Fiamnak

Ma reggel tengerzúgást játszottam a kádban. Ütemesen kiemeltem egy kicsit a mellkasomat a vízből, majd visszaeresztettem, és a túlfolyóval érintkező víz sóhajtásszerű, távoli tengermormogást idézett. Fekszem a kádban, és a tengerre gondolok.

Én 184 centi vagyok, a kád 160-as. Bő évtizede, a beköltözést megelőző lakásfelújításkor, amelyet egyedül vezényelt le, a feleségem (164 cm) éppen nem kapott megfelelő méretű (és árú) kádat, hát megvette ezt. Ez van, ez marad. Az első önálló lakásomban 120 centis kád volt.

*

Anyám sokszor nevezett cinikusnak (ezt azóta mások is megtették) - sosem kérdeztem meg, miért, és most már nem is tudom. Talán mert igyekeztem magamról lerázni dolgokat (hogy ne kelljen belehalnom); képes vagyok kívülről szemlélni a világot, az embereket, magamat; mert tudok lenézően, megvetően vigyorogni. Amikor gimnazistaként arról álmodoztam, hogy színész leszek, a szerepálmom Lucifer volt. - „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni." - (Ja, és Jágót meg III. Richárdot is szívesen játszottam volna.)

Apám ránk maradt könyvtárában (6 éves koromtól elvált, „vasárnapi apuka" volt, 16 voltam, amikor meghalt) találtam a jobbára csak gyermekkönyv-íróként számon tartott Erich Kästner első (Szerb Antal szerint rettentően rossz) „felnőtt" könyvét: Fabian. Egy moralista regénye; az előzéklapon apám írásával: Egy amoralista tulajdonában. Amorális? Erkölcs nélküli? Ő, akinek (az általam jobbára csak elképzelt) tartása, elvhűsége az első mérce volt? Legfeljebb sejtéseim lehetnek... (A könyvet egyébként nem olvastam el, már rég el is adtam.)

*

Tegnap elvállaltam, hogy nevetséges, megalázó óradíjért szeptembertől (egy keveset) megint tanítani fogok a főiskolán, amely tavaly elbúcsúzott tőlem. Marinak azt mondtam, hogy „csak az ő két szép szeméért", pedig más az ok. Akkor kezdtem el blogolni, amikor a tanítás befejeztével megszűnt az utolsó szervezett lehetőségem is, hogy rendszeresen emberek között legyek. Ez a 100. bejegyzés.

*

„Ahol a Világ és az Én találkozik" - ez történetesen vgx blogjának mottója, de erről szól minden. Nehéz elképzelni embert, akitől jobban különböznék - életkorban, életmódban, az élet, a világ felfogásában -, mint tőle, de mindennap ránézek a blogjára. Érdekel. Érdekel az a 10-15 ember, akit több-kevesebb rendszerességgel olvasok, a 27 éves anarchistától az 55 éves villamosmérnökig. Elképzelem őket magamnak, nagyon szeretném őket minél jobban megismerni, érdekel, hogy miről gondolkodnak, és fontos, hogy szólnak hozzám - és persze az is, hogy mit szólnak. Véletlenül alakult ki ez a kör, szörföléssel: a nyíregyházi drc blogján találkoztam Swannal Miamiból (azóta eltűnt), aki aztán összehozott Thomassal (ha minden igaz, még ebben a hónapban sörözünk...

*

Blogolásom elindítója és egyik fő hajtóereje Platen volt, az együttgondolkodás; 50. blogbejegyzésem a vele folytatott dialógus Jóról és Rosszról.

w.m. ír blogján a gyermeki hitek, a tiszta ifjúkor fogadalmainak, elhatározásainak elmúlásáról. Ateistának, materialistának neveltek - hittel. Néha vakhittel. Aztán lehetetlen volt nem látnom, de nem jó hit nélkül. Hinni viszont csak emberben, a reálisan létező világban tudok. Nehéz. Egyszercsak - inkább persze fokozatosan, de a mennyiség végül minőségbe csap át - rájössz, hogy a világban nem működnek azok az eszmék, nem érvényesek azok a normák, amelyek vezéreltek, amelyek mindennél fontosabbak voltak. Marad a csakazértis, az önmagadban, a saját normáidban való hit. Az önhit. Önhittség?

*

Kettővel ezelőtti bejegyzésem kommentvitájának újrahasznosítása: Camus: A lázadó ember (lassan haladok vele).

„Szentségétől megfosztott történelemben élünk. Az ember természetesen nem korlátozódik a zendülésre. De napjaink történelme, tiltakozásaival, annak kimondására késztet, hogy az ember egyik lényeges dimenziója a lázadás... Hacsak nem menekülünk el a valóság elől, a lázadásban kell föllelnünk értékeinket. A szenttől és abszolút értékeitől távol megtalálhatjuk-e egy új viselkedés szabályait? - ezt a kérdést veti fel a lázadás.
...Az emberek szolidaritása a lázadás mozdulatára támaszkodik, s e mozdulat csakis cinkosságukban lelheti föl igazolását. Méltán kimondhatjuk, hogy minden olyan lázadás, mely e szolidaritás tagadására, illetve elpusztítására törekszik, nem érdemli meg a lázadás nevet, s a gyilkossal való egyetértést jelenti valójában. És a szenten kívüli szolidaritás ugyanígy csak a lázadás szintjén kel életre... Az embernek, hogy létezzen, lázadnia kell, de lázadásának tiszteletben kell tartania a határt, amelyet önmagában fedez fel s ahol az emberek, egymásra találva, létezni kezdenek. A lázadó gondolat tehát nem lehet meg emlékezet nélkül; a lázadó gondolat állandó feszültség... (M)indahányszor meg kell mondanunk, hű maradt-e kezdeti nemességéhez, vagy pedig fásultan és eszelősen elfelejtkezik róla, megrészegül a zsarnokságtól vagy a szolgaságtól...
A mindennapok megpróbáltatásaiban, mely sorsunk, a lázadás ugyanazt a szerepet játssza, mint a "cogito" a gondolat rendjében: fő evidencia. De ez az evidencia kimozdítja az egyént magányából. Közhely, mely az összes emberre alapozza a legfőbb értéket. Lázadok, tehát vagyunk."

*

„Az égre írj, ha minden összetört"

Radnóti Miklós:

Negyedik ecloga