A gyönyörű regény, egy trilógia befejező darabja, egy nap - és egy félévszázad - története. A magyar-zsidó Uri egy évvel az 1948-49-es arab-izraeli háború után leszerel a katonaságtól, és visszautazik korábbi lakóhelyére (illetve egész pontosan nem is derül ki útjának végcélja). Útközben találkozások és ismerős - arab, illetve zsidó lakosságú - települések révén felidézi Palesztina történetét a zsidó bevándorlástól Izrael Állam megalapításáig.

Már idéztem a könyv elejéről, most az utolsó oldalakról egy részlet:

"Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között."