"[E]ljutottam életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.

Vége a távlatoknak, szűrtem le szomorúan, miközben a Boeing élesen húzott föl a magasba, bezárultam, kész vagyok, befejeződtem, s most leülnék lustálkodni, enni, tűnődni, szundikálni, s nem hajszolni magamat ettől fogva a világ felé. Én már nem fogok többé belenézni egy messzeségbe, szögeztem le, s megpróbáltam azon az ovális ablakocskán át kinézni máris józanul, kint tiszta volt az ég, a kék szinte ragyogott benne, s alattam, úgy háromezer kilométeren felhők álomi vonulata úszott a végtelenbe. Figyeltem, utoljára, ezt a messzeséget, s hirtelen nagyon megkívántam a napfényt, azt, amelyik délután süt, nagyjából négy és öt között, azt gondoltam, ha majd megérkezem, kiülök ebbe a délutáni napba, és egyszerűen csak sütkérezem. Sütkérezem, s csak azzal foglalkozom, amit ez a délutáni nap megvilágítani képes, mert engem mostantól kezdve semmi más nem érdekel, semmi, csak a porszemek, gondoltam ott a repülőgép fedélzetén, a porszemek, ahogy táncolnak ebben a délutánban, meg ez a napfény, meg ez a délután.

És itt, talán érezni is, arra a küszöbre értünk, amelyen ez a beszámoló már nem vezet át, nem marad hátra tehát más, mint a búcsú – meg még egy utolsó kérés az értő lelkekhez, hogy abba az irányba, mely túlvisz ezen a küszöbön, legalább ők, semmiképp ne haladjanak tovább. Maradjanak ott, ahol vannak, hallgassák a kakaskukorékolást a szomszéd faluból, sütkérezzenek és idézgessenek, idézzék fel például néha ezt az írást, de ne úgy, ha kérhetem, hogy „ez az a majrés abban a Kvangcsuban, vagy hogy az ördögbe hívják…” és ne is úgy, hogy „hát az a guggolós, meg ahol az a szomszéd a rács mögött a legyezővel”, hanem úgy, hogy „tudod, ez az, amelyikben a Dél kapuját elrejtik a Jangce fölött”."