Ahogy beszéltél - írtál - róla, az sokat segített, hogy lássalak magam előtt, hogy érezzem, amit érzel. Láttam (elképzeltem) a kertet, a diófát, a télikertet, a sárkányos órát. Tudtam, hogy ez a hely az életedet is jelenti - mostanáig azt hittem, Koppány miatt. Emlékszem arra bejegyzésre, amelyben felidézted, amikor először léptél be a kapun... Tavasztól őszig persze a Duna, de télen is oda menekültél, ha bajod volt. Szakrális helynek tekintettem, ezért tiltakoztam, hogy a buziéjszakából oda hurcolj alkalmi partnert. (Mintha én bármit tilthatnék vagy engedélyezhetnék neked.)

Az új ismeret mellbe vágott. A hely nemcsak Koppány, hanem "anyu", a nagyapád (és mellesleg még mások is, akikkel, ha csak rövid időre is, de boldog voltál ott). Milliószor elátkozott nagyapád hagyta rád azt a házat, ahol anyád - az ő lánya - öngyilkos lett. Anyád: hosszú évekig győzködted magad, hogy gyűlölöd - holott csak iszonyatosan fájt a szeretetének a hiánya, az, hogy szerethesd. Elhitted magadnak, hogy gyűlölöd, miközben féltve őrizted a köveket, amik naponta rá emlékeztetnek. És persze néha a múlttól való szabadulás szándékával elhatároztad, hogy eladod. Mintha a karodat vágatnád le.

Ez az a ház, ahol legutóbb "bediliztél". Mert kísértetház. Tényleg lakják kísértetek. Mert az "ősök szelleme", a minden skóciai kastélyban "szériatartozék" kísértet, Hamlet apjának szelleme - mindez talán mégsem csak a képzelet terméke. Illetve: tudjuk-e, mi az a képzelet; hol a határ valóság, "valóság" és "képzelet" között.

Amit viszont tudunk: a te kísérteteid szeretnek, vigyáznak rád, az életed részei. Ezért nem tudsz szabadulni tőlük - és a háztól. Ezért jó neked a házban.

Meg azért, mert nem csak kísértetek lakják.