Petrográd, 1917 novembere után egy-két évvel. Vlagyimir Iljics Lenin és Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij sétál az utcán.

- Te, Feliksz Edmundovics, most elmegyünk egy kocsmába, leisszuk magunkat, s aztán elmegyünk a lányokhoz!

- Na de, Vlagyimir Iljics! Hogy mondhatsz ilyet most, amikor népünk éhezik és szenved, hatalmas áldozatokat hoz, amikor proletárhadseregünk vérét ontja az ellenforradalmárok és az imperialista intervenciósok elleni küzdelemben, amikor a világforradalom csataterein is ádáz küzdelem folyik! Legfeljebb egy fél pohár vodka és Nagyezsda Konsztantyinovna*!

Szása szabályosan kipofozta a kollégiumi szobából barátját, Vityát, aki a „szentségtörő" viccet mesélte. 18 évesek, elsőéves irodalom szakos főiskolások. A helyszín: Vlagyimir, egy ősi, kétszázezres kisváros Moszkvától 180 km-re keletre (Andrej Rubljov-freskókkal és egy politikai foglyokat is őrző, híres börtönnel).  Az időpont 1970, Lenin születésének 100. évfordulója, amikor közép-európai ember számára elképesztő kultusszal, csinnadrattával, ízléstelenséggel ünneplik a forradalom vezérét.

Szása egy kis, középorosz faluból jött a főiskolára. Jóeszű, érdeklődő srác volt, barátságos, nyitott, vidám, nagyhangú, mindig szerelmes - sirokaja russzkaja dusa, akinek mond ez valamit. A világról körülbelül annyit tudott, hogy a legjobb rakétákat és autókat a Szovjetunióban gyártják, hogy Nyugaton kizsákmányolják a dolgozókat és Amerikában verik a négereket.

Amikor szeptemberben egyéves (önként vállalt) részképzésre a kollégiumba érkeztünk, az első hirdetmény, amit a bejárat mellett felfedeztünk, a következő poloskairtás időpontját közölte. Mosdani télen, mínusz 20-30 fokban is csak hidegvízben lehetett a folyosó végén lévő mosdóban, melegvíz egy héten egyszer volt a közös zuhanyban. A magyar lányokat kezdetben kurvának nézték orosz szobatársnőik, mert mindennap végigmosakodtak. Iszonyatos módon összerakott, kétemeletes panelépület volt a kollégium, a szobákat lehetetlen volt felfűteni, s egyébként is 14 fok volt a „norma", ekkor már nem volt jogos a panasz. Persze a magyarok azonnal hősugárzót vásároltak, amit szigorúan tiltottak és ha megtalálták, elkoboztak, nemcsak azért, mert tűzveszélyesek, hanem mert a villanyvezetékek nem bírták a terhelést. (Minden szoba felszereléséhez tartozott viszont egy kikapcsolhatatlan, legfeljebb lehalkítható vezetékes rádió, amely Moszkva 1 műsorát sugározta.) A városban uralkodó ellátási viszonyokat az jellemzi, hogy húst, felvágottat, tojást általában Moszkvából szereztek be a helyi lakosok (háromórás út az elektricskával - HÉV - a Venyegyikt Jerofejev által „megénekelt" Moszkva-Petuski útvonalon, csak kicsit tovább). Vodka és iszonyatos minőségű bor meg „portvejn" minden mennyiségben volt.

Egyébként ez lett életem talán legboldogabb éve: haverok, barátok, szerelem, bulizás.

A 120 magyar diákot (60-an Budapestről, 30-30 Szegedről és Debrecenből) úgy helyezték el, hogy minden magyar három orosszal (esetleg ukránnal, üzbéggel, örménnyel) lakott egy szobában. Évfolyamtársnőim közül voltak, akik azonnal szobát cseréltek, összeköltöztek, mondván, hogy a szagát se bírják az oroszoknak.

Én maradtam, ahova beosztottak, három szobatársam közül az egyik a nálam hat évvel fiatalabb Szása volt. Barátok lettünk, de mondhatnám, hogy az öcsém lett. Tudtam a szívügyeiről, leszidtam, ha (gyakran) berúgott - én másokkal, idősebbekkel buliztam. Jókat beszélgettünk - és vitatkoztunk. A viták lényege nagyjából az volt, hogy ha én tényleg kommunistának tartom magam, akkor miért zavar az a sok Lenin-plakát, és hogyan állíthatom, hogy nem a Szovjetunió a világ legtökéletesebb állama. („Jó, persze, vannak még hiányosságok - mondta fel a Pravdát ­-, de ezek átmenetiek, és a fejlődés nyilvánvaló".)

Szünet.

Két évvel később Leningrádban (ma Szentpétervár) voltam féléves részképzésen, és természetesen meglátogattam Vlagyimirban Szását. Borzasztó idegállapotban volt, a csuklóján sikertelen öngyilkossági kísérlet nyomai: szerelmi bánat, mondta, de ennél mélyebb volt a baj. Nem volt már talaj a lába alatt. Nemcsak azért, mert ezt a szabadságban, erdőszélen felnőtt, falusi gyereket, aki kamaszkorától vadászni is járt, felőrölte a „város", az, hogy egy pillanatig se lehetett egyedül, hanem mert a hite is megingott. Podsztrics pod odnu grebjonku - egyformára nyírni, akkor, tőle tanultam ezt a kifejezést, ebben foglalta össze, ami bántotta. Éreztem, hogy két kézzel kapaszkodik belém, de én csak annyit tehettem, hogy megöleltem. Aztán elutaztam.

Három héttel később, egy háromnapos, vodkamámoros ünnep (május elseje) végén otthon főbe lőtte magát a vadászpuskájával. Két héttel később ismét Vlagyimirban voltam, két barátjával - egyikük a már említett Vitya - elmentünk a sírjához, Malisevo faluba. Szép falusi temető, egy folyó fölötti dombtetőn. Vittünk vodkát, mindhárman ittunk, a maradékot a sírra tettük, kibőgtem magam. Aznap éjfélkor indult a vonatom vissza, Leningrádba. Az orosz srácok a kollégiumban búcsúvacsorát rendeztek nekem - életem legnagyobb berúgása lett belőle, s akkor beszéltem életemben a legjobban oroszul.

A gyengék elhullanak - mondta még délután Szása haláláról egyik évfolyamtársa, Alekszej, akit mindenki tisztelt, mert idősebb volt, három évet katonáskodott és már párttag volt.

 Viszockij: Dal a barátról

(Hálás köszönet Máténak és Thomasnak a technikai segítségért.)

* N. K. Krupszkaja, Lenin felesége