de mégis kedves és aranyos népecske – mint akár a magyarok – lelkét meg tudja érteni.

A Habsburg-birodalom volt az egyetlen nagyhatalom – éppen mert nem fertőzte meg a nacionalizmus és az abból következő imperializmus –, amely népeit nem elnyomta, nem gyarmatosította, nem homogenizálta, nem kalapálta kockára…"

A cikk teljes terjedelmében

Az új "emberierőforrás-miniszter" megerősítette: Alföldi - és az ország jelenleg legjobb, legizgalmasabb színháza - mehet a lecsóba. Tárgyszerűbben itt.

De végül is a Horthy-kultusszal, a retró Kossuth térrel, a magyar filmművészet meg a vidéki múzeumhálózat beszántásával - vagy éppen a közoktatás és a felsőoktatás tönkretételével - együtt így lesz egyenszilárd a magyar nemzet mentális állapota.

Johnnymoore blogján találtam a következő bejegyzést:

A videón látható szörnyűségek tények. Ezekről kell most beszélnünk! És még arról, hogy Pintér Úr "két hét alatt rend lesz" nevű hangzatos ígéretéből vajon mi lett mostanra... Hát, semmi sem lett. Illetve lett helyette több vér, több gyűlölet és több fájdalom... Ha valamiért elfordulnak fideszes ismerőseim a Jobbik felé, akkor az nem a globális madzagon rángatott gazdaság és annak fideszes kezelhetetlensége miatt lesz, hanem a cigányok elviselhetetlensége miatt, pontosabban, hogy képtelenek kiosztani néhány pofont a bűnözőknek. (És ez ugye nem minden esetben jelent cigány embert! Nem minden cigány bűnöző, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!)

Ma megint kábé ott tartunk, mint a harmincas évek elején. Rosszabbodik a helyzet, felerősödik a feszültség, ám eközben senki sem tesz semmit. Végül aztán majd jön megint egy állat, aki majd embereket éget. Ezt akarjuk? Szerintem nem. Szerintem inkább az ilyen véglények partizánkodását kellene kurva módon megregulázni és akkor talán könnyebb lenne mindenkinek. Persze, ilyenkor jönnek a szociológiai magyarázatok meg a liberális fröcsögés az emberségről, amivel nincs is semmi gond, magam is így vagyok vele, én is támogatom. Ugyanakkor először rend kell, hogy legyen, és csak aztán jöhet az oktatás, a felemelkedés és a felzárkóztatás. Másképpen ez nem fog menni...

Ja, és csak jelzem. Én Orbán Viktorra szavaztam és még ma is támogatom, de amint ő eltűnik, nem marad más opció számomra, mint a Jobbik (akikkel normális körülmények között soha, de soha nem szövetkeznék). Ám ők — ha még egyelőre csak szóban is —, de legalább foglalkoznak a magyarok sorozatos terrorizálásával.

*

Hosszú hónapok óta beszélgetek, vitatkozom ott is, itt is johnnymoore-ral (van, aki ezért nagyon meg is haragudott rám), és ennek alapján ismét le kell szögeznem, hogy johnnymoore-t nem tartom fasisztának, nácinak, (tudatos) rasszistának, de azt gondolom, hogy ő és a hozzá hasonlóan gondolkodók – vagy nem gondolkodók – alkotják mindenfajta totalitárius rendszer tömegbázisát. Egyúttal bizonyítéka annak, hogy Orbánék ámokfutása, a már látható gazdasági csőd, a külpolitikai elszigetelődés és ezek szociális, valamint mentális következménye egy újfasiszta (neonáci, nyilas) banda, a nyíltan diktatórikus elveket és célokat hangoztató Jobbik előtt kövezi ki az utat.

Nincs jelentősége annak, hogy a videón látható támadó banda egyik tagja szemmel láthatóan nem cigány – attól még ez a nézők (köztük johnnymoore) számára „cigánybanda”, s amit tesznek, az a „cigánybűnözés” megnyilvánulása. Mint ahogy nincs jelentősége annak, hogy elkezdjünk tallózni, mondjuk, az elmúlt egy hónap bűnügyi hírei között, hogy lássuk, a bűnelkövetők és áldozatok között milyen arányban vannak cigányok és „magyarok”. Netán utánanézni, hogyan bánnak a cigányokkal rendőrök, bíróságok, mindenféle hatóságok (meg szórakozóhelyek kidobóemberei. (Tudom, Cozma-gyilkosság.) Ugyanis maguknak a tényeknek nincs már jelentőségük. A közérzület, a közhangulat számít. Azt pedig a csalódottság, a fenyegetettség, a minden területen megnyilvánuló rendetlenség – vagyis annak a tudata, hogy a dolgok az országban (és a világban) nincsenek rendben –, és a mindezekkel szembeni tehetetlenség érzése határozza meg. A „rendetlenségnek” pedig valóban része a cigányok által – lakossági számarányuknál lényegesen nagyobb arányban – elkövetett erőszakos, garázda és tulajdon elleni bűncselekmények. Ahogy összehasonlíthatatlanul többen vannak a munkanélküliek, a szakképzetlenek, az analfabéták, a nyomorgók, a társadalmon – s ennek következtében a társadalmi normákon – kívül rekedtek között. De ez johnnymoore – az általa képviselt társadalmi többség – szerint csak „liberális fröcsögés”.

Ebben a helyzetben nyert ügye van annak, aki rendet ígér. „(E)lőször rend kell, hogy legyen, és csak aztán jöhet az oktatás, a felemelkedés és a felzárkóztatás” – írja johnnymoore. Óriási – és társadalmi katasztrófával fenyegető – tévedés! Ezek csak együtt, egymással összefüggésben valósíthatók meg, és sajnos, nagyon hosszú idő alatt, nagyon nagy anyagi és szellemi, társadalmi ráfordítással. Komoly esély van azonban arra, hogy a nem is távoli jövőben a neonácik börtön-láger-kényszermunka programja valósuljon meg. (Az elkeseredett Ferge Zsuzsa, a hazai szegénység legtekintélyesebb kutatója már vagy húsz éve megmondta: el kell dönteni, hogy iskolákat vagy börtönöket építünk.)

És aztán jöhet a polgárháború.

*

Az elmúlt években elég sokat foglalkoztam a cigánykérdéssel. Három bejegyzés közülük:

Cigánykérdés

Cigányozás

„Cigány fejét rúgtam a földön”

Egy riportert hétfőn az utcán lezsidóbüdöskurváztak. Kedden az utcán valaki a kilencvenéves Schweitzer József nyugalmazott főrabbit inzultálta: szidalmazta, és közölte, hogy utál minden zsidót.

„A Fidesz természetesen nem zsidózik. De aki azt állítja, hogy szétválasztható a Fidesz üres-szennyes politikai beszéde meg a zsidózó-cigányozó köznapi beszéd, az téved vagy hazudik. Aki tagadja, hogy a Fidesz, ha nem is nyílt támogatója, de tudatos, bár sunyi haszonélvezője a zsidózó-cigányozó beszédnek, mint mindennek, ami gyűlöletet és indulatot szít, az hazudik vagy téved. Aki azt hiszi, hogy a politika magasságaiból nap mint nap érkező agresszivitás nem fordul át az utcán személyközi agresszióvá, az téved vagy hazudik.”

Mihancsik Zsófia – szokás szerint – mély, a felszín alá ásó cikkéből idéztem a fenti bekezdést.

Mihancsik pedig Popper Pétert idézi egy 2007-es (!) interjúból:

Annak a verbális meccsnek, amelyet a Fidesz játszik, nincs más végső tétje, mint a megsemmisítés. „Ez a logika a fasizmus logikája. A fasizmus olyan politikai technika és meggyőződés, amely az ellenfél megsemmisítésében tud csak gondolkozni. Ha egy kapitalista országra ül rá, akkor nácizmus lesz belőle. Ha egy önmagát szocialistának nevező országra ül rá, akkor sztálinizmus lesz belőle. A lényeg ugyanaz: nem lehet megállni a verbalitás, a szó szuggesztív sodrásában másutt, mint a pusztulásnál. […] Az ocsmány beszédnek  azonban van egy harmadik funkciója is: felmenti az embert a bűntudat alól. Az ilyen beszéd ugyanis azt sugallja, hogy akiről szó van, az nem is igazán ember. Csak valami emberszerű lény. Ennélfogva nem illetik meg semmiféle jogok, semmiféle védelem vagy méltányosság. Ezért nem nagy a távolság a verbális és a valóságos agresszió közt. Mert módszeresen beleivódik az emberek tudatába, hogy ez csak cigány, nem igazán ember. Ez csak zsidó, ez csak komcsi, nem igazán ember. Fölmenti a bűntudat alól a pusztítót. A gyilkost. Hiszen nem igazi embereket öl. Csak tetveket. Ezért iszonyúan veszélyes, és azért, mert az ember értékrendjében rettenetes zűrzavart okoz. Rosszabb, mint bármilyen rasszizmus. Mert ha rasszista vagyok, csak azt mondom, hogy én ezt a fajta embert nem szeretem. De ilyenkor a gonoszság végső pontjáig megyek el: nem is ember az, csak egy tetű.”

És megint Mihancsik:

„Az egykori magyar liberális párt képviselői, karöltve a doktriner jogvédőkkel, az Alkotmánybíróság egykori elnökével, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökével, az egymásra mutogató rendőrökkel, ügyészekkel és bírákkal, valamint a gyáva és ostoba ’politológusokkal’…lehetetlenítették el két évtizeden át, hogy a társadalom merje kivetni magából a nácikat vagy a bármilyen rendű-rangú és irányzatú antiszemitákat, rasszistákat és xenofóbokat. Mert ez a végtelenül bizonytalan értékrendű társadalom sohasem érezhette úgy, hogy a jog és az állam minden erejével és tekintélyével mellette áll, ha nem akarja eltűrni az uszítókat a közéletben és maga körül, és mert az egyre magabiztosabb uszítók sem érezhették úgy, hogy a jog és az állam minden erejével és tekintélyével ellenük fordul, ha egy többszörösen embergyilkos ideológiát mernek nyíltan és nagy mellénnyel képviselni.”

A cikk, amelyből csak rövid részleteket idéztem, itt olvasható - olvasandó.

*

Kiegészítés:

Áder János köztársasági elnök szerdán az ország polgáraihoz intézett nyílt levélben ítélte el a Schweitzer József nyugalmazott főrabbi elleni támadást.

"Ez az inzultus bár Schweitzer professzor urat érte, mégis önbecsülésünkben támadott meg minket, magyarokat. Az elkövető hiába magányos és ismeretlen, az ilyen és ehhez hasonló, nemzetünk bármely tagját, értékét támadó tettek szégyenével nekünk, mindannyiunknak kell szembenéznünk" - írta az államfő (és, teszem hozzá, a Fidesz egyik emblematikus személyisége). Részletesebben: itt.

„Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.”

*

(Igyekszem tiszteletben tartani mások érzelmeit, hitét, ezért csak egy nappal az emléknap után ismétlem meg két évvel ezelőtti bejegyzésemet - amely még sokáig aktuális lesz. Sajnos. A Horthy-korszak eszelős másolásával, kultuszával továbbra is bőven burjánzik a tudatlanság és a tévedés, a politikai számítás és a hazugság, gyomorforgató beszédekben, cikkekben tenyésznek tovább. Egy pozitívum: a keresztény egyházak elutasították, hogy részt vegyenek a cirkuszban, a kormány által közreadott, hivatalos programtól eltérően tegnap délután nem zúgtak a harangok.)

*

A félreértések elkerülése végett: az 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-palotában aláírt békeszerződést igazságtalan, megtorló jellegű diktátumnak, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom. A „trianonozást” viszont fölösleges, káros, céltalan – ezért végtelenül ostoba dolognak.

A „Trianon emléknap” pedig – nevezzék akár a „nemzeti összetartozás” napjának – színtiszta cinizmus, semmi mást nem szolgál, minthogy a Fidesz kifogja a szelet Vonáék vitorlájából. Ügyes csellel beelőztek, ez történt, semmi több. Semmi több? Félek, nem. Ez az éppen most évtizedekre berendezkedni készülő pártkormány – elődjének hülyeségén túl – nagymértékben az ideológiára alapoz: arra, hogy az emberek szeretnek hinni valamiben, szükségük van eszmékre, értékekre. „Trianon”, a sértett magyar nemzeti büszkeség viszont ma téveszme, rögeszme, elmebaj. De – mint azt Lenin oly szépen megfogalmazta – az eszme a tömegekbe hatolva anyagi erővé válik. A téveszme is.

A tények

(Amelyekről azért kell beszélni, mert tapasztalataim szerint a bőszen trianonozók, a Nagy-Magyarország-autómatricások nagy része egyszerűen tudatlan – történelemoktatásunk nagyobb dicsőségére.)

Egyéb, nem lényegtelen előírások (max. 35 ezer fős, önkéntes hadsereg – vagyis a hadkötelezettség tilalma –; Magyarország nem gyárthat vagy vásárolhat tankokat, repülőket, páncélosokat, hadihajókat; később megállapítandó jóvátétel fizetése 30 éven át – zálogul a magyar állam minden vagyonát és bevételét a Jóvátételi Bizottság ellenőrzése alá helyezése stb.) mellett és előtt természetesen a területi rendelkezések voltak a legsúlyosabbak.

A Magyar Királyság (Horvátország nélkül számított) 282 ezer km²-es területe egyharmadára, 93 ezer km²-re csökkent, vagyis Magyarország közepes méretű európai országból a térség egyik kisállama lett. Lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra (43 %-ra) csökkent.

Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió főből 3,2 millió (=30,2 %) volt magyar, ami – figyelem! – azt is jelenti, hogy csaknem 70 százalékuk nem magyar volt.

S ezzel – minden hisztérikus összeesküvés-elmélettel szemben – máris Trianon tényleges okainál vagyunk. Ez egy soknemzetiségű ország volt, ahol a 19. század végén még kisebbségben voltak a magukat magyar anyanyelvűnek vallók (a népszámlálások nem nemzetiségre, hanem a mindennapi érintkezésben használt nyelvre kérdeztek rá); 1890-ben a lakosság 48,61 százaléka vallotta magát magyarnak, 1900-ban 51,48, 1910-ben 54,56 százaléka. A változás, a magyarok enyhe többségbe kerülése, mind a természetes – elsősorban az urbanizálódásból adódó – asszimilációnak, mind az erőszakos – állami – asszimilálásnak köszönhető volt. Utóbbi legismertebb példája az 1907-es „Lex Apponyi”, amely megvonta az állami támogatást a csak anyanyelven oktató nemzetiségi – elsősorban egyházi fenntartású – iskoláktól. (Egyáltalán nem mellékesen: a korabeli Nyugat-Európa liberális felfogásának megfelelően a lakosság kb. 5 százalékát kitevő zsidókat nem nemzetiségnek, hanem hitfelekezetnek tekintették, így hát a magyar többséghez az asszimilálódott zsidók is hozzájárultak.)

A magyar – mai kifejezéssel – politikai elit (tisztelet a kivételnek) képtelen volt kezelni a soknemzetiségű létet; emlékezzünk: az 1848-as forradalom vezetői is sokáig (szinte a bukásig) azt az álláspontot vallották, hogy Magyarországon csak egy politikai nemzet van: magyarul és nem magyarul beszélő magyarok. S ez a megközelítés lényegében nem változott az első világháborúig, Tisza Istvánig és Apponyi Albertig. Mire a világháború – amelynek Osztrák-Magyar Monarchiaként a kirobbantói, ha nem is egyedüli okozói voltunk – véget ért, lényegében már minden el is dőlt. A románokkal, csehekkel, szerbekkel és horvátokkal folytatott titkos tárgyalások és megállapodások garantálták az „utódállamok” létrehozását, a győztesek szemében agresszív, ellenséges Magyarország tudatos meggyengítését. Ami Magyarországgal történt a világháború után, az ugyanis csak része volt a győztesek érdekeit – és bosszúvágyát – kifejező általános európai újjárendezésnek.

Következmények

A békeszerződés megalkotásának körülményei táplálták azt a görcsös illúziót, hogy a nemzetiségek elszakadása, a történelmi Magyarország felbomlása nem egy régóta érlelődő történelmi folyamat megvalósulása, hanem csak a háború végén kialakult hatalmi erőviszonyok és a belpolitikai megrázkódtatások véletlen egybeesése által lehetővé tett, brutális külső erőszak eredménye volt. Vagyis: kedvező nemzetközi viszonyok között „visszacsinálható”.

Az egyébként Trianonnal együtt megszülető Horthy-rendszer fő célja a revízió lehetett csak, az viszont lényeges politikai, stratégiai különbség, hogy ez a revízió integrális revíziót – a „Szent István-i birodalom”, Nagy-Magyarország helyreállítását, pontosabban annak vágyát, ábrándját, vagy etnikai elvű igazságtételt, az új határok menti, tisztán magyar lakta vagy magyar többségű területek visszaszerzését jelentette-e. Mindkét felfogás érvényesült: a titkos diplomáciában az utóbbi, a propagandában, a „Mindent vissza!”; „Nem, nem, soha!” jelszavakban az előbbi.

Az irredentizmus külpolitikai kényszerpályát jelentett, Magyarország sorsát hozzákapcsolta az erősebb, cselekvőképesebb irredentához, a hitleri Németországhoz. Az eredményt tudjuk…

Észre kéne venni legalább azt, hogy ma nincs Európában egy Hitler, aki nekünk ajándékozhatja a Felvidéket, Erdélyt, a Délvidéket (pontosabban azok egy részét). És meg kéne ismerkednünk a német-francia kibékülés tényeivel, részleteivel, folyamatával.

Hazugságok, hülyeségek

Aki ma még mindig 15 millió magyarról beszél, az vagy tájékozatlan, nem tud az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarság körében végbement nagymértékű asszimilációról – vagy hazudik. Aki lehetséges – akár békés – határrevízióról delirál, az vagy nem vesz tudomást arról, hogy a határ mentén lényegében megszűntek az összefüggő magyarlakta területek, vagy egy délszláv – horvátországi, boszniai, koszovói – típusú háborúra vágyik, vagy cinikusan hazudik, hogy megszerezze az együgyűek és az őrültek szavazatait.

A trianonozók a múltban élnek, és a múlt, a történelem foglyává akarják tenni Magyarországot. Persze legyinthetünk, és reménykedhetünk abban, hogy a 21. században, az Európai Unióban ez már lehetetlen. De én 1989-ben Szarajevóban, Mosztarban turistáskodva még elképzelhetetlennek tartottam a boszniai háborút is… (Pedig akkor és ott olvastam Andrić regényét, a Híd a Drinánt.)

A nemzeti balsorsot a Himnuszban megéneklő Kölcsey nyolc évvel később a Husztban már arra figyelmeztet: „…Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán?/ Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?/ Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort…”

Ma nagy mértékben Raffay Ernő eszelős írásai, Koltay Gábor cinikusan nemzeti romantikus filmje határozza meg a közgondolkodást, a „hazaáruló” Károlyival és Kun Bélával, a judeo-bolsevik-plutokrata-liberális összeesküvéssel. Ehhez képest tulajdonképpen mellékes az a magyarázat – hazugság vagy tévedés –, hogy a mai trianonozás azért van, mert a Kádár-korban, évtizedeken át még csak kimondani se volt szabad a Trianon szót. Én akkor jártam iskolába, benne volt a történelemkönyvünkben. Azért is lehetett benne, mert Lenin is „igazságtalan, imperialista diktátumnak” nevezte. És még valami, ami szintén tény: az 1975-ös helsinki összeurópai csúcsértekezleten nagy feltűnést keltett, hogy Kádár János beszédében említést tett arról, hogy a magyar nép „államot alapítva 1100 éve él a Duna-Tisza táján, Európa közepén”, s hogy „századunkban az első világháború… után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent”.

A 80-as években – később MDF-essé, SZDSZ-essé, Fideszessé váló – fiatalok, diákok értelmiségiek járták Erdélyt, vittek élelmiszert, gyógyszert és magyar könyveket az ottani magyaroknak, akiknek meg akarták ismerni az életét – múltjukat, jelenüket, kultúrájukat, gondjaikat, örömeiket. Ma motoros hordák átrobognak Erdélyen a Hargitáig, meglengetik a piros-fehér-zöld meg az árpádsávos zászlót, eléneklik a székely himnuszt és robognak vissza.

A tegnap esti tévétudósítás után ma reggel az újságban is elolvashattam Orbán Viktor diadaljelentését kétéves működéséről és a jövőről.  Ennek nyomán késztetést éreztem, hogy hosszabb eszmefuttatást írok arról, miszerint Magyarország miniszterelnöke nem - vagy nemcsak - gátlástalan politikai gengszter, hanem egyszerűen elmebeteg (aki ráadásul nem tanult földrajzot, történelmet, nem ismeri a számokat), és most már biztos, hogy szakadékba borítja az országot; és tökéletesen igazuk van mindazoknak, akik (főleg képzettek, fiatalok) elmenekülnek innen.

Aztán legyintettem egyet, és inkább elmentem megnézni a Ferenczi Károly-kiállítást a Nemzeti Galériában (jún. 17-éig van nyitva). A Várban, a Dísz téren éppen délben szálltam le a 16-os buszról, így belecsöppentem a Sándor-palota előtti őrségváltásba. Fényképező, magyar és külföldi turisták közt elvegyülve egy kicsit én is elkezdtem kívülről nézni a dolgot. A "dolog" a város, az ország, a köztársasági elnök mint olyan palotája, a hozzátartozó ceremóniával. Jópofa. Tulajdonképpen szerény, de szép, arányos épület az 1803-ban épült palota, és mértéktartó, nem nagyképű a historizáló (szuronyos puskával végrehajtott) őrségváltási ceremónia, alaki és csuklógyakorlatsor. Csak az jutott eszembe, hogy a feltételezésem szerint magánemberként normális Áder vajon mit gondol erről az egész szerepjátékról.

Közben elnyalogattam egy a Korona cukrászdában vett, jó közepes minőségű fagylaltot, ezzel is megtámogatva a turista-feelinget, majd a díszkapun és lépcsőn lementem a Galéria (a Várpalota) elé, a Savoyai Jenő-szoborhoz. Lenéztem a városra. Sütött a nap, és csudaszép volt. Jó dolog lehet itt élni - állapította meg rás, a turista.

Mint kiderült, a Ferenczi-kiállítás nem itt, hanem az A épületben, az egykori Munkásmozgalmi, majd Ludwig Múzeumban látható; semmi gond, átsétálok a kis boltíves átjárón, és már ott is vagyok. Hát nem. "Rendezvény van" - állított meg egy biztonsági őr, majd nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy "ki tetszik menni a díszkapun, és egy kis kerülővel be tetszik menni a 'Koldus-kapun' (nem tudtam, hogy így hívják a hollós-díszrácsos nagykaput). A belépődíjas és éppen miniszteri megnyitó beszéddel súlyosbított Libamáj-fesztivált kellett kicseleznem. Sikerült, s már ott is voltam a tulajdonképpen kiállítási térnek tökéletesen alkalmatlan épületben, a Ferenczi-képek között.

Jó festő. De nem nagy festő. Benne van, amit tanult, München és Párizs, az akadémizmus meg az impresszionizmus, sőt a posztimpresszionizmus néha élénkebb színei, kontrasztjai is, de nekem hiányzik belőle az eredetiség. Ezzel együtt van néhány nagyon szép képe, s már csak ezekért is érdemes megnézni a kiállítást, túl azon, hogy mégiscsak egy olyan alkotóról van szó, aki - elsősorban Nagybánya révén - a 20. század eleji magyar festészet egyik meghatározó, vezéralakja volt. Szépek a nagybányai tájképek, és van néhány érdekes - bár furcsán távolságtartó - zsánerképe. A leginkább azonban két olyan képe fogott meg - ezek láthatók itt (klikkre nagyíthatók), amelyek még nagybányai korszaka előtt, 1894-ben, illetve 1896-ban keletkeztek. Az Orpheusból valami elvont szépség, a művészet ideája sugárzik, míg a Hegyi beszéd köznapi, paraszt alakjai a Biblia, a Krisztus-történet és -tanítás - de ha tetszik: a mese - mindennapi érvényességét fejezik ki.

Aztán úszni mentem, megint megkapott a Budakeszi út és a Hárshegy közti völgyben fekvő Külkerpark szépsége, jólesett az úszás is. Majd hazajöttem.

És itthon Orbán Viktor levele várt a cinikus "nemzeti konzultáció" - úgymond - kérdéseivel.

May 29, 2012: President Barack Obama presents rock legend Bob Dylan with a Medal of Freedom during a ceremony at the White House in Washington. (AP)