(A költészet napjára)
Egyszer pedig magamba mentem.
A fák között egy éji ösvény,
amelyre rávetette fösvény
világát néhány éji csillag.
Valami zúgott a homályban,
és nem tudtam, hogy az a szél volt.
Ezüsthináros volt az égbolt,
s nem tudtam, a hold fürdik ottan.
Csak hallgattam a szél zugását,
csak néztem a vékony korongot,
mely egy fa tetején borongott,
és sárga volt, akár a boltban
a savanyú citrom-cukor.
És szállva-szálldostak az éjben
a reszkető, remek rakéták,
a siető, sebes staféták,
és százezer és millió volt,
angyal, sugár is trillió volt.
A lombon, a sötét farácson
intett egy mennyei karácsony
Egy nagy csillag, mint aranyalma
érett és súlyos reszketéssel
kísértve lebegett felettem,
és én kezecskémmel levettem,
hazavittem, ágyamba dugtam
s ingembe tűztem éjszaka...
(Kosztolányi Dezső)
Utolsó kommentek