Magyarország újabb hatalmas győzelmet aratott: 0:4 helyett csak 0:2 lett az eredmény – igaz, még csak a félidőben vagyunk.

Körülbelül a fenti, focinyelven (végül is ma a foci az egyetlen fontos dolog Magyarországon) megfogalmazott diadalt fedi a Fidesz agit.prop. osztálya által megfogalmazott, Matolcsy és Giro-Szász által szó szerinti azonossággal közreadott kommentár: „a brüsszeli döntés megfelel a magyar nemzeti érdekeknek és az EU-s értékeknek”.

Ami tény: az Európai Unió történetében először gazdasági szankcióval sújtotta egy tagországát. Az indok: nem hiszi el, amit e tagország kormánya mond. Ez a szikár tény, még akkor is, ha a támogatások egy (kisebb) részének felfüggesztését lényegében csak kilátásba helyezték, és az Orbán-Matolcsy-kormány kapott három hónapot, hogy bizonyítsa, képes eleget tenni a szigorú költségvetési fegyelmet követelő EU kívánságainak.

Eddig a tények, minden egyéb már „véleményes”. Így mindenekelőtt a „kettős mérce” kérdése – amely egyébként Matolcsy átlátszóan hurráoptimista nyilatkozata szerint a múlté lett. Azt gondolom, hogy ma valóban létezik egy külön „magyar mérce” az EU-ban és általában a világban. Adva van egy (méreténél, gazdasági erejénél fogva) nem túl fontos – de számos okból (pl. geostratégia, történelmi közelmúlt) nem is jelentéktelen ország, amelynek momentán egy rendkívül ellenszenves, megbízhatatlan politikus a vezetője, aki (az etalonnak tekintett) nyugat-európai demokratikus fejlődéstől egyre inkább eltérő, számukra egyre undorítóbb politikai rendszert épít ki. (Gyengébbek kedvéért: ma az EU tagállamainak túlnyomó többségében jobboldali kormány van, az EU vezetői, Barroso, van Rompuy a Fideszt is befogadó Európai Néppárthoz tartoznak!) Ez az undorító bagázs történetesen képtelen volt (illetve bizonyos tények, adatok alapján feltételezik, hogy a jövőben is képtelen lesz) teljesíteni a költségvetésideficit-korlátot. Ahogyan egyébként sokan mások sem – de azokat részint nem utálják, részint ők azok, akik a szabályokat hozzák.

Magyarország lényegében viktimológiai esetté vált: kihívta, hogy rajta gyakoroljanak precedenst, kordában tartandó a költségvetési fegyelmezetlenségre hajlamos többieket.

Már tudjuk, hogy a pénzbefagyasztási döntés júniusi visszavonásához kb. 140 milliárd forintos „kiigazítást” kell végrehajtani a költségvetésben, azaz vagy ennyivel kell növelni a bevételeket, vagy ennyivel csökkenteni a kiadásokat (illetve a kettő kombinációja). A tegnapi és mai nyilatkozatok szerint a fő „csapásirány” a kiadások csökkentése: az eddigi megszorítások (pl. oktatásból, kultúrából kivont milliárdok, a teljes szociális ellátórendszer szétzúzása) után – a gyógyszerkassza visszanyesésével (ez a gyógyszerártámogatás csökkentését jelenti) és a tömegközlekedés átszervezésével (vasúti vonalak megszüntetése, autóbuszjáratok privatizálás jellegű „kiszervezése”, kedvezmények megvonása vagy csökkentése, viteldíjemelés stb.). Vagyis „az EU ránk kényszeríti”, hogy legyen drágább a gyógyszer és a villamosjegy. (Az EU „kényszerítene” mást is: akár a gazdagokat preferáló adórendszer megváltoztatását vagy a vagyonadót is, de ez – érthetően önző okokból – elfogadhatatlan Orbánéknak.)

Szegény MSZP-n is csattan az ostor: páratlan napokon üdvözlik, hogy az EU keményen odacsap Orbánéknak, páros napokon meg tiltakoznak a népnyúzó megszorítások ellen. Amelyek egy részét kormányon – a Fidesz heves ellenkezése mellett – ők próbálták megvalósítani, csak gyengék voltak.

Ez az „egyrészt – másrészt”, amit a fentiekben (persze tagadhatatlan Orbán-ellenes elfogultsággal) próbáltam érzékeltetni, azonban csak a felszínét érinti a helyzetnek.

Itt van rögtön az a kardinális kérdés, hogy vajon helyes-e az az EU-ban uralkodó szemlélet, amely a fiskális (költségvetési) szigort teszi elsőrendű gazdaságpolitikai céllá. Vagy inkább Obamáéknak van igazuk, akik a válságra a gazdasági növekedés állami serkentésével (s ezáltal akár a költségvetési deficit, sőt az államadósság elengedésével) igyekeztek reagálni, s ugyanerre próbálták rábeszélni (eredménytelenül) Merkeléket. Hogy világos legyen: a fiskális szigor nem Angela Merkel és nem az EU találmánya. A világ fejleményeit az utóbbi évtizedekben nagy mértékben (az 1989-ben, a Regaen-Thatcher korszak csúcspontján megfogalmazott) „washingtoni konszenzus” határozta meg (jellemző, hogy a magyar wikiben nincs ilyen címszó), amely a neoliberális (vagy neokonzervatív) filozófia jegyében az állami szerepvállalás visszaszorítását, a költségvetési szigort (meg a privatizációt) tette meg a gazdaság- és társadalompolitika alapjául.  Orbán Viktor a legutóbbi hónapokba is számos alkalommal tett hitet amellett, hogy a növekedést kéne ösztönözni, csak éppen… Csak éppen mindez megmarad a handabandázás szintjén, és nem csak azért, mert az elmúlt két év számos konkrét intézkedése (pl. a termelés hitelezését biztosító bankok vegzálása) éppen ez ellen hatott. Hanem azért is, mert nem ő határozza meg a játékszabályokat. Az ő feladata az lenne, hogy a „játékszabályok” betartásával – vagyis a konkrét európai és világgazdasági lehetőségek tudatában és azok kihasználásával a lehető legtöbbet hozza ki Magyarország számára. Ha a szabadban pisilünk – a szabadban pisilésre kényszerülünk –, célszerű szélirányba fordulni.

Kérdés persze, hogy ki mit ért Magyarországon. Csak a társadalom nyertes egyharmadát vagy a szegénységi küszöbön, illetve az alatt élő negyven százalékot is? Csak a magyar nagytőkét vagy a magyar munkást is? Az ingyenélőknek, időnként társadalmi hulladéknak tekintett munkanélküliekről nem is beszélve.

Már rég nem (csak) Orbánékról, az ő ilyen-olyan politikájukról, társadalomképükről van szó. Hanem például arról, hogy Magyarországon a munka termelékenysége az uniós átlag közel kétharmada, míg a reálbér ötöde-negyede… A Nyugat-Európához viszonyított jövedelemkülönbség jelentősen nőtt a rendszerváltás óta. A hazai jövedelemkülönbségek még látványosabban, pláne ha nem a szokásos – és félrevezető – alsó és felső tized összehasonlítást alkalmazzuk, hanem, mondjuk a felső 1 százalék jövedelmét hasonlítanánk az alsó 30 százalékéval.

Meg arról, hogy nincs önálló, szuverén magyar gazdaság. Ez nem értékítélet, hanem tény. Mellesleg Teleki Pál már 1931-ben arról írt a Pán-Európa tervét üdvözlő cikkében (Az európai probléma), hogy csak illúzió a teljes szuverenitás. A gazdasági-politikai-ideológiai rendszerváltás eredményeként Magyarország betagolódott a globális kapitalizmus rendszerébe. És ebben nem (csak 2004-ben megvalósult) EU-tagságunk volt a döntő tényező, hanem a privatizáció, és azzal párhuzamosan az állam gazdaságirányító és –szervező szerepének a visszaszorítása. Ezek eredményeként jött létre egy olyan struktúra, amely döntően nagy multinacionális cégek (és azokon keresztül leginkább a német exportpiac) igényeinek függvényévé tette a magyar gazdaságot. Az EU-tagság ebben a helyzetben inkább védernyőt jelent, a piaci hatások korrekcióját, például a felzárkózási támogatásokkal, de számtalan bürokratikus – vagy annak bélyegzett – szabályozással.

És még valami nagyon fontos dolog, ami ott van az ideiglenesen hazánkat uraló banda a magyar kormány és az EU konfliktusai mögött, s amit Orbánék láthatóan képtelenek felfogni: az EU nem egyszerűen gazdasági közösség; már a Közös Piac 1957-es alapításakor se csak az volt, hanem politikai, sőt ideológiai értékközösség is.