A Konzervgyár utca a kaliforniai Montereyben, költemény, bűz, fülsiketítő lárma, sajátságos fény, hangulat, magatartás, epekedés és álom. A Konzervgyár utca valóságos tohuvabohu: ón és vas és rozsda és faforgács, hepehupás úttest, gazzal benőtt telkek, ócskavas-kupacok, hullámlemezből épült szardínia-konzervgyárak, kricsmik, vendéglők és kuplerájok, kicsiny, zsúfolt szatócsboltok, laboratóriumok és lebujok. Lakói, ahogy egyszer valaki megjegyezte, "kurvák, stricik, hamiskártyások, piszkos csavargók", amin azt értette, hogy emberek. Ha az illető más szemszögből nézi a dolgot, azt is mondhatta volna, hogy "szentek, angyalok, mártírok és jámbor lelkek" - és ez is ugyanazt jelentené. (Vámosi Pál ford.)

Így kezdődik John Steinbeck Kék öböl c., 1945-ben írt és a 30-as években játszódó kisregénye. Az eredeti, angol cím, a Cannery Row, a magyar kiadásban már „csak” gyakran emlegetett, kifejező nevű helyszínként maradt meg, címként átadta helyét egy idillikusabb, a könyvben csak egy pillanatra – ellenpontként – feltűnő tájnak. A pikareszk történetfüzér szereplői, az utca – valójában csak „sor” – lakói balhétól, lopástól sosem visszariadó, de hatalmas szívű munkakerülők, csavargók, hajléktalanok – Mack és a fiúk –, kurvák, egy kínai szatócsboltos, meg egy tudós biológus. Hihetetlen szeretettel, kedvességgel megrajzolt figurák, humor és líra szövi át tetteik, mindennapjaik leírását. A biológus (Doki) egyébként valóságos személy, Steinbeck fiatalkori barátjának az alakja jelenik meg benne. A helyszín is valóságos, az író gyerekkorának tanúja (a szomszéd kisváros), s bár a miliő elüt Steinbeck családi hátterétől (apja Monterey megye kincstárnoka volt), nem volt idegen számára.

Steinbeck 18-20 éves korom táján az egyik kedvenc íróm volt (a másik Dosztojevszkij), az Érik a gyümölcs, a Lement a hold, az Egerek és emberek nagyon megérintettek. Aztán valahogy kiesett a látókörömből, az érdeklődésemből. Külső impulzusok kellettek, hogy visszajöjjön. Másfél éve egy újságcikk hatására olvastam el a Kedves csirkefogókat (1935) (itt írtam róla), és hát persze ott volt az 1947-es Orosz napló, amelyet a Robert Capával tett szovjetunióbeli útjáról írt, s amit Capa miatt kaptam születésnapomra egyik barátomtól.   

Barátom. Helyben vagyunk. A Kék öböl első bekezdéséről azonnal egy másik barátom – fiam –, Máté jutott eszembe, és az, amit valaha nem értettem, hogy neki is egyik kedvenc írója volt Steinbeck. Most azonnal megértettem. És nemcsak ő jutott eszembe, hanem például a bagi cigánytelep lakói, akikhez két hónapja járok.

A Kék öböl most egyébként úgy került a kezembe, hogy szerkesztettem egy angolból gyalázatosan fordított könyvet, amelyben számos irodalmi idézet is szerepel. A fordító lusta volt ezeknek utánanézni, nekem kell kikeresni a már létező magyar szövegeket. Van egy bekezdés a Szerelemcsütörtökből, amely a Kék öböl folytatása; ezek egy harmadik regénnyel, az Égi mezőkkel egybekötve hevertek el – ki tudja, mióta – a könyvespolcomon (1966-os kiadás, de nem eredeti példány, és állapotából ítélve egy utcai árustól vehettem, nagyon olcsón).

Szóval, csak annyit akarok mondani, hogy ha néhány kellemes órát akartok szerezni magatoknak, olvassátok el a Kék öbölt (online is megvan: itt). Én pedig nekikezdek a Szerelemcsütörtöknek.