(Van úgy, hogy egy bejegyzés másról szól, mint amiről.)
M.-nek
Az, hogy Picassót szeretem, nyilvánvaló a logómból is. (Meg persze Don Quijótéhoz is pszichopatologikus kapcsolat fűz, de ez más téma.)
Kapcsolatom Picassóval az ifjú sznob szokásos történetével kezdődött. Gimis koromban nyilvánvaló volt, hogy művelt ifjú rajong Picassóért (meg Juhász Ferenc verseiért, és általában mindenért, amit nem ért, és igazából nem is érdekli). És bár akkoriban valójában csak az impresszionistákat (meg József Attilát) imádtam, megtanultam, hogy a modern festészet - és a 20. század - Picasso Avignoni kisasszonyok c. képével kezdődött. Ezt azóta is tudom, a képet érdekesnek tartom, de különösebb közöm nincs hozzá. Nem érint meg. Szemben Picasso sok-sok - különböző stíluskorszakaiban - született művével.
Az első (és máig) nagy kedvencem, amely magával ragadott, egy 1922-es kép, amelynek reprodukciójára egy 1964-ben megjelent kis Picasso-füzetében találtam. A Rohanás (vagy: Rohanó nők a tengerparton):
A súlya, a dinamizmusa fejezett ki belőlem valamit, és sokáig azt gondoltam, úgy találok majd igazi párt magamnak, hogy elé teszem a Picasso-könyvet, és ha ezt a képet választja, akkor ő az. Hogy rövidre zárjam a történetet: a feleségem, akivel 30 éve élünk együtt, és aki szintén Picasso-rajongó, speciel rühelli a mesternek ezt a korszakát (többek közt mert a fasiszta korszak művészetére emlékezteti). Igaz, annak idején elmulasztottam elé tenni a könyvet.
És ahelyett, hogy most részletesen elemezném Picasso művészetének különböző korszakait, egy (sokszorosított) grafika, amely a nappalink falán is látható.
A művészet ugyanis végső soron játék. Pláne ha egy zseni játszik.
Utolsó kommentek