„Vétkesek közt cinkos, aki néma."
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelybe gyerekkorától beleverték a
másokért - a világért - való felelősség babitsi mondatát. Érdekes kiindulópont:
vétkesek (bűnösök) vesznek körül, és nekem Isten vagy a közösség által rám rótt,
megkérdőjelezhetetlen feladatom, hogy szóljak, az igazságot hirdessem.
*
„Monda az Ur Jónásnak:
"Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák."
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze..."
„...Mi közöm nékem a
világ bűnéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én." -
mondja az Egek urától, a feladattól és a felelősségtől menekülő Jónás. Aki
aztán kénytelen-kelletlen mégiscsak elmegy Ninivébe, ahol csúfos kudarcot vall,
kiröhögik.
„És Jónás akkor egy
iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében."
Akit a végkifejlet is érdekel, olvassa el (például itt)
*
A Jónás könyve később - és önként! - lett kedvencem. Először, azt hiszem, a rádióban hallottam, Gáti József feledhetetlen, rekedtes baritonján; ma is megszólal bennem, ha olvasom a verset. Aztán huszonéves korom valamelyik szilveszteri házibuliján szarul éreztem magam: egyedül. Leemeltem a házigazda könyvespolcáról (nem tudom, miért) egy Babits-kötetet és akkor először elolvastam. És éjfélkor felolvastam a többieknek. Egy év múlva is. Újabb egy év múlva már nem velük szilvesztereztem, a felolvasás elmaradt, de sokáig megmaradt a rítus: szilveszterkor vagy az év első napján elolvastam a Jónás könyvét.
*
Morgan Scott Peck amerikai pszichiáter írja 1978-ban megjelent és bestsellerré vált A járatlan út c. könyvében:
"Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?
- Sohasem szabad valótlant állítani.
- Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
- Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
- Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
- Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
- Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik."
Ha jól értelmezem a fentieket, a szeretet kényszeríthet rá, hogy magamba fojtsam a véleményemet. De ha valakit szeretek, az azt jelenti, hogy feltétlen bizalommal vagyok iránta, tehát tudnia kell, mit gondolok. Érdekes dilemma.
*
"Szatyin:...Mi az igazság? Az ember - az az igazság. És ezt az öreg tudta... Ti nem
tudjátok. Ti buták vagytok, mint a tök... Én megértem az öreget...
Igenis! Hazudott... mert sajnált benneteket, hogy az ördög vinne el,
ahányan csak vagytok. Vannak emberek, akik hazudnak - mert megszánják a
felebarátjukat... Én tudom! Én olvastam ezt! Gyönyörűen, lelkesen,
lelkesítően hazudnak! Van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság... A
hazugság igazolja azt a súlyt, amely eltörte a munkás kezét, és a
hazugság még az éhenhalókat is vádolni tudja... Én ismerem a
hazugságot! Aki lélekben gyönge... és aki idegen nedvekből él - annak
kell a hazugság... Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik, de
aki a maga lábán áll... aki független és aki nem idegen kenyeret zabál,
minek annak a hazugság? A hazugság a rabok és az urak vallása... Az
igazság a szabad ember istene!..."(Gorkij: Éjjeli menedékhely)
*
Összeomlott körülöttem egy világ, amelyben már sokkal korábban megingott (elveszett? nem biztos) a hitem. Isteni bizonyosságom sosem volt, a világi (ideológiai, politikai) elmúlt, régen megtanultam: csak saját normáimnak hihetek, azokhoz kell tartani magamat. Veszélyes dolog az a hit - önhit, bizonyosság -, hogy a világgal szemben én képviselem "az" igazságot. (Meg a sógorom, ahogy a vicc* mondja.) Mégis: bár vallom Brecht igazságát is - „Előbb a has jön, aztán a morál" (Koldusopera) - Kantét mormolgatom:
"Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem."
---
*A szocializmus kori vicc: A rendőrségnél felvételiztetnek, egy százados vizsgáztatja a jelentkezőt:
- Ki írta A tőkét?
Ebben a pillanatban bejön a szobába egy őrmester:
- Szá's e'tás! Hivatja az őrnagy e'tás.
- Rendben, Molnár, akkor folytassa! Az volt a kérdés, hogy ki írta A tőkét.
Tizenöt perc múlva, amikor a százados visszajön, a jelentkezőt véresen, dagadtra verve találja a földön, a mellette álló őrmester jelent:
- Szá's e'tás, jelentem, bevallotta: A tőkét ő írta, a sógorával.
Utolsó kommentek