A regény egyik fővonulata a felvilágosodást, a rációt, a liberalizmust, a szabadságot képviselő "carbonaro" Settembrini, illetve az irracionalitás, a hol a középkori keresztény inkvizíció, hol a modern totalitárius ideológiák megtestesítőjeként fellépő (annak beállított?), zsidó-jezsuita Naphta "csatája Hans Castorp lelkéért". Nem mellékesen: irodalomtörténeti közfelfogás, hogy Mann Lukács Györgyről mintázta a különösen előnytelen külsejű Naphtát. Az már más kérdés, hogy Naphta nézetei között megtalálhatók Thomas Mann egy évtizeddel korábbi (például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben kifejtett) gondolatai is. De hát végül is az is irodalomtörténeti közhely, hogy Thomas Mann egyik legfőbb jellemzője az irónia. Az alábbiakban Naphta néhány mondata. (A franc se tudja, miért épp ezeket tartom fontosnak.)

"Igaz az, ami az embernek üdvös. Az emberben összefoglaltatik a természet, a természetben csak ő van teremtve, az egész természet pedig az ő számára van teremtve. Az ember a dolgok mértéke, üdvössége az igazság kritériuma. Az olyan elméleti megismerés, amely gyakorlatilag nem vonatkozik az üdvösség eszméjére, annyira érdektelen, hogy minden igazságértéke tagadandó, és eltiltása tanácsos. A keresztény századok teljesen egyetértettek abban, hogy a természettudományok emberi szempontból mennyire jelentéktelenek. Lactantius, akit Nagy Konstantinus fia nevelőjéül választott, egyenesen felveti a kérdést, milyen boldogságot nyer vele, ha tudja, hol ered a Nílus, vagy mit fecsegnek az égről a fizikusok. (...) Biztosíthatom afelől, az emberiség a legjobb úton van, hogy visszatérjen ehhez a nézőponthoz, és belássa, nem feladata az igazi tudománynak, hogy áldatlan ismeretek felé fusson, hanem az a feladata, hogy az ártalmasat vagy akár csak eszmeileg jelentéktelent elvileg kiirtsa, egy szóval kifejezve: ösztönt, mértéket, válogatást érvényesítsen. Gyerekes nézet azt hinni, hogy az egyház a sötétséget védelmezte a világosság ellen. Háromszorosan helyesen tette, hogy büntetendőnek nyilvánította a dolgok ismeretére vonatkozó 'elfogulatlan' törekvést, vagyis az olyan törekvést, mely nincs tekintettel a szellemire, az üdvösség elérésére; ami az embert sötétségbe vezette, és egyre mélyebben viszi a sötétségbe, az épp ellenkezőleg, az 'elfogulatlan', a filozofikus természettudomány."

*

"(A) reneszánsz hozta világra mindazt, amit általában liberalizmusnak, individualizmusnak, polgári humanizmusnak neveznek, (... de) ezek az eszmények halottak, vagy legalábbis halódnak, s a lábak, amelyek végleg eltapossák őket, már a küszöbön állnak. Ha nem csalódom, maga forradalmárnak nevezi magát. De ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye szabadság lesz, erősen téved. A szabadság elve az utóbbi öt évszázadban beteljesült, és túlélte magát. Az a pedagógia, amely ma is még a felvilágosodás leányának tudja magát, és a bírálatban, az én felszabadításában és ápolásában, az abszolút körülhatárolt életformák feloldásában látja művelő és nevelő eszközeit... az ilyen pedagógia hozhat ugyan még átmeneti rétori sikereket, de a hozzáértő szemében kétség sem férhet elmaradottságához. Minden valóban nevelő célú testület elejétől fogva tudta, hogy valójában mindenkor és minden pedagógiában miről van szó: az abszolút érvényű parancsról, a vas szilárdságú kötöttségről, fegyelemről, áldozatról, az én megtagadásáról, az egyéniség erőszakos elfojtásáról. Végül: szeretetlenül félreérti a fiatalságot, aki azt hiszi, hogy a szabadságban leli kedvét. Legnagyobb öröme az engedelmesség."

*

"Az első lépés az igazi szabadság és humanizmus felé az lenne, hogy megszabaduljunk a 'reakció' fogalmától való fogvacogó félelemtől."

***

József Attila: Én nem tudom...

Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?