Ez a - bizonytalanságot? reményt? kifejező - Várady Szabolcs-verssor (1988-ból) volt a mottója a Göncz Árpád 90. születésnapja alkalmából az OSA Archívum rendezésében ma tartott „gyorskonferenciának”. 23 előadás hangzott el filozófusoktól, történészektől, közgazdászoktól, szociológusoktól „a köztársaságról, amely… ma romokban hever”. „Hogyan jutottunk idáig? Hogyan léphetünk tovább?” – ezt a két kérdést kapták az előadók, akik – nem meglepő módon – inkább az első kérdést boncolgatták, és tanácstalanul torpantak meg a második előtt. Rögtön mondom: baloldali liberális összejövetel volt.
Az előadások összességét tekintve Göncz Árpád inkább csak alkalom, ürügy volt, hogy a rendszerváltás kudarcáról, a liberális demokrácia bukásáról, s ennek okairól beszéljenek a részvevők.
Radnóti Sándor úgy fogalmazott, hogy a rendszerváltásnak volt egy utópiája: Göncz Árpád, aki a társadalom integrálását jelenítette meg. Egy másik filozófus, Miklósi Zoltán, a 90-es és a 2010-es évek közti különbséget azzal jellemezte, hogy Göncz politikusi népszerűsége mindig 70-80 százalékpontos volt (szemben a ma legnépszerűbb politikusok 35-40 százalékával), és a különböző politikai szimpátiájú emberek között közel azonos volt az elfogadottsága. Ez nem abból adódott, mintha Göncz „középen” állt volna, semleges lett volna a fontos társadalmi, politikai kérdésekben; mindenki tudhatta a véleményét, tudhatták, hol áll. Viszont akkor még élt az a társadalmi meggyőződés, hogy a politikai nézetkülönbségek ellenére van, ami összeköt, s ezt testesíti meg a köztársasági elnök (Mádl és Sólyom is). Ez mára eltűnt, nincs ilyen közös eszme, közös érték.
Ennek okait többféle szempontból boncolgatták az előadók. És bármilyen meglepő lehet, nem – az egyébként bőségesen ostorozott – Orbán Viktort jelölték meg okként; ő inkább haszonélvezője vagy beteljesítője a rendszerváltásból született köztársaság összeomlásának. Bár nem mindenki értett  egyet vele, Vásárhelyi Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy ha tételesen nem is, de összességében lehetett tudni, hogy mit fog csinálni Orbán – „a horthyzmus és a kádárizmus sajátos elegyét kínálta” –, s az az igazi kérdés, hogy miért fogadta ezt el a társadalom többsége, vagy azzal, hogy a Fideszre (és a Jobbikra) szavazott, vagy azzal, hogy közömbösen tűrte.
Rauschenberger Péter szerint a 3. köztársaság bukásához a liberális demokrácia erkölcsi bukása vezetett. Ebben benne vannak a korrupciós ügyek, a privatizációs simlik, de nem ez a lényeg. Európában nálunk (és Lengyelországban) a legnagyobbak a jövedelmi különbségek, nálunk az egyik legmagasabb az elszegényedés, a társadalmi kirekesztődés kockázata. A magyar gazdaság és társadalom legnagyobb problémája az Európában legalacsonyabb foglalkoztatási szint, aminek fő oka a foglalkoztathatatlanság: az alapvető készségek hiánya, ami a magyar közoktatás állapotából fakad, abból, hogy a PISA felmérések szerint Magyarországon a legnagyobb a tanulók kompetenciaszintje és a társadalmi státuszuk közti összefüggés. Ez maga a közpolitikai csőd, mondta Rauschenberger. Lényegében ezt erősítette meg Ádám Zoltán közgazdász, aki szerint a liberális értelmiség felelőssége a húsz éve érvényesülő rossz közpolitikai célkitűzés, az állami újraelosztás csökkentése.
Vásárhelyi Mária társadalmi anómiáról beszélt: értékvesztésről, szolidaritáshiányról, az együttműködésre való képtelenségről; az elnyomorodásról, s arról, hogy a középosztály – a nyertesek és a lecsúszástól rettegők egyaránt – elfordította a fejét a szegényektől, a nyomorban élőktől. György Péter is arra figyelmeztetett, hogy szétesett a társadalom, márpedig társadalom nélkül nincs nemzet; konzervatívok és a mai ellenzék párbeszédét, összefogását sürgette a legnagyobb nemzeti sorskérdés, a romakérdés megoldására.
S hogy kerek legyen a vázlatos beszámolóm: Ferge Zsuzsa a Göncz Árpádhoz hasonló erkölcsi tekintély hiányáról, (Julien Bendára utalva) az írástudók társadalmi felelősségéről beszélt.