"Valaminek örökre vége lett. Hogy ez a 'valami' a szocializmus volt, abban ugyanúgy nem lehetett kételkedni, mint abban, hogy a kapitalizmus fogja követni, noha ezt a szót a kendőzetlenebb magyar közbeszéd is elkerülni igyekezett, 'piacgazdaságról' beszéltek, de kíméletesen elébe tolták a 'szociális' jelzőt, mintha sejtették volna, hogy a fő- és melléknév nem feltétlenül harmonizál egymással. Én magam bizonyos meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehezemre esik az 'izmustól' való megválás. Nem mintha a cenzúrát vagy az utazási tilalmakat sirattam volna, s nem is a rendszer kétségtelen előnyei hiányoztak, amelyekből kisebb-nagyobb mértékben magam is profitáltam: az ingyenes oktatás- és egészségügy, a munkához való jog és a kultúra állami szavatolása. Egyszerűen nehezen vettem tudomásul, hogy tönkrement valami, amihez hívőként vagy bírálóként évtizedeken át kötődtem. Mint történész hűvösen elemeztem 'bukásának okait', de azon kaptam magamat, hogy a valaha létemnek értelmet adó, bár rég feladott ábrándjaim összeomlásával némelyest magam is kudarcot vallottam.

   A történelmi év szilveszterét Elsbethnél és Christophnál ünnepeltem Nyugat-Berlinben, Schönebergben. Nemzetközi társaság jött össze, NDK-sok, lengyelek, csehek, szlovákok, romániai németek... Nem minden alkoholos befolyásoltság nélkül énekeltünk németül és oroszul régi slágereket, forradalmi és népdalokat. Éjfél előtt valakinek eszébe jutott, hogy ki-ki adja elő saját nemzeti himnuszát - főleg a lengyelek és a csehek jeleskedtek, igaz pátosszal és nagy komolysággal. Egyedül én mint szólista sültem fel az 'Isten, áldd meg a magyart"-tal. Mindjárt az elején könnyes nevetőgörcs jött rám, vagy inkább valami különös rángás a nevetés és a sírás között - a 'balsorsnál' végleg megakadtam."