Valamikor az őskorban, az 1960-as években heves történészvita zajlott Magyarországon a nemzet fogalmáról, amely gyorsan átcsapott szélesebb, értelmiségi, publicisztikai disputába. A kezdeményező Molnár Erik történész (és kommunista politikus) volt, aki az 1956-os "ellenforradalom" szellemi előkészítéséért Rákosiék - úgymond - nacionalista történetszemléletét, a "nemzeti egység" hamis mítoszát is felelőssé tette. Súlyosan történelmietlennek minősítette, hogy a magyar kommunista mozgalom (jobban mondva annak propagandája) "elődöket" keresve a forradalmak mellett Bocskaitól Rákócziig minden felkelést az "egész nemzetet" átfogó függetlenségi harcnak állított be, középpontban a "néppel" (értsd: a szegényparasztsággal), holott ezek Molnár szerint, elsősorban a középnemesség osztályérdekeit szolgálták, s legfeljebb eszközül használták, integrálták a paraszti mozgalmakat (mint pl. Rákóczi Esze Tamásékat). A sokfelé ágazó, s a történelem iránt érdeklődő laikusok számára is érdekes vitát nem próbálom elmesélni, az 1962 végétől különböző folyóiratokban (elsőként az akkor rendkívül népszerű Új Írásban) kibontakozott vita főbb tanulmányait összegezte a Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról c. kötet (1965, Bp., szerk: Pach Zsigmond Pál). E vitába kapcsolódva tűnt fel a most 80 éve született (és húsz éve öngyilkos) Szűcs Jenő, akinek fő kutatási területe egyébként a középkor, s aki aztán a nemzet fogalmának tisztázásával, majd az európai történeti tájak koncepciójával szerzett tekintélyt magának. A nemzet historikuma és a történetszemlélet nemzeti látószöge c. terjedelmes, 1970-es esszéjéből idézek most (megjelent in: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Gondolat, 1974).

"Ma úgy tűnik, a történetírás újabb törekvései zavart okoznak a nemzeti érzés és öntudat terén... A diganózishoz... hozzátartozik, ha figyelembe vesszük a nemzeti problematika nálunk eléggé figyelmen kívül hagyott pszichológiai vonatkozásait is. Tudniillik az a nem mellékes körülmény, hogy a pszichikai zavarok nem most keletkeztek, hanem régen. A nacionalista történetírás mint mítoszok közvetítője már eleve ingataggá tette a pszichikai egyensúlyt. A valóságnál dicsőbb, nagyszerűbb múlt sugallata nem csupán kárpótlás volt a közép-kelet-európai népeknél a jelen szürkeségéért és a nemzeti fejlődés hiányaiért, hanem azáltal, hogy növelte a szakadékot a realitás és a vágyak közt, a lehetséges és az elképzelt közt, egyrészt szüntelen tápot adott a képzelgésekhez és álmodozásokhoz (amire e térségben amúgy is nagy volt a hajlam), másrészt fokozta a sikertelenség, az elhibázottság érzését. A frusztráció érzete pedig pszichikailag szélsőséges reakciókat szül: hol indokolatlan önkisebbítést és letörtséget, hol indokolatlan agressziót. A nemzetnek a történelemből kifolyólag "kijár" itt valami, "képtelenség", hogy nem jut hozzá...Egy mítizált történetszemléletből egyaránt logikusan következik a nemzethalál víziójával való küzdelem és szüntelen szorongás, másrészt az indokolatlan és irreális igények. A magyar nacionalizmus (de nem csak a magyar), mint ismeretes, százötven éve e kettő közt ingadozik... Közép-Kelet-Európa "társbérletében" a nacionalizmusok bonyolult módon szövődtek egybe és hatottak egymásra...A nemzeti érzelmek kontrollálatlan ápolását szolgáló történetírás nem gyógyított, hanem a betegséget - olykor csak a betegség tudatát - fokozta."

E mondatokon (is) világosan érződik (az akkor leírhatatlan nevű) Bibó hatása, amire Gyáni Gábor történész megemlékezése is kitér. Szűcs Jenő egyébként aztán egyik szerzője lett az 1979-ben csak szamizdatban terjesztett, majd külföldön, s csak a rendszerváltás után itthon is megjelent Bibó-emlékkönyvnek.