A XX. századi magyar történelem két sorsdöntő eseménye, az 1920-as trianoni békeszerződés és az 1944-es holokauszt a nemzeti liberális magyar állam- és nemzetépítés tragikus kudarcának két egymással szorosan összefonódó komponense.

(Részletek Romsics Ignác esszéjéből)

…

Zsidók már a X. században is éltek a Kárpát-medencében, de az ország összlakosságának 1 százalékát csak a XVIII. század végére érték el. Az ezt követő 100-120 évben számuk 80 ezerről több mint 900 ezerre, arányuk pedig 5 százalékra nőtt. ... A hagyományosan politikai, katonai és közigazgatási pályákra szocializálódott s a gazdasági modernizációtól idegenkedő magyar földbirtokos nemesség számára kapóra jött a külfölddel jó kapcsolatokat ápoló, vállalkozó kedvű és üzleti szaktudással rendelkező zsidók beáramlása, akikkel már a reformkorra gyümölcsöző együttműködést alakított ki.

1848–49-ben a magyarországi zsidóság – eltérően az összes többi nemzetiségtől – egyértelműen a magyar nemzeti oldalra állt, amit a magyar vezető elit 1849-ben feltételekhez kötött, 1867-ben pedig feltétel nélküli emancipációjával, vagyis teljes jogegyenlőségük biztosításával honorált.

Az emancipáció újabb lökést adott a magyar nemesség és a zsidóság között kialakult együttműködésnek. Mivel számottevő magyar polgárság nem létezett, a gazdaság modern szektorait tekintélyes részben a zsidóság teremtette meg. A különböző értelmiségi pályákon ugyancsak nagy arányban tűntek fel izraeliták. 1910-ben az orvosoknak már 49, az ügyvédeknek 45, a szerkesztőknek és a hírlapíróknak 42 százalékát adták. A társadalmi sikerrel párhuzamosan a kulturális asszimiláció is folytatódott: 1910-ben a 911 ezer izraelita vallású magyar állampolgár 77 százaléka vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ezen a sokáig sikeres és kölcsönösen előnyös együttműködésen a XIX. század utolsó harmadában repedések jelentek meg.

Bármennyire logikusnak és célravezetőnek látszott is a régi és az új elitcsoportok között kialakult „munkamegosztás”, a deklasszálódó úri és a feltörekvő nem zsidó kispolgári rétegek ezt – lehetőségeik korlátait érezve – nem a nemzet érdekében álló társadalmi átalakulásként, hanem a zsidóság nemzeti érdekeket sértő „térfoglalásaként” fogták fel. ...Más országokhoz hasonlóan... az 1870-es évektől Magyarországon is megjelent a nem vallási alapú, vagyis modern, politikai antiszemitizmus.

…

Ady Endre 1917-es híres cikkében az egyik ausztráliai bennszülött törzs szerelmi táncához, a korroborihoz hasonlította a magyar–zsidó együttélést. A Duna–Tisza táján – írta – „két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”

Az új nép – sem akkor, sem azóta – nem született meg, az özönvíz azonban elborított mindenkit: zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Az első nagy léket az 1919-es Tanácsköztársaság ütötte a nemzeti liberális integráció eresztékeiben már egyébként is recsegő-ropogó hajóján. A zsidóság minden sikere és „térfoglalása” ellenére az ország politikai irányítását a történelmi magyar elit 1918-ig szilárdan a kezében tartotta. Bár az 1918–19-es polgári demokratikus forradalom vezérkara már más képet mutatott, még annak a vezetője is egy arisztokrata: gróf Károlyi Mihály volt, akit a polgári radikálisok és a szociáldemokraták mellett a történelmi elit számos tagja is támogatott.

Az 1919-es Népbiztosok Tanácsának tagjai, vagyis a kommün miniszterei és miniszterhelyettesei viszont kizárólag kormányzati tapasztalat nélküli értelmiségiek, munkások és szegényparasztok közül kerültek ki, akiknek mintegy kétharmada zsidó származású volt. Arra, hogy ez miért alakult így, többféle magyarázatot ismerünk. Ezek között a régi gyökerű messianizmus és a fiatal értelmiséget mindig és mindenütt magával ragadó lázadó szellem éppúgy előfordul, mint a sajátos társadalomtörténeti háttér, a mély beágyazottság hiánya, az asszimilációs kudarc, a diplomás pályák telítettsége és a személyi összefonódások rendszere.

…

A [Tanácsköztársaság bukását követő] atrocitások és az antiszemita hangulat ellenére a magyar zsidó szervezetek teljes mellszélességgel álltak ki a trianoni határok Magyarországra nézve előnyös megváltoztatása érdekében. A Pesti Izraelita Hitközség 1920 januárjában drámai hangú felhívással fordult a világ zsidóságához.

„Testvéreink! Jöjjetek segítségünkre a szörnyű veszedelemben, amelyet a békeszerződés számunkra jelent. A magyar-zsidó műveltség legvirulóbb vidékei, a magyar Felföld, zsidóságunk eme kiapadhatatlan újjászületési medencéje, a Bánság és Erdély, a magyar zsidó ipar eme viruló tájai idegen kezekre kerülnek az igazságtalan béke által. Magyarország, a nyugat-európai műveltség és civilizáció eme gyönyörű mentsvára több mint felére redukáltatva, széjjeltépve, legfontosabb élettereitől megfosztva és megcsonkítva került ki a gigászi küzdelemből. […] Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét, mely egyúttal magyar hittestvéreitek kérelme, mely egyúttal tót, bánsági, erdélyi hittestvéreink kérelme. Világosítsátok fel államférfiaitokat, hogy Magyarország nem érdemli meg azt a bánásmódot, melyet ellenségei neki szánnak, hogy Magyarország népe és a vele az elválaszthatatlan alkotórészét képező magyar zsidóság jobb, méltóbb sorsot érdemelnek, mint aminőt a párizsi békekonferencia eddig tervezett részünkre. […] Hallgassátok meg kérelmünket! Mentsétek Hazánkat! Mentsétek Magyarországot!” – olvasható a kiáltványban. A Magyarországi Cionista Szervezet hasonlóképpen foglalt állást.

…

A nemzetgyűlésben néhány nappal a békeszerződés aláírása után merült fel először, hogy a jogegyenlőség addigi elvével szakítva korlátozni kellene a zsidóság gazdasági és kulturális életben érvényesülő befolyását. Ezekből a javaslatokból akkor egyetlenegy valósult meg: az egyetemi numerus clausus.

…

A kommün utáni évek éles antiszemitizmusa és a szellemi élet tartósan érvényesülő bűnbakképzési törekvései ellenére az 1919-es fehérterrortól és 1920-as numerus clausustól nem vezetett egyenes út az 1944-es holokausztig, sőt még az 1938 utáni zsidótörvényekig sem. 1921 és 1931 közötti kormányzása idején Bethlen István eredményesen törekedett az antiszemitizmus visszaszorítására s a zsidósággal való együttműködés 1918 előtti formáinak a helyreállítására...

Meggyőződéssel vallotta, hogy az ország újjáépítéséből a zsidóságot nem lehet s nem is célszerű kirekeszteni, továbbá, hogy „tisztességes vállalkozások, tisztességes pénzintézetek ellen rendőri eszközökkel eljárni azért, mert vezetői zsidók, megengedhetetlen”. 1927-ben, amikor újjászervezték a felsőházat, a nagytőke féltucatnyi képviselője – köztük Chorin Ferenc és Weiss Fülöp – mellett abban a két zsidó főrabbi is helyet kapott. Kultuszminiszterével, Klebelsberg Kunóval összhangban 1928-ban a numerus clausust is enyhítette…  A bethleni konzervatív-liberális integrációs politikával való szakítás… Darányi Kálmán 1936 és 1938 közötti kormányzása idején következett be.

…

Ha az 1930-as évek végéig egyesekben még élhetett is a remény, hogy a nemzeti liberális magyar állameszme lényege a megváltozott körülmények között is fenntartható, a második zsidótörvény elfogadása után többé senki sem áltathatta magát ezzel az illúzióval. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból szemben állt mindazzal, amelyre a dualizmus korának állam- és nemzetépítő politikája épült, s amelyet – több, kevesebb sikerrel – az 1920-as években Bethlen István restaurálni próbált.

A zsidóság kirekesztésével párhuzamosan megkezdődött az 1920-ban elcsatolt területek német támogatással történő visszaszerzése.

…

Horthy felelőssége a vidéki zsidóság gettósításáért és május 14-én megkezdődött deportálásukért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is, amely az Adolf Eichmann parancsnoksága alatt álló Judenkommando elképzeléseit végrehajtotta. Bár a deportálások ellen széles körű társadalmi ellenállás nem bontakozott ki, a pápa, a svéd király és Roosevelt amerikai elnök mellett a hazai közélet néhány prominense is kérte Horthyt a beavatkozásra. Ezek és feltehetően az újabb német vereségek, illetve a normandiai partraszállás hatására július 7-én Horthy végre leállította a deportálásokat.

…

„Zsidók és nem zsidók – jellemezte a helyzetet Kovács András 1980–81-ben – mindmáig megkülönböztetik magukat a másiktól, és ezt többnyire rossz lelkiismerettel, elfojtott komplexusoktól terhelten teszik. Két sérült tudat szembesül egymással, és üt egymáson újabb sebeket; régi és új előítéletek, gyanúk és félelmek egész épülete magasodik egy új alapon, amelyet a spontán védekező mechanizmusok a társadalmi tudatalattiba szorítottak vissza.”

1980–81 óta több mint 30 év telt el, s közben az ország belső berendezkedése és külkapcsolatai egyaránt gyökeresen megváltoztak. Kovács András diagnózisa azonban ma is érvényesnek tűnik, sőt számos jel szerint mintha még romlott is volna a helyzet.

A politikai demokrácia és a szellemi pluralizmus következménye nem a traumák higgadt kibeszélése és a holokausztért viselt felelősség mértékének körültekintő megállapítása, s ezáltal a társadalmi-kulturális kohézió erősítése és egy új, integratív nemzeti önkép elfogadása, hanem a vádaskodások felerősödése, a betokosodott sebek gyakran nem gyógyító szándékú feltépése és olykor az egész problémahalmaz politikai haszonszerzéstől vezérelt instrumentalizálása lett.

...

A Romsics-tanulmány teljes szövege a Nol.hu-n

Indoknak elég lenne, hogy gyönyörű dal egy fantasztikus énekesnőtől. És hogy véletlenül eszembe jutott. Vagy hogy elővettem a negyven éve a Szovjetunióban fillérekért vásárolt (helyi kiadású) lemezét. De mit tegyünk, nem ez az igazság, és ez ad egy kis csavart a dalhoz meg a bejegyzésnek. Ma reggel a valószínűleg utolsó hónapjait élő Klubrádión, az n-dik ismétlését kezdő Aczélsodronyban hallottam. (De azért tényleg ez a dal a lényeg.)

1969. július 20-án hárommilliárdan (akkoriban kb. ennyien éltünk a Földön) éreztük át a "kis lépés egy embernek, nagy lépés az emberiségnek" magasztosságát - és igazságát.

Túlzok, persze, hiszen pl. a hárommilliárdból kapásból le kell vonni a "nagy proletár kulturális forradalomba" merült Kína hatszáz millióját, mert a kínai sajtó nem számolt be az eseményről (internet pedig, ugye, még nem volt - őskor).

Jogomban áll túlozni, ez egy szubjektív jegyzet. És rövid. Amit tudni kell a 82 éves korában most elhunyt Neil Armstrongról, az első emberről, aki a Holdra lépett, meg általában a holdutazásról, azt elolvashatjátok máshol (például itt). Én most csak azt akarom mondani, hogy a holdralépés a 60-as évek - a "minden lehetséges" évtizedének  - a csúcspontja volt. Az egyik csúcspontja. Mert ott volt 68 (ami maga is sokféle, Párizs és Prága, Mexikóváros és Hanoi - meg Budapest, persze, egyebek között), és az Apolló missziója után nem egész egy hónappal Woodstock. Igen, Neil Armstrong, a holdralépés a hatvanas éveket, egy letűnt korszakot jelenti.

Meg a reményt. Juszt is.

Egy három évvel ezelőtti bejegyzést ismétlek most, mert valami kell a blogra, s azóta lettek új olvasóim, s mert aktuális: második hete a Balatonon vagyok.

Pazzo fanyalgása a Balatonról hozta elő belőlem az emlékeket, a Balaton iránti rajongásomat. Azért is aktuális ez a poszt, mert az elmúlt napok Amerika-sorozata meglehetősen kozmopolita színben tüntethetett fel - s ez belátható jövőnk miatt nem látszik nyerőnek. Szóval éljen a magyar tenger, s ne feledjük, a közhit szerint valaha három igazi mosta a határainkat; bár a közhit téved, mert a Balti-tenger Lengyelországé volt, amellyel csak közös királyunk volt - Anjou (Nagy) Lajos (echt magyar!) -, ezt perszonáluniónak hívják, vagyis a perszónának (Lajos) lehetett köze ahhoz a tengerhez, nem a magyaroknak, de ez talán mellékszál, és nem biztos, hogy fontosabb annál, mint amiről írni akarok. A Balatonról.

A 60-as évek eleje, gimnazista vagyok. És emlékeim szerint boldog, mert ekkor történnek meg életem legszebb, legfontosabb barátságai. Egyikük - G - családjának nyaralója van Balatonszabadi-Sóstón, a Balaton-part akkor még nincs feltöltve, a kert végében ott a tó, a nádas.

Kétszer-háromszor voltunk lenn barátokkal, haverokkal nyáron, 4-5 napnál valószínűleg nem hosszabb időkre, mindegyik pazar volt (természetesen szigorúan felnőttek nélkül). A vízi fejelő bajnokságokra emlékszem, meg arra, hogy mindig én keltem legkorábban, elsétáltam a kisboltba és hoztam reggelire Népszabadságot, kakaót és kiflit (fontossági sorrend). Szabadi-Sóstó a parton egy utcányi (7-es út) villasor meg egy szabadstrand, a töltésen túl, a domboldalon volt a falu, de oda nem mentünk; ha valami komolyabb kellett, besétáltunk Szabadiba (ami ehhez képest szinte világváros volt). Ott volt például a Pihenő nevű kertvendéglő, oda jártunk vacsorázni, esetleg lányokkal ismerkedni. A Pihenőben táncolni is lehetett: Pécsi László zongorázott és Steczura Mária dobolt. (Isten bizony, pontosan emlékszem a nevükre négy és fél évtized múltán is.) Egy vacsora maradt igazán emlékezetes: halat ettem, és egy szálka a torkomon akadt. Fuldokolni kezdtem, Gábor barátom azonnal odaintette a kenyereslányt, hiszen köztudomású, hogy ilyenkor kenyérbelet kell nyelni. A lány nem volt szentimentális: addig nem engedett beleharapni a kenyérbe, míg ki nem fizettük érte a 20 fillért.

A nyári emlékeket azonban elnyomja a legcsodálatosabb: négy téli nap. Négyen vagy öten mentünk le egy téli szünetben a sóstói házba. Egy (akkori mértékkel) hatalmas, szolgálati Volgával és „Varga elvtárssal", a sofőrrel. Egyikünk papája ugyanis fontos ember volt. (Másikunké is.) Ettől még ugyan mi mindig vonattal jártunk le - a „fontos ember" fia is -, de most kellett az autó, mindjárt elmondom, hogy miért, csak előbb még megjegyzem, hogy akkoriban sűrűbben jártak a vonatok, mint ma; volt olyan, amelyik éjfélkor ért Szabadi-Sóstóra, ez külön vonzerőt, romantikát jelentett; és persze nagyon olcsó volt a vonatozás.

Szóval, a kocsi azért kellett, mert egy zsák kokszot is vittünk magunkkal. A ház egyik szobáját lehetett vaskályhával fűteni. Folyamatosan fűteni kellett, éjszaka is, mert különben hajnalra iszonyúan kihűlt a ház. Erre persze csak a második nap reggelén vacogva jöttünk rá. A következő éjjelekre kétórás váltásban fűtésügyeletet szerveztünk - hasztalan, ugyanis az éjjel 2-kor hivatalba lépő második tűzőr mindig elaludt, így aztán nem ébresztette a következőt sem...

Más romantika is volt: a víz - mármint az ivó-és mosdóvíz. Nyáron az udvaron álló kútból egy búvárszivattyú látta el a házat, ezt azonban a fagy miatt télre természetesen kiszerelték. A Balatonon, a kb. 15 centis jégbe kellett csákánnyal, ásóval, lapáttal léket vágnunk, hogy legyen vizünk. Bele telt egy időbe, amíg rájöttünk a dolog technikájára, de több órás kemény munka és vidám ökörködés után lett vizünk. A jég alatt annyira leülepedett a tó vize (meg mi annyira bátrak és felelőtlenek voltunk), hogy forralás nélkül ihattuk - elég macera volt a mosdáshoz melegíteni a villanyrezsón.

A vízen kívül még valaminek az ízére emlékszem akkorról: a Sport szeletére. Köménymagízű volt. Ez volt az a kivétel, amikor fölmentünk a faluba, ugyanis csak ott volt bolt, az üdülősoron rajtunk kívül egy lélek nem volt a négy nap alatt. Úgy látszik, a sóstóiak nem szerették a Sport csokit, nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az általunk vásárol csemege évek óta állt a polcon - a köménymag mellett.

Számomra a nyár soha nem volt teljes a Balaton nélkül, bár évtizedek óta csak az északi partra járunk (kivéve ha az M7-esen megyünk, például az Adriára, mert akkor Bogláron vagy Fonyódon jövet-menet fürdünk és palacsintázunk egyet). A világ egyik legszebb látványa egy napsütéses nyári délután a tihanyi Rege cukrászda teraszáról lenézni az öbölre.

Mert kell lenni 500-iknak, mert éppen ezt olvasom, mert eszembe jutott valaki, aki nagyon régen nem..., s mert ez a blog emberekről szól embereknek.

In memoriam K. S.

"Megint Márton tudta kicsalni a szobából apámat. Nem konkrétan ő, hanem a hiánya. Anyám támadásain kívül soha nem jött ki, neki hagyta, hogy fertőtlenítsen néha. Különben csak ha klozetre ment, és elfogyott a cigi, a szóda vagy a pálinka. Márton, a nagybátyám volt az egyetlen, aki meg tudta mozdítani. Habzó jókedvvel beszélt az apámhoz, régi hangsúlyokat használt, az utalások évtizedekkel korábbi dolgokra vonatkoztak, gyermeki pajzánsággal próbált úgy tenni, mintha nem látná, amit lát. Egyszerűen szólította apámat, hívta, hogy jöjjön ki. Hangos volt és derűs, mindenféléről kiabált, mintha tőlünk méterekre is hallani kéne valakinek, amit mond. Nem tudom, mennyi idő múlva, sokára, talán évek múlva értettem meg, milyen előkészített, kimódolt, vad játék volt ez: akár egy mániás depressziós lendületes félórája. Márton kiemelkedett a valóságból, megszólította a régi apámat, az ő jóképű, tehetséges öccsét, akitől olyan sokat várnak. A kimetszett idő kényszerpályára lökte őket, használták az emlékeiket, nem tehettek mást. Ha apám ki nem is jött, válaszolt, kikapcsolta a rádiót, erre Márton bement, amit apám mindennél jobban gyűlölt. Márton bement, mintha a szoba szoba volna, és be lehetne menni. A szoba már régen nem volt szoba, világtalan tér volt, nem lehetett oda bemenni, és ezt Márton is tudta. Már akkor is gondoltam, hogy ez neki nehéz. Gondoltam, de nem éreztem. Azóta érzem is, elhiszem, hogy mennyire nehéz volt, milyen acélos akarattal, fegyelemmel játszott: az apró fintorokra is vigyázott, semmi sem látszott az arcán, akkor sem, ha apám a saját ürülékében ült. Megkérdezte, miért marad ott benn. A kérdés nem volt álszent. A kérdés nem volt fölösleges, és ostoba sem, pedig mindezek felmerültek bennem azóta. A kérdés rituáléja végképp elszakította őket a csontos jelenből, és ez nem valamiféle képzelgés volt, mert nem álmodtak semmit, csak úgy tettek, mintha az eltelt húsz évtől el lehet tekinteni. Megéltek valami nagyon is valóságos jelent, mert az állvakarásokban, kézremegésekben, az egyformán mondott mondatokban az a jelen kicsit még megvolt."

(Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz)

A Tobruki strandról jöttem föl, igazából dolgozni, de hát "a virágnak megtiltani nem lehet..." Blogolok egy kicsit, összevissza.

Először is: Tobruk nekem először is Rejtő Jenőt jelenti, másodszor pedig a második világháború afrikai hadszinterét, Rommelt. Ehhez képest a Balatonon vagyok, Fűzfőn, de a strandot így hívják, fogalmam sincs miért, talán Montgomery vagy Rommel fűzfői volt...

*

A hely egyébként csak közigazgatásilag tartozik Balatonfűzfőhöz, valójában a falun túl, Almádi felé van, és ennek megfelelően a strandon - a rajta lévő két büfé-éttermen és a strandcikkárusító bódén - kívül semmi nincs, ami gyalogszerrel megtalálható lenne. Két napja újsághoz se jutok, mert annyit nem ér, hogy kocsiba üljek (a feleségemet is erre kényszerítve, mert hogy nálunk csak ő vezet).

"Az én bácsim már itt van" - mondja a büfés kislány, amikor kiáltására megjelenek a sült halamért (hekk, mi más). Hasonlóan huszonéves kolléganőjének mondja, aki a saját hekkes kuncsaftját várja. Valamit láthat az arcomon, mert szinte magának ,félhangosan hozzáteszi: "Nem bácsizunk!" Tulajdonképpen igaza van, bőségesen az apja (rossz - jobb? - esetben akár a nagyapja is lehetnék, de az önképemmel nem egyezik a dolog... Azt hiszem, ettől a lelki traumától ülök most a laptop előtt.

Laptop, blog - internet. A k... anyját a Telenornak. Minthogy a barátomtól két hétre kapott házban nincs internet, mobilnetre van szükségem. Az interneten találtam is egy akciós Djuice csomagot. Péntek este megvettem, azzal, hogy kedd délelőtt házhoz hozzák. Remek, kedd délben akarok indulni. Meghozzák, telepítem, nem működik. Lebattyogok a közeli Telenor boltba, háromszor törlik, újratelepítik, nem megy. Aztán rájönnek, hogy nincs aktiválva. "Ja, hogy ezt most kapta; 72 órán belül aktiválják" Emelt hangon a mellékelt szerződésre mutogatok, ahol csak az van, hogy "A szolgáltatás kezdete: 2012. augusztus 13." (aug. 14. van), és sehol nincs szó 72 óráról. Sajnálják, ez van. Az ügyfélszolgálatos úr is ezt hajtogatja. Fél xanax, irány a Balaton. Az tényleg megnyugtatott. És másnap (15-én este) már működik a mobilnet. És ahelyett, hogy most a fogyasztóvédőknek meg gazdasági versenyhivatalnak írnék feljelentő levelet, itt a blogban teszem közzé.

*

És akkor egy másik k... anyját! Ezúttal alkalmi, szerződéses munkaadómnak, Magyarország vezető könyves cégének, melynek székhelye egy dél-dunántúli városban van. Ez összefügg azzal, hogy mi a francért van nekem szükségem nyaralás közben internetre. Mert dolgoznom kell. (Újabb elfojtott káromkodás.)

Könyvet szerkesztek, az első néhány oldal után kiderül, hogy kb. háromszor annyi munka van vele, mint amit szokásosan - tíz éve változatlan ívdíjért - csinálni kell. E-mailben jelzem a főszerkesztőnek, hogy nem tudom tartani a határidőt, és egyúttal, jelezve a feladat összetettségét, a pluszt, némi honorárium-emelést kérek. Semmi válasz. Két hét múlva megismétlem az e-mailt, semmi válasz, egy hét múlva telefonálok - "még nem volt időm foglalkozni vele". Ennek egy hónapja, én közben persze dolgozom a könyvön. Tegnap, az eredeti határidő leteltekor jön e-mail az alex... szóval a kiadótól: ne csináljam a pluszt, majd ők megoldják, de minél előbb adjam le a könyvet. Baszd meg! Az alapmunka négyötöde és a pluszmunka kb. háromnegyede kész, amit ezek szerint eszük ágában sincs honorálni. És ki vagyok szolgáltatva ezeknek a tahó g...knek, mert szükségem van a munkára, a jövedelemre.

*

A strandról még annyit, hogy a bejáratnál kis tábla hirdeti, hogy Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc jóvoltából kotorták ki a medret, építették ki a partot. (Ezek az EU-n kívüli országok, amelyek tagi kötelezettségek nélkül élvezik az EU előnyeit, cserébe pénzalapot működtetnek a fejletlenebb EU-országok társadamilag hasznos projektjeinek finanszírozására.) Apró szépséghiba, hogy a további kotrásokat már az önkormányzatnak kéne elvégezni, de az ismert okok - azelmúltnyolcév/a viktatúra - miatt idén erre már nem volt pénze az önkormányzatnak, ezért egy másik tábla az iszap csúszósságára és ennek veszélyeire hívja fel a figyelmet.

*

Ja, a Balaton nagyon jó.

Emberek! Nézzétek meg a Tihanyi Lajos kiállítást a Kogart Házban (már ha érdeklődtök a képzőművészet iránt). Még néhány napig (augusztus 20-ig) látható. Tényleg nagyszerű festő (és grafikus) volt; egy méltatója (talán Fülep Lajos) Cézanne és Kokoschka együttes hatásáról írt, ő maga El Greco unokájának és Cézanne fiának nevezte magát. De persze különböző korszakaiban kimutatható Matisse vagy Picasso nyoma is. Meg Kassák, meg Nagybánya, Berlin, Párizs...

A képek mellett nagyon érdekes, izgalmas az a kapcsolati háló, szellemi közeg, ami kirajzolódik a portrékból, abból, hogy ki volt egyes képek eredeti tulajdonosa, vagy a kiállított dokumentumokból.

Részletes beszámoló az [origo]-n, sok képpel.

Török Gábor közli a blogján Sólyom László szombati beszédének teljes szövegét. Akit csak kicsit is érdekel a politika, annak el kell olvasnia. Azt gondolom, hogy ez az orbáni őrülettel szembeni eddigi legnagyobb súlyú - és a baloldal tehetetlenségét, gondolattalanságát és töredezettségét látva - a távlatilag (akár már 2014-ben) legtöbb reményre jogosító kiállás.

Most persze el lehet mondani, hogy kinek (nekem is) mennyire nem volt szimpatikus Sólyom önnön és hivatalának súlyát sokszor nagyképűen hangsúlyozó magatartása vagy éppen a politikai baloldallal szembeni elfogultsága. Ez azonban most érdektelen, új helyzet van. Vészhelyzet.

És még valami: Sólyom beszédéből nemcsak a jelenlegi rendszer kemény bírálata lényeges, hanem az autonóm állampolgárok és közösségek szerepének, felelősségének hangsúlyozása.

A tegnapi újságban rövid gyászhír tudatta, hogy 81 éves korában elhunyt Bányász Rezső. Minthogy fiatalabb olvasóim közül aligha tudja bárki is, kiről van szó, ide másolom a História digitális adatbázisából rövid életrajzát:

Szombathely, 1931. január 9.

Apja villanyszerelő volt. Fia 1950 és 1956 között elvégezte az ELTE Állam-és Jogtudományi Egyetemet, munka mellett 1961-ig a Vasmegye, a Szabad Ifjúság és a Népszava munkatársa, újságíró és rovatvezető volt. 1950-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, majd az MSZMP-be. Öt hónapos pártiskolát végzett. Rövid ideig az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályán politikai munkatársként dolgozott. 1961-ben a Külügyminisztériumba került, előbb a sajtófőosztály vezetője, majd 1962-től Stockholmban sajtóattasé és első titkár. 1968-ban hazatért, a minisztérium sajtófőosztály vezető helyettese, majd vezetője lett. 1972-ben kinevezték a New York-i ENSZ-képviselet vezető helyettesének. 1976 és 1981 között a Külügyminisztériumban ismét a sajtófőosztály vezetője. 1981-ben lett Magyarország londoni és dublini nagykövete; megbízatása alól 1984. májusában felmentették, mert államtitkári rangban a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala elnöke lett. 1986-tól kormányszóvivő is volt. 1988-ban lett ottawai nagykövet, beosztásából 1990-ben tért haza.

Változatos életpálya, amiből én most csak az 1986-88-as szóvivői időszakot emelném ki.  Akár szimbóluma is lehetne a rendszerváltást közvetlenül megelőző korszaknak, vagyis a  szocialistának nevezett politikai rendszer megújítási, reformálási kísérletének. S az azt jellemző kétarcúságnak - ha tetszik: abszurditásnak, lehetetlenségnek (vagy ahogy a gazdasági reformmal kapcsolatban, azt hiszem, éppen akkoriban fogalmazta meg Nyers Rezső, a "gúzsbakötve táncolásnak".

Bányász Rezső volt ugyanis a Kádár-korszak első kormányszóvivője. Addig csak előző funkciója - azaz a Tájékoztatási Hivatal no meg annak elnöke - létezett. A Hivatal funkciója az volt, hogy a párt agitációs és propaganda utasításait közvetítse a sajtóorgánumokhoz és őrködjön annak betartásán. Az, hogy a 80-as évek közepén egy Nyugaton szerzett, gazdag diplomáciai és sajtótapasztalattal rendelkező embert neveztek ki erre a posztra, összhangban volt azoknak az éveknek egyre markánsabb nyugati nyitásával (Magyarország 1982-ben lépett be az IMF-be). Ettől persze még a feladat ugyanaz volt, a sajtót a tájékoztatáspolitika határozta meg, azt meg a párt. Ez az elv akkor se változott, amikor a Hivatal elnöke, Bányász, 1986-ban kormányszóvivői titulust - és feladatot - is kapott. Az elv nem változott, a gyakorlat azonban igen: a szóvivő nyilvánosan, a sajtó és a tévénéző közvélemény előtt szerepelt - szerepelhetett, volt kénytelen szerepelni. (Háttér: Gorbacsov nyilvánosságpolitikája, a glasznoszty.) Lehetőség és kényszer együtt, amiből a szóvivő feltehetőleg inkább az utóbbit érezhette. Hétről hétre ki kellett állnia és elmagyarázni az elmagyarázhatatlant. Amiben a  kényszer szülte szándék: a magyarázat szükségessége a (sok ok miatt) éppen felbomlani kezdő diktatúrában gyakran kényszerű magyarázkodássá vált. És lehetett a kulturált, világlátott, kedvesen raccsoló Bányász Rezső bármilyen megnyerő figura, maga a feladat lehetetlen volt. De ez csak később vált világossá...

Bányász Rezsőről eszembe jutott a korszak - illetve inkább csak egy néhány éves, átmenetinek bizonyuló időszak - másik hasonló közszereplője, a kabarészerzőket is megihlető, buffo figura: (a most 85 éves) Stadinger István. (Sajnos nem sikerült az interneten megtalálni Verebes István zseniális Stadinger-nótáját.) Ő munkásgyerekből gyárigazgató lett, majd politikus és pályája csúcsán az Országgyűlés elnöke. (Rövid életrajza: itt.) Egy mindaddig megbízhatóan szürke pártmunkásokra szabott funkcióban egyszercsak egy jó humorú, már megjelenésével is szórakoztató egyéniség jelent meg. Valószínűleg tudatos pr-ről volt szó: az az alig háromnegyed év (1988. június - 1989. március), amíg betöltötte e tisztséget, a forrongás, a feltartóztathatatlan átalakulás időszaka volt, az Országgyűlésben már ellenzéki képviselőkkel és valóságos vitákkal (is), például Bős-Nagymarosról. A játék komolyra fordult: "felelősebb" pártemberre volt szükség, jöhetett Szűrös Mátyás.

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Bajusz, katonaság meg sok minden más