Magyarországon polgárháború folyik. Polgárháború, egyre több külső fronttal.
A háború első lövése 2002. április 9-én dörrent el, a választások két fordulója között, Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen mondott beszédével; a választási vereség után pedig a magyar jobboldal Fidesz képviselte irányzata elkerülhetetlen célként fogalmazta meg a maga számára a „végső győzelemig”, az „ellenség” megsemmisítéséig folytatandó „totális háborút”. Ezzel telt az életünk az elmúlt csaknem egy évtizedben.
A háborúnak megvan a maga logikája: a lövészároknak két oldala van, s a két oldal közt nincs átjárás, párbeszéd sem. A magyar társadalom – kicsit pontosabban fogalmazva: a közvéleményt (s ezzel a választói akaratot is) befolyásoló, közügyekkel foglalkozó értelmiség – egymás iránti gyűlölettel és félelemmel eltelve, kettészakadt.
Természetesen nem vagyok elfogulatlan, „pártatlan” szemlélő. Pontosabban: leszarhatom a pártok, politikusok (kalandorok, vizionáriusok, hatalomvágyó és/vagy cinikus karrieristák) csatározását, de nem lehetek kívülálló, ami az elvek, értékek küzdelmét illeti. Elveim, értékeim remélhetőleg kiderültek már e blogból, úgyhogy most nem részletezem őket.
Tévedés egy párt vagy egy politikus hatalmi ambícióira szűkíteni a háború okát és célját. Történelmi tradíció, világnézeti különbségek és ellentétek, kulturális kötődések és beidegződések ütközéséről van szó, amit a politikai, hatalmi szempontok „csak” felszínre hoztak, tudatosítottak, kiéleztek, s legalábbis egy időre (egy-két nemzedékre?) ismét kibékíthetetlenné tettek. Ellenfelekből ellenségek lettek.
A háború első évtizedét a(z egyesült) jobboldal nyerte. Számára sikert jelent már maga a társadalom kettéhasításának ténye, az, hogy már (szinte) nincsenek árnyalatok, csak „mi” van és „ők”. S ha így van, akkor erre már minden kérdésben könnyen ráépíthető a fekete-fehér logika, s minden ilyen helyzet – amelyben vagyunk mi, akiknek igazunk van, és vannak ők, akiknek nincs – erősíti a csoportkohéziót. A gyengének és tehetetlennek bizonyult ellenfél – az ú.n. baloldal – nem tudta megakadályozni e logika eluralkodását, sőt számtalan esetben (elsősorban pragmatikus és/vagy anyagi érdekből) maga is e logika szerint cselekedett.
Blogbejegyzést írok, nem tanulmányt, ezért nem tudom e háború minden vonatkozását (pláne eseményét) számba venni; önkényesen válogatok.
A polgárháborús siker alapvető okát én abban látom, hogy a Fidesz felfogta az értékek és az érzelmek jelentőségét, a fő ellenfélnek, az MSZP-nek pedig nem voltak ilyenjei, annyira szégyellte a régieket, hogy nem is értette, miről van szó. A „szocializmus” szétesésével, majd a gazdasági-társadalmi rendszerváltással elbizonytalanodott társadalom, az emberek – igen, a „zemberek”! – vágytak valami fogódzóra. Ilyen fogódzó egy „szép, új világ” ígérete vagy akár az is, hogy bilincsben láthatok valakit, akit felelőssé tehetek a saját balsorsomért. És igenis, jó, megnyugtató dolog hinni valamiben! Szinte mindegy is, hogy miben (kiben), csak hinni lehessen. Szent Korona, csodaszarvas, a világ szívcsakrája a Pilisben, a magyarság kivételes képességei, a világgal (világgazdasággal) dacoló nemzeti öntudat, a karizmatikus vezér – elég széles választék kapcsolódott egybe. Ellenfél nélkül. A ráció ugyanis mindezzel nem tud mit kezdeni – pláne ha hiteltelen emberek próbálnak észérveket hangoztatni…
A 2010-es választások után a Fidesz a polgárháborút szükségképpen külső frontok nyitásával bővítette, s ezzel rendkívül gyorsan életet pumpált az ellenfélbe. Nem az MSZP-be. Stratégiailag ugyanis nem az az igazi ellenfél. Hanem az a világnézet, az a kultúra, amely eredendően – ha tetszik: Szent István-i értelemben – nyugatos, kozmopolita. Vagyis képes alkalmazkodni az állandóan változó világhoz, hogy élvezhesse ennek a világnak az előnyeit. Ezt a világot ma a globális kapitalizmus határozza meg, amely történelmi okokból (és a részben véletlenszerű történelmen túl talán mélyebb logikai kapcsolat miatt is) politikailag a liberális demokráciát hirdeti. Orbán Viktor ennek üzent hadat. A globális kapitalizmustól való függésnek, a globális kapitalizmusnak – és a vele összefonódott politikai értékeknek. S ezzel hatalmas külső támogatókat szerzett a polgárháborúban megvert ellenfeleinek.
A háború új szakaszba lépett.
*
Délelőtt itt hagytam abba a piszkozatban maradt írást. Aztán este értesültem róla, hogy a Wall Street Journalnek adott interjúban Orbán bejelentette: az ámítások helyett jönnek a megszorítások, a gazdasági „észszerűség” érvényesülése a társadalmi szempontok felett. Bizonyos szempontból: a globális kapitalizmus logikájának érvényesülése. A Fidesz számára a többfrontos háború újabb hadszíntérrel bővül, de azt hiszem, ezzel veszít jelentőségéből az országot kettéosztó, szinte irracionális, törzsi jellegű szembenállás. Megindulhat – ha nem is a fraternizálás, de – az értelmes párbeszéd a valódi kérdésekről, alternatívákról.
Utolsó kommentek