Szerencsés véletlen folytán megúsztam a hétvégi összes tüntetést – mondjuk, különböző okokból egyikre se mentem volna el, de a tévé meg az internet előtt lestem volna a híreket –, három napig nem voltam itthon, de persze ma igyekeztem tájékozódni. A négy vagy öt megmozdulásból természetesen csak a „Békemenet”-nek van relevanciája, függetlenül attól, hogy száz-, négyszáz- vagy hatszázezren voltak-e. Egyébként én a Mandiner és a Népszabadság tudósítói által (nyilvánvalóan egymástól függetlenül) állított kb. százezret hiszem el – de mondom, ennek nincs különösebb jelentősége. Sokan voltak, a többszöröse annak, mint ahányan január 2-án az Opera előtt. Ez volt az eddigi legnagyobb tüntetés a rendszerváltás óta, méreteiben – és jelentésében – legfeljebb Kádár János híres 1957. május 1-i tömeggyűléséhez mérhető.
A demonstráció több szempontból is értékelhető. Elsődleges jelentése, üzenete természetesen az, hogy Orbán Viktornak ma is tömegtámogatása van Magyarországon. Akkor is, ha a közvélemény-kutatások szerint tíz emberből nyolc azt mondja, hogy Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, ugyanezen felmérések egybehangzóan állítják, hogy egy most rendezendő választáson a Fidesz megint kétharmados parlamenti többséghez jutna. Lehet hibáztatni ezért a „zembereket”, akiknek a fejében valahogy még nem értek össze a dolgok, de inkább az alternatívahiányról van szó, ami leginkább a politikából kiábrándult, félreálló, apatikus „nem szavazók” nagy arányában nyilvánul meg.
Szóval, a lényeg, hogy szombaton Budapesten hatalmas tömeg ország-világ előtt demonstrálta: Orbán Viktor élvezi a „nép” támogatását.

Ez a második értékelési szempontom: a hatalmas tömeg. Felfoghatjuk ugyanis a „Békemenetet” a még Hende Csaba által megszervezett, Kubatov-listákkal megtámogatott polgári körök mozgósítási gyakorlatának: kitűnően sikerült.
De – a trendiség jegyében – felfoghatjuk hatalmas csapatépítő tréningnek is: önbizalom- és kohézióerősítő összetartás, melynek célja a cég iránti maximális odaadás és hit biztosítása. Szükség van rá.
A demonstráció irracionalitását ugyanis az adta, hogy az EU és az IMF jelentette „gyarmatosítás” ellen irányult – három nappal azelőtt, hogy Orbán Viktor Brüsszelben ismét megígérje Barrosónak: mindent megteszünk, amit csak akarnak. Orbán már a múlt héten megmondta: meghajlunk, de nem az érvek, hanem az erő előtt. („Okos enged…”) Tóta W. a maga stílusában egyenesen azt jövendöli, hogy Orbán rövidesen a Szent Koronát is felajánlja az IMF-nek. Meghökkentő volt már Strasbourgban (illetve a néhány órával korábban Barrosónak küldött levélben is) Orbán békülékenysége, engedékenysége. Valójában nincsenek is problémák – mondta –; legfeljebb néhány apróság van, mondhatni félreértés, de ha az urak úgy gondolják, mi készek vagyunk korrigálni, gyorsan megegyezni mindenben – beleegyezni bármibe. Ezt mondta – és azóta meg is ismételte többször –, de mi tudjuk, amit tudunk. Ez végül is a kádári kacsintás országa; tudjuk, hogy Orbán ezt nem gondolja komolyan, és ha a pénzük segítségével kellően megerősödünk, akkor úgy odavágunk nekik, hogy csak na… Legyen csak egyszer atombombánk…!
Most mindenbe beleegyezünk, megtesszük, amit kívánnak. És ebben nem az a lényeg, hogy a hátralévő másfél évben nem baszogatják Simor Andrást, vagy hogy módosítják néhány helyen – a már hatálybalépése előtt agyonmódosítgatott – alkotmánypótlékot. Nem. A lényeg az, hogy a következőkben mindent – az egészségügy, a szociális ellátórendszer, az oktatásügy, a kultúra megnyomorítását – az IMF-re lehet kenni. Mindent, ami racionális – vagy racionális a mainstream neoliberális gazdaság- és társadalomfelfogás szerint –, és mindent, ami a magyar elit Orbánék képviselte csoportja érdekében történt/történik, és mindent, ami csak a dilettantizmus következménye. Az IMF akarta a közkiadások lefaragását, vagyis a megszorításokat. Azt is ők akarták, ami már megtörtént, de ez össze fog mosódni azzal, amit ezután tesznek. Kényszerülnek tenni. Az IMF bűne lesz, hogy a Matolcsy-féle ámokfutás során lényegében tovább nőtt a magyar gazdaság duális jellege – a szakadék a multik és a rendületlenül sorvadó kis- és középvállalatok között; hogy a kényszermunkától eltekintve lényegében nem teremtettek új munkahelyet; hogy az esélyét is elveszik annak, hogy egy szegény gyerek egyetemre kerülhessen…
És talán tényleg képes lesz a propaganda (meg az alternatívahiány) mentesíteni Orbánt és a Fideszt mindennek a következményeitől.
A szombati Népszabadságban Mellár Tamás, a korábban (a ma már szintén erőteljesen kritikus Bod Péter Ákoshoz vagy Chikán Attilához hasonlóan) a Fidesz és az első Orbán-kormány gazdaságpolitikai arcai közé tartozó közgazdász, Bibó-idézetekkel kezdi szinte segélykiáltásként ható cikkét:
„...[E]z az ország történetének legújabb kori szakaszában, döntő történeti pillanatokban ... végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.
...[A] magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték és jól megtalálták volna.
...[A] magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehova sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká vált.”
Mellár tökéletesen elhibázottnak tartja az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját.
„A másfél évvel ezelőtt felállt Orbán-kormány szándékai szerint ki akarta emelni a magyar gazdaságot az alárendelt, elnyomott helyzetből, a nemzetközi tőke béklyójából, és emancipálni akarta azt. Meg akarta szüntetni a magyar értékek kiárusítását, kótyavetyéjét és a jövedelmek kiszivattyúzását. Helyzetbe akarta hozni a hazai tőkét, hogy az egyenrangú ellenfele lehessen a honi piacokon a külföldieknek. Ugyanakkor nem akart újabb terheket rakni a szegény és a középosztálybeli családokra. Mindezek tiszteletre méltó és elfogadható célok egy nemzeti konzervatív kormány részéről.
Csakhogy az egész terv hibás helyzetértékelésre épült, és így az az eszközrendszer, amely a célok teljesülését volt hivatva szolgálni, hatástalannak bizonyult” – írja cikke elején. A vége felé pedig:
„Még most sem lenne késő a kármentés. Ha a kormány egy olyan új embert ültetne a gazdasági miniszteri székbe, aki nem használódott el a szabadságharcban és szakmailag hiteles, továbbá ha helyreállítaná a monetáris tanács, a Költségvetési Tanács, az Alkotmánybíróság szakmai hitelét és függetlenségét, valamint radikálisan szakítana a korábbi gazdaságpolitikával, s helyette egy szakmailag megalapozott, jól követhető hároméves programot fogadna el, akkor még mindig viszonylag jól ki tudna jönni a zsákutcából. A gyors váltás igen fontos lenne, mert minél tovább tart a gazdasági szabadságharc, annál több erőforrásunk pusztul el értelmetlenül.
Ezzel szemben viszont, ha a kormány a lehető legkisebb törvényi és gazdaságpolitikai változtatásokkal próbálja megszerezni az IMF-hitelt és igyekszik elszabotálni az egyezség végrehajtását, akkor elkerülhetetlenül következik be az államcsőd, a kérdés csak az, hogy már a nyár végén, vagy csak jövő tavasszal…
Azok a jobboldali értelmiségiek, akik most – felháborodva a nyugati pénzügyi körök arroganciáján – az utcára vonulnak az Orbán-kormány mellett, valójában ennek a legrosszabb forgatókönyvnek a bekövetkeztét segítik elő. Teljesen haszontalan a demonstrációjuk, hiszen sem az IMF, sem az EU nem fog megijedni és visszavonulót fújni a szenvedélyesen protestáló tüntetők láttán. Nem veszik észre, hogy a minket ért – gyakorta igaztalan (fasisztaveszély, diktatúra stb.) – támadások alapja és fő táplálója éppen a kormány hibás gazdaságpolitikája, amely elfogadhatatlan és megengedhetetlen eszközöket használ.”
A teljes cikk itt.
A hétvégén Bécsben voltam, kiállításokat nézni (Klimt–Hoffmann, Schiele, Bécs – 1900, Magritte). A vonaton Sebastian Haffner német történésznek az 1918-19-es németországi forradalomról szóló, hihetetlenül érdekes könyvét olvastam. A történetet 1918. szeptember 29-ével kezdi, azzal a nappal, amikor Ludendorff, a német császári hadsereg második embere – Haffner szerint 1916 óta lényegében Németország diktátora – ráveszi a császárt, hogy hirdessen demokratikus alkotmányreformot, bízza a szociáldemokratákra a kormányzást vegye be az ellenzéket, köztük a legerősebb szociáldemokratákat a kormányba, nevezzen ki új kancellárt, és az új kormány kérjen azonnali fegyverszünetet az antanttól. Ez évtizedeken át titok maradt – mármint hogy Ludendorff állt mind e mögött, aki az elkerülhetetlen vereség láttán így akarta megőrizni a hadsereget –, s helyette megszületett a „tőrdöfés” legendája, vagyis hogy a forradalom, a német munkások, a baloldal és a liberálisok döfték hátba a hősiesen harcoló hadsereget.