(Ez a bejegyzés eredetileg szeptember 18-án volt olvasható a rásblogon. Az akkori (részben furcsa) kommentekkel együtt teszem ismét közzé.)

Egy Obamáról szóló könyvet szerkesztek, talán ezért jutott eszembe a dal. Persze rá fog kifutni ez a bejegyzés, de van más is.

Ez volt az első lemezeim egyike (Mahalia Jacksonnal és Beethoven Hegedűversenyével - az 1937-es felvételen Fritz Keisler hegedűl, a Londoni Filharmonikusokat Sir John Barbirolli vezényli, ha mond ez valakinek valamit). A Szovjetunióban vettem, 1969 őszén. Ott vettem első lemezjátszómat és - akkori magyar zsebbel is - fillérekért lemezgyűjteményem első ötven darabját. (A jogdíjakat kapitalista torzulásnak tekintették, egyszerűen csak lemásolták a fantasztikusnál fantasztikusabb felvételeket és szinte ingyen adták a kultúrára, művészetre szomjas dolgozóknak.

Hat éves korom óta naponta olvasok újságot, benne a külpolitikai híreket (akkoriban egy magyar újságban - a sport mellett - az volt a legérdekesebb), kb. azóta voltam sziklaszilárd kommunista. Így nőttem fel, apai örökség, iskolai nevelés... „Voltam." Hogy ma mi vagyok, azt nehéz lenne megmondani, már csak azért is, mert nincsenek olyan szavaink, amelyeken ugyanazt értenénk én, te, ő. Egy biztos: sziklaszilárd nem vagyok. 

A We shall overcome a 60-as években az erőszakmentes néger polgárjogi mozgalom dala lett. (Igen: néger. Később lett csak fekete, színesbőrű, afroamerikai. Akkoriban még nem létezett a píszí fogalma, a hangsúlyból, a kontextusból, a jelzőkből úgyis kiderült, hogy ki mit gondol.) Nekem, az én korosztályomnak, mondhatni, személyes élmény volt, ahogy Alabamában, Mississipiben törvényekkel, legfelsőbb bírósági határozattal, karhatalommal -  és fehér egyetemista aktivisták közreműködésével -  kikényszerítették a faji elkülönítés megszüntetését az iskolákban, az autóbuszokon. 1963 augusztusában az erőszakmentes mozgalom prófétája, Martin Luther King negyedmillió ember előtt beszélt Washingtonban arról, hogy „Van egy álmom".

Három hónappal később, 1963. november 23-án reggel a rádió bemondta, hogy Dallasban meggyilkolták Kennedy elnököt. Akkoriban, gimnazistaként, a napot az uszodában kezdtem. Persze az öltözőben ez volt a téma. Máig emlékszem, amit egy kabinos mondott: - Persze. Te talán szeretnéd, ha pepita gyereked születne? Aztán, 1968 tavaszán lelőtték Martin Luther Kinget is.

King halálát követõen 168 városban került sor súlyos rendbontásra: feldühödött feketék épületeket gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki, rendõrökkel csaptak össze, fehérekre támadtak. Egyedül Washingtonban 711 épületet borítottak lángba, párat a Fehér Háztól néhány sarokra. A rend helyreállításához 55 ezer katonára volt szükség.
Persze már korábban is voltak, akik úgy vélték, csak a harc, az erőszak segíthet: Malcolm X., Stokley Carmichael, a Fekete Hatalom mozgalom, a Fekete Párducok Pártja. A 60-as években nyaranta az amerikai nagyvárosok néger gettói az erőszak tombolásának, faji lázadások  - és azok elfojtásának - tanúi voltak.

Az 1968-as, mexikóvárosi olimpia emlékezetes jelenete, amikor a 400 m-es férfi síkfutás eredményhirdetésekor a győztes Tommie Smith és a harmadik helyezett John Carlos az amerikai himnusz alatt felemelt ököllel tüntetett a Black Power mellett.

A (már nem olyan sziklaszilárd, de mégiscsak) kommunista mindezt a (sajnálatosan hosszan elnyúló, de azért biztos bekövetkező) világforradalom részének tartotta. Hitt benne. Hiszen hinni kell, ahogy sokan azért hisznek a túlvilágban, mert az nem lehet, hogy csak a kukacok... Az nem lehet, hogy csak ez...

Obama nem a világforradalom. És persze azt se tudhatom, milyen elnök lenne (lesz?). Mégis, talán a fentiek miatt, kicsit személyes ügyem is, hogy győzzön. Gimnazista korában Malcolm X. lelkesítette, amióta politikai pályára lépett, Martin Luther King. Elhiszem neki, hogy neki is „van egy álma" - a faji és osztálykülönbségek nélküli Amerika. Még akkor is, ha - nagyon amerikai volta, harsánysága miatt - nem szeretem ezt a YouTube-on talált klipet:

Akkor már inkább a philadelphiai beszéd:

A beszéd írott változata: itt