Az előző bejegyzés első (fél)mondata a normalitás – a normális beszéd, vita – ellehetetlenedésére utalt. Most újabb, fájdalmas bizonyítékot kaptam erre Gerő András történésznek Romsics Ignác történészt antiszemitizmussal vádoló írásával (Gerő A.: Akadémikus antiszemitizmus). Külön bánatra ad okot, hogy ez a förmedvény az amúgy általam kedvelt Galamus blogon jelent meg (amelynek persze távolról se minden írásával értek egyet, de ez most minőségileg más dolog).

Tekinthetném persze a dolgot sima konkurenciaharcnak: az ország jelen pillanatban legfelkapottabb és idegesítően sokat publikáló történészének nekimegy egy, (a médiában) ugyancsak nagyon felkapott és idegesítően sokat – bár lényegesen felszínesebben – publikáló történész. De bármi is a véleményem Gerőről, ezúttal jóhiszemű vagyok: attól félek ugyanis, hogy komolyan gondolja, amit mond.

Akit a dolog érdekel, annak nem tudom megspórolni, hogy elolvassa Gerő cikkét, én most csak röviden összefoglalom, ahogy én értelmezem, ami nekem ebből most fontos. A 20. századi magyar történelemmel foglalkozó Romsics könyveiben, tanulmányaiban következetesen utal arra, hogy a magyar kommunista és szociáldemokrata mozgalom vezetői, a Tanácsköztársaság népbiztosai vagy éppen az 1945 után Moszkvából hazatérő kommunisták között nagy volt a zsidók aránya. Gerő – egy másik tekintélyes társadalomtörténész, Gyáni Gábor mögé bújva – ezt antiszemita megnyilvánulásnak, sőt Romsicsot expressis verbis antiszemitának minősíti.

Vicc az 1980-as évekből: Reagan és Gorbacsov vitatkozik arról, hogy van-e a Szovjetunióban antiszemitizmus. Gorbacsov: - Már hogy lenne nálunk antiszemitizmus, amikor a Leningrádi Filharmonikusok zenészeinek egyharmada zsidó. - Reagan: - Mi nem tartjuk nyilván, hogy hány zsidó játszik a New York-i Filharmonikusoknál.

Mint oly sokszor, a vicc, a humor ezúttal is a dolgok normális megközelítését fejezi ki: ha nyilvántartják a zsidók arányát a zenészek (újságírók, menedzserek, cipészek stb.) között, ez önmagában az antiszemitizmus jele. A kérdés „mindössze” az, lehet-e normálisan tekinteni a 20. századi magyar történelemre. Meg persze most az is kérdés, hogy tényleg antiszemita-e Romsics – akit személyesen nem ismerek, a fejébe nem láthatok bele, de elég jól ismerem idézett, Magyarország története a XX. században c. könyvét és számos más írását, valamint közszerepléseit.

Nem történettudományi tanulmányt írok, hanem blogbejegyzést, ezért nem megyek bele annak taglalásába, hogy milyen – évezredes – okai vannak a zsidók felülreprezentáltságának a kereskedelem, a pénzügyek vagy éppen az értelmiségi foglalkozások terén, (kedves, esetleges antiszemita olvasóimnak csak annyit jegyzek meg: nem, nem az az oka, hogy a zsidók nem szeretnek dolgozni), s hogy mindennek mi köze van a kapitalizmus, illetve a munkásmozgalom történetéhez.

Gerő vádjának értelmezéséhez itt és most az tartozik, hogy a 20. század elején a magyar társadalomban (miként például az osztrákban is) sajátos szociális-kulturális csoportot, társadalmi réteget, de leginkább közeget jelentett a sok tekintetben már asszimilálódott – és a 19. század végére jogilag teljesen egyenjogúsított zsidó polgárság és értelmiség.  Az 1918-19-es forradalmak után – s nagyon nem utolsó sorban a Trianon utáni és miatti felelős- és bűnbakkeresés lázában – Magyarországon újból megjelent az államilag irányított disszimiláció, szegregáció, amelynek részeként politikai téma lett a zsidó származásúak aránya a társadalmi tevékenység különböző területein (függetlenül attól, hogy ők maguk tartották-e vallásukat, követték-e a zsidóság megmaradását a szétszóratásban biztosító hagyományt, hogy magyarnak vagy zsidónak, esetleg magyar zsidónak vagy zsidó magyarnak tartották-e magukat). Mindennek (és sok minden másnak) következtében Magyarországon az elmúlt száz évben fontossá vált – fontos volt és sajnos, ma megint az –, hogy ki zsidó, vagy kit tart annak a környezete. Ez a szempont politikai, kulturális és társadalmi tényező volt a Horthy-korban és 1945 után is, ha más és más konkrét tartalommal és formában is. S enélkül nem lehet korrekt módon tárgyalni a 20. századi magyar történelmet.

Más kérdés, hogy ma a „zsidó” szó – úgy tűnik – nem hangozhat el korrekt módon, tárgyilagosan.