A lemez anyaga itt

Wenn schon, denn schon:

és még:

Szerencsés véletlen folytán megúsztam a hétvégi összes tüntetést – mondjuk, különböző okokból egyikre se mentem volna el, de a tévé meg az internet előtt lestem volna a híreket –, három napig nem voltam itthon, de persze ma igyekeztem tájékozódni. A négy vagy öt megmozdulásból természetesen csak a „Békemenet”-nek van relevanciája, függetlenül attól, hogy száz-, négyszáz- vagy hatszázezren voltak-e. Egyébként én a Mandiner és a Népszabadság tudósítói által (nyilvánvalóan egymástól függetlenül) állított kb. százezret hiszem el – de mondom, ennek nincs különösebb jelentősége. Sokan voltak, a többszöröse annak, mint ahányan január 2-án az Opera előtt. Ez volt az eddigi legnagyobb tüntetés a rendszerváltás óta, méreteiben – és jelentésében – legfeljebb Kádár János híres 1957. május 1-i tömeggyűléséhez mérhető.
A demonstráció több szempontból is értékelhető. Elsődleges jelentése, üzenete természetesen az, hogy Orbán Viktornak ma is tömegtámogatása van Magyarországon. Akkor is, ha a közvélemény-kutatások szerint tíz emberből nyolc azt mondja, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, ugyanezen felmérések egybehangzóan állítják, hogy egy most rendezendő választáson a Fidesz megint kétharmados parlamenti többséghez jutna. Lehet hibáztatni ezért a „zembereket”, akiknek a fejében valahogy még nem értek össze a dolgok, de inkább az alternatívahiányról van szó, ami leginkább a politikából kiábrándult, félreálló, apatikus „nem szavazók” nagy arányában nyilvánul meg.
Szóval, a lényeg, hogy szombaton Budapesten hatalmas tömeg ország-világ előtt demonstrálta: Orbán Viktor élvezi a „nép” támogatását.

Ez a második értékelési szempontom: a hatalmas tömeg. Felfoghatjuk ugyanis a „Békemenetet” a még Hende Csaba által megszervezett, Kubatov-listákkal megtámogatott polgári körök mozgósítási gyakorlatának: kitűnően sikerült.
De – a trendiség jegyében – felfoghatjuk hatalmas csapatépítő tréningnek is: önbizalom- és kohézióerősítő összetartás, melynek célja a cég iránti maximális odaadás és hit biztosítása. Szükség van rá.
A demonstráció irracionalitását ugyanis az adta, hogy az EU és az IMF jelentette „gyarmatosítás” ellen irányult – három nappal azelőtt, hogy Orbán Viktor Brüsszelben ismét megígérje Barrosónak: mindent megteszünk, amit csak akarnak. Orbán már a múlt héten megmondta: meghajlunk, de nem az érvek, hanem az erő előtt. („Okos enged…”) Tóta W. a maga stílusában egyenesen azt jövendöli, hogy Orbán rövidesen a Szent Koronát is felajánlja az IMF-nek. Meghökkentő volt már Strasbourgban (illetve a néhány órával korábban Barrosónak küldött levélben is) Orbán békülékenysége, engedékenysége. Valójában nincsenek is problémák – mondta –; legfeljebb néhány apróság van, mondhatni félreértés, de ha az urak úgy gondolják, mi készek vagyunk korrigálni, gyorsan megegyezni mindenben – beleegyezni bármibe. Ezt mondta – és azóta meg is ismételte többször –, de mi tudjuk, amit tudunk. Ez végül is a kádári kacsintás országa; tudjuk, hogy Orbán ezt nem gondolja komolyan, és ha a pénzük segítségével kellően megerősödünk, akkor úgy odavágunk nekik, hogy csak na… Legyen csak egyszer atombombánk…!
Most mindenbe beleegyezünk, megtesszük, amit kívánnak. És ebben nem az a lényeg, hogy a hátralévő másfél évben nem baszogatják Simor Andrást, vagy hogy módosítják néhány helyen – a már hatálybalépése előtt agyonmódosítgatott – alkotmánypótlékot. Nem. A lényeg az, hogy a következőkben mindent – az egészségügy, a szociális ellátórendszer, az oktatásügy, a kultúra megnyomorítását – az IMF-re lehet kenni. Mindent, ami racionális – vagy racionális a mainstream neoliberális gazdaság- és társadalomfelfogás szerint –, és mindent, ami a magyar elit Orbánék képviselte csoportja érdekében történt/történik, és mindent, ami csak a dilettantizmus következménye. Az IMF akarta a közkiadások lefaragását, vagyis a megszorításokat. Azt is ők akarták, ami már megtörtént, de ez össze fog mosódni azzal, amit ezután tesznek. Kényszerülnek tenni. Az IMF bűne lesz, hogy a Matolcsy-féle ámokfutás során lényegében tovább nőtt a magyar gazdaság duális jellege – a szakadék a multik és a rendületlenül sorvadó kis- és középvállalatok között; hogy a kényszermunkától eltekintve lényegében nem teremtettek új munkahelyet; hogy az esélyét is elveszik annak, hogy egy szegény gyerek egyetemre kerülhessen…
És talán tényleg képes lesz a propaganda (meg az alternatívahiány) mentesíteni Orbánt és a Fideszt mindennek a következményeitől.
A szombati Népszabadságban Mellár Tamás, a korábban (a ma már szintén erőteljesen kritikus Bod Péter Ákoshoz vagy Chikán Attilához hasonlóan) a Fidesz és az első Orbán-kormány gazdaságpolitikai arcai közé tartozó közgazdász, Bibó-idézetekkel kezdi szinte segélykiáltásként ható cikkét:
„...[E]z az ország történetének legújabb kori szakaszában, döntő történeti pillanatokban ... végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.
...[A] magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték és jól megtalálták volna.
...[A] magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehova sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká vált.”
Mellár tökéletesen elhibázottnak tartja az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját.
„A másfél évvel ezelőtt felállt Orbán-kormány szándékai szerint ki akarta emelni a magyar gazdaságot az alárendelt, elnyomott helyzetből, a nemzetközi tőke béklyójából, és emancipálni akarta azt. Meg akarta szüntetni a magyar értékek kiárusítását, kótyavetyéjét és a jövedelmek kiszivattyúzását. Helyzetbe akarta hozni a hazai tőkét, hogy az egyenrangú ellenfele lehessen a honi piacokon a külföldieknek. Ugyanakkor nem akart újabb terheket rakni a szegény és a középosztálybeli családokra. Mindezek tiszteletre méltó és elfogadható célok egy nemzeti konzervatív kormány részéről.
Csakhogy az egész terv hibás helyzetértékelésre épült, és így az az eszközrendszer, amely a célok teljesülését volt hivatva szolgálni, hatástalannak bizonyult” – írja cikke elején. A vége felé pedig:
„Még most sem lenne késő a kármentés. Ha a kormány egy olyan új embert ültetne a gazdasági miniszteri székbe, aki nem használódott el a szabadságharcban és szakmailag hiteles, továbbá ha helyreállítaná a monetáris tanács, a Költségvetési Tanács, az Alkotmánybíróság szakmai hitelét és függetlenségét, valamint radikálisan szakítana a korábbi gazdaságpolitikával, s helyette egy szakmailag megalapozott, jól követhető hároméves programot fogadna el, akkor még mindig viszonylag jól ki tudna jönni a zsákutcából. A gyors váltás igen fontos lenne, mert minél tovább tart a gazdasági szabadságharc, annál több erőforrásunk pusztul el értelmetlenül.
Ezzel szemben viszont, ha a kormány a lehető legkisebb törvényi és gazdaságpolitikai változtatásokkal próbálja megszerezni az IMF-hitelt és igyekszik elszabotálni az egyezség végrehajtását, akkor elkerülhetetlenül következik be az államcsőd, a kérdés csak az, hogy már a nyár végén, vagy csak jövő tavasszal…
Azok a jobboldali értelmiségiek, akik most – felháborodva a nyugati pénzügyi körök arroganciáján – az utcára vonulnak az Orbán-kormány mellett, valójában ennek a legrosszabb forgatókönyvnek a bekövetkeztét segítik elő. Teljesen haszontalan a demonstrációjuk, hiszen sem az IMF, sem az EU nem fog megijedni és visszavonulót fújni a szenvedélyesen protestáló tüntetők láttán. Nem veszik észre, hogy a minket ért – gyakorta igaztalan (fasisztaveszély, diktatúra stb.) – támadások alapja és fő táplálója éppen a kormány hibás gazdaságpolitikája, amely elfogadhatatlan és megengedhetetlen eszközöket használ.”
A teljes cikk itt.
A hétvégén Bécsben voltam, kiállításokat nézni (Klimt–Hoffmann, Schiele, Bécs – 1900, Magritte). A vonaton Sebastian Haffner német történésznek az 1918-19-es németországi forradalomról szóló, hihetetlenül érdekes könyvét olvastam. A történetet 1918. szeptember 29-ével kezdi, azzal a nappal, amikor Ludendorff, a német császári hadsereg második embere – Haffner szerint 1916 óta lényegében Németország diktátora – ráveszi a császárt, hogy hirdessen demokratikus alkotmányreformot, bízza a szociáldemokratákra a kormányzást vegye be az ellenzéket, köztük a legerősebb szociáldemokratákat a kormányba, nevezzen ki új kancellárt, és az új kormány kérjen azonnali fegyverszünetet az antanttól. Ez évtizedeken át titok maradt – mármint hogy Ludendorff állt mind e mögött, aki az elkerülhetetlen vereség láttán így akarta megőrizni a hadsereget –, s helyette megszületett a „tőrdöfés” legendája, vagyis hogy a forradalom, a német munkások, a baloldal és a liberálisok döfték hátba a hősiesen harcoló hadsereget.

Egy öntudatos európai nemzet kompetens vezetőjeként szerepelt Strasbourgban Orbán Viktor. Tényeket sorolt azokról a hatalmas változásokról, amelyek Magyarországon a 2010-es választások óta végbe mentek – a sztálinista alkotmány megváltoztatásától az államadósság leszorításán és a korábban garázdálkodó paramilitáris erők betiltásán át a GMO-szennyezésnek a magyar termőföldtől való távoltartásáig. Világossá tette: Magyarország elkötelezett európai országként minden konkrét vitás kérdésben megállapodásra törekszik az Európai Bizottsággal – s minden egyéb csak az Európai Parlamentben is többségben lévő baloldali és liberális erők ideológiai alapú és jórészt a tényeket mellőző támadása. Mi – mondotta magáról, a Fideszről és a kormányról Orbán – keresztények vagyunk, hiszünk a nemzetben és a családban mint a nemzet alapjában; s ez európai álláspont, még ha Európában jelenleg kisebbségben van is. És ebben is igaza van. Mármint hogy ez egy európai álláspont. Hogy ő mennyire keresztény, és hogy miben hisz – hisz-e egyáltalán valamiben –, az más kérdés.
Mert ez a nagyon öntudatos, nagyon európai és nagyon kompetens magyar politikus, természetesen, végig hazudott Strasbourgban. Is. Hazugság rögtön a „sztálinista” alkotmány érve, amire egész mondanivalója, az általa szükségesnek nevezett teljes országátépítés legendája épült. Hazugság minden szava, hiszen csak a lényeget hallgatja el: hatalomról, hatalmi politikáról, egy ország teljes politikai, gazdasági és ideológiai megszállásáról szól, amit tesz. És hazugság, hogy úgy tesz, mintha nem fogná fel, amit legkeményebb bírálói mondanak neki arról, hogy amit tesz, az szembemegy az európai értékközösséggel. Nyilván felfogja, de nem érdekli.
Szóval: Orbán nagyon jól és sikeresen szerepelt Strasbourgban. Elemében érezte magát: harcolhatott.
És ezúton üzenem mindenkinek, aki Orbán lelépéséről, félreállásáról, netán belső (vagy „felső”, értsd: EU-s) elmozdításáról ábrándozik: marad.

Jelnek, barátsággal

Az előző bejegyzésemet követő - nem túl szívderítő - kommentsorban hiú reményeket keltettem "jel"-ben, bár szerintem ő se hitte komolyan, hogy ezentúl csak verseket, képeket fogok feltenni a Rásblogra. Nem. Napok óta motoszkál bennem egy, a mai világ és benne Magyarország helyzetét, múltját és jövőjét boncolgató, enciklopédikus igényű, politikai bejegyzés gondolata. Addig is, itt egy Orbán Ottó-vers (1977-ből):

Odüsszeusz átveszi az Olümposzi Egyetem díszdoktori oklevelét

És itt vannak ők akik bírják a versenyt
Persze kérdés hogy amit bírnak az a verseny-e még
melynek a kezdeti lendülettel s félig halhatatlanul
nekivágtak? Ha viszont semmi sem változott
mi változott? Mitől lett mégis a tengerhabból
csatornaszenny? De ha már az lett és minden úgy van ahogy van
és a baromcsordának baromi tanulság való
és a célhoz leginkább az eposzhős plakáttá redukált képe segít
miért gondolom újból és újból hogy holnap is lesz nap
hasztalan köpve a sárba a remény tenger-ízét
a lázadást a lelkifurdalást? Kérdés uraim hogy a végén
melyikünk nevet több joggal én-e
aki egy kupleráj nimfáinak ölébe esve csaltam és hazudtam
de csipkés rongyokba kapaszkodva is azt üvöltöttem AZ EMBER SZABAD
vagy az-e aki miután sehogy sem tudott egy mocsárba fojtani
szőrös szobor-mellére gyűrt hogy elfuserált világán osztozzam vele –
a Villámmal Bütykölő Kontár a Rektor Úr?

És itt van egy 1999-es, amit szeptemberben idéztem - szintén jelnek köszönhetően.

Amúgy pedig: ma este Ránki Dezső zongorakoncertjét fogom hallgatni a MüPában - a többi között ezt fogja játszani:

Pénteken meg elmegyek néhány napra Bécsbe, kiállításokat nézni, nyugodt, "polgári" levegőt szívni. Még csak egyet néztem ki magamnak: a Belvederében Pioniere der Moderne címmel látható kiállítás Gustav Klimt és Josef Hoffmann műveiből.

Arszenyij Tarkovszkij: Idényzárás

Hajóink már a téli dokkban állnak,
A tintakék víz egyre kocsonyásabb,
Sötétlenek az ólomszín egek,
Most végre megkezdődhet gyógyulása
A földnek, mely mitőlünk volt beteg -
A hó fölött a csillagok világa
Úgy tündököl, oly csend van és hideg,
Alig hallik már messziről a néma
Jég-börtönben sivalkodó sziréna.

(Baka István ford.)

*

Nem először veszek át verset (vagy képet), a nagyszerű Nominativus blogról, időről időre megragad vagy éppen szíven üt egy-egy valamitől számomra is éppen aktuális bejegyzés. Hülye dolog verset kommentálni, magyarázni, maradjunk annyiban, hogy ennek is sok rétege van/lehet - bennem is. Egy apróságot azért elmondok, ami most eszembe jutott: annak idején, az egyetemen (a hihetetlenül goromba) Szőke György orosz irodalomtörténeti óráján tanultam talán a legtöbbet arról, hogy mitől művészet az irodalom, mitől vers a vers. "Sűrítés" - magyarázta a lényeget, s a német Dichtung szó eredeti jelentésére hivatkozott. Béke poraira.

"A 2012. január 9-én honlapunkon „Félrefordította az ATV a nagykövet szavait” címmel közzétett MTI-hírben valótlanul híreszteltük azt, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége helyreigazítást kért az ATV-től, mert félrefordították Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet szavait.
Ezzel szemben a valóság az, hogy a nagykövetség nem kért helyreigazítást az ATV-től és az ATV nem fordította félre a nagykövet asszony szavait.
A téves tájékoztatásért elnézést kérünk." (Heti Válasz 2012. jan. 11.)

KB-tag javasolja felkészítőnek az IMF-tárgyalások elé:

Valódi szellemi izgalmat jelentő kiállítás látható még néhány napig – január 15-éig, hétfő, kedd zárva – a Kassák Múzeumban. Egy magángyűjtemény darabjai a magyar avantgárd 80-100 évvel ezelőtti történetéről, és szoros kötődéséről az európai modernizmushoz – meg persze a korszak társadalmi, politikai mozgalmaihoz, mozgásaihoz. Hihetetlenül érdekes böngészni a dokumentumokat – kiáltványok, folyóiratok, könyvborítók, műsorfüzetek –, nézni a fotókat, meg persze festményeket, grafikákat is, de itt most tényleg a dokumentumok, a kapcsolódások felfedezése a legizgalmasabb. Nem akármi A Tett c. folyóirat címlapján együtt látni például Kassák és Szabó Dezső nevét. És még micsoda nevek: Bortnyik, Palasovszky, Balázs Béla, Moholy-Nagy, Tamkó Sirató (Charles Chirato), Komját Aladár, Uitz, Madzsar Alíz... Szavalókórustól fotografikán át a mozdulatművészetig (orkesztika)... S mindennek - a Bauhaustól a szürrealizmuson és futurizmuson át a konstruktivizmusig  terjedő spektrumon - a középpontjában Kassák.
Amúgy pedig maga az újjárendezett Kassák Múzeum állandó kiállítása is nagy élmény.
Bővebb kedvcsinálónak – menjetek, nézzétek meg! – mellékelem a Magyar Narancs recenziójának linkjét, és néhány mondatot (betűhíven) Kassák Lajos: Tisztaság könyve 1926-os borítójáról (legszívesebben egyébként az új, elkötelezett művészetről szóló 1919 márciusi aktivista manifesztumból idéznék, de nem találtam a neten):

Az uj müvészet az uj emberé. Mi egy uj kor kezdetén uj tipust kezdő emberek vagyunk. A müvészet, mint önmagáért való SZÉP nem érdekel bennünket. Nem könnyü kezü cizelálók, hanem nyughatatlan feltalálók - vassal, cementel és üveggel dolgozó épitőmesterek vagyunk. Tisztán áll előttünk alkotásainknak, mint önmagunk más, uj formába állásának tárgyi és etikai értelme. Ezen kivül pedig nincs mérték, mellyel hozzánk és munkáinkhoz közeledni lehetne.

"A filozófusbotrány politikatörténeti jelentősége az, hogy a hatalom ekkor kezdte el kriminalizálási politikáját, amelyet azóta számos területre kiterjesztett. Kriminalizálják a hajléktalanokat, a rokkantakat, a munkanélkülieket, az előző adminisztrációk vezető politikusait, sőt egy egész parlamenti pártot. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy a kriminalizált gazdasági ügyek hányad része alaptalan, mert mindenütt a politikai természetű kriminalizálás működik. Kriminalizáltak már szakszervezeti vezetőket is, bűnözőkként tálaltak fel filmeseket, képzőművészeket, s kriminalizálás vár azokra a lelkészekre, akik felekezetük egyházi státusának jogfosztó megvonása után is élni kívánnak egyházi jogaikkal. Csak találékonyság és fantázia kérdése, hogy mi mindent fognak még kriminalizálni."

"Legkésőbb ekkor vált világossá: az új kormányzás semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a magaskultúrának."

Radnóti Sándor: Emlékeim a filozófusbotrányról