(Ezt a bejegyzést eredetileg, két napja, a Facebookra írtam, de gondoltam, beteszem ide is.)

Érintettnek érzem magam. És fáj, mert több oldalról is ismerem - ismerni vélem - ezt a világot. Kezdem a végén. 2019-ben egy éven át viszonylag közelről ismerkedhettem egy másik javító intézettel, az aszódival, amely, úgy tűnik, diametrálisan ellentétes világ a Szőlő utcával. Akkor már második éve mentora voltam egy cigány srácnak, akit sorozatos lopások miatt alappal ítélt el a bíróság, de akit nem tekintettem soha bűnözőnek, és - ami történetünk (és Gulyás Gergely gyalázatos megszólalása) szemponbtjából lényeges: az Aszódi Javító Intézetben sem bűnözőként kezelték. Számukra is egy, a családi és szociális körülményei miatt korán félresiklott életű kamasz volt, akin megpróbáltak segíteni. Megpróbálták nevelni, megváltoztatni - tudva ennek korlátait. Emberek - pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások - voltak, gyakran egy személyben, az aszódi nevelők és az Intézet vezetői. Gondolom, remélem, ma is azok. Ez a javító nemcsak a Szőlő utcaitól különbözött, hanem azoktól a nevelőotthonoktól is, ahol R. a javító előtt és után állami gondozottként élt - ha éppen nem sikerült megszöknie. (Aszódról sose akart.) Ezekben az "otthonokban" bőven érte megalázás és fizikai erőszak. Nem gondolom, hogy direkt úgy válogatták össze az otthonok személyzetét, hogy - tisztelet a kivételeknek! - szadista gyerekgyűlölők legyenek. Azt hiszem, a tehetetlenség hozta elő belőlük néha az állatot. Tudom, mert átéltem. Nem állami gondozott gyerekként, hanem nevelőotthoni gyermelfelügyelőként. Az 1960-as évek közepén, érettségi után, egyetem előtt egy évet dolgoztam egy fővárosi alapintézményben, ahol 6-18 éves, értelmi fogyatékos gyerekek voltak, fiúk és lányok. Én rózsadombi 18 és féléves voltam. A körülmények elképesztőek voltak, például a 36 ágyas háló ágyaiban sokszor ketten is aludtak. Mára a fizikai körülmények gyökeresen megváltoztak - egyébként rövidesen, egy új, jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, agilis igazgató érkeztével akkor ott is. Ami azonban most a Szőlő utca kapcsán feljött bennem, az az, hogy vertük a gyerekeket, úgy tartottunk rendet. Egy filigrán kolléganő számára az asztalos férje faragott "nevelőeszközt". És minthogy ez volt a "normális", a gyerekek előtt is csak annak volt tekintélye, akiből kinéztek alkalomadtán egy kellő erejű pofont. Én az első nap megfogadtam, hogy én aztán soha... Aztán mégis... A változást, úgy emlékszem, az hozta bennem, amikor a kb. 16 éves Pistának egy teljesen értelmetlen, de legalább ön- és közveszélyes lázadási kísérlete után randevút adtam abban az alagsori helyiségben, ahol a nevelő kollégák is rendezni szokták a fegyelmi ügyeket. "Üssön nyugodtan, engem az apám acéllánccal vert!" - ezzel fogadott. Beláttam, hogy esélytelen vagyok. Hosszú beszélgetés következett, és - amennyire ez lehetséges - barátok lettünk.

A "Kállaiban" töltött egy év után már tudtam, hogy ez az én pályám: a nevelőotthon. Egyetem előtt még egy félévet töltöttem a szőllősgyöröki nevelőotthonban, aztán egyetem alatt is minden nyáron egy-egy hónapot intézetben dolgoztam, és egyetem után is magától értetődően álltam be nevelőnek egy "túlkoros" fiúotthonba. Ahonnan - és a nevelői pályáról - aztán fél év után dezertáltam. Megértettem ugyanis - lehet, későn érőként -, hogy a dolog értelmetlen, kilátástalan. Ezeket a gyerekeket 18 évesen kirakják az - olyan, amilyen, de védett - otthonból, anélkül, hogy felkészítenék őket az önálló életre. (Fontos: akkor még nem kellett feltétlenül az utcára menni, voltak munkásszállások.)

Nekem erről a kilátástalanságról is szól a Szőlő utca-ügy.

*

Erről a témáról korábban: