Nemzetünk vezérlő csillaga ismét egyértelmű utat mutatott. A múltba meg az álmok (lázálmok?) korlátokat nem ismerő világába. Valószínűleg a véletlen alakította – de jól tette –, hogy Orbán Viktor tegnap két történelmi emlékhelyen is igét hirdethetett. Ópusztaszeren a Nemzeti Összetartozás Emlékművének avatásán „ezeréves szálláshelyről” (azt hittem eddig nem egyszerűen csak megszálltunk valahol, mint, mondjuk, a Hotel Four Seasonsben, hanem hazánk lett/van) beszélt, meg hogy minden magyar a „Turulba”, „a magyarok ősképébe” születik bele. (Nagyon nem píszí kérdésem: a „hígmagyarok”, vagyis a szlovák, német, szerb, román, örmény, zsidó származásúak is?) Ismét bebizonyosodott, mennyire igaza volt Kósa Lajosnak, aki a 2006-os vereség után azt mondta: OV sámánnak jó, nem törzsfőnöknek. „Orbán Viktor szerint aki politikára ’adja a fejét’, annak tudnia kell olvasnia a jelekből, ennek képessége a kormányzáshoz nélkülözhetetlen. ’Aki tud olvasni a jelekből, az láthatja, új törvények világa közeledik az európai kontinens felé. Ennek a formálódó új világnak az első parancsolata úgy hangzik: az erősek egyesülnek, a gyengék széthullnak, vagyis az erős nemzetek tagjai összefognak, a gyenge nemzetek széthullnak. Azt kívánom minden magyarnak, legyen füle a hallásra és olvassanak a jelekből’ - mondta. (Forrás: fidesz.hu)
A félázsiai sámán-politikus ez után átment Lakitelekre, ahol az (utóbb általa legyilkolt) MDF-et létrehozó találkozó 25. évfordulója alkalmából öblögetett a saját útról, a nyugati minták és parancsolatok elutasításáról, arról, hogy csak akarni kell. (lásd: Kormány.hu)
Orbán Viktor mindkét beszédében maximálisan hű volt a hely szelleméhez: Ópusztaszer a történelmet helyettesítő mítoszokról szól, Lakitelek pedig a „nyugati minták” elutasításáról. Illetve arról is – mert Lakitelek, az 1987. szeptember 27-i találkozó (amely az Orbanisztán Alaptörvénye szerint nem létező „elmúltnegyvenév” idején történt) egyik meghatározó, valóban történelmi fontosságú eseménye volt a rendszerváltásnak. A tudósítások szerint a méltató és aktualizáló jelzők mellett igencsak kevés szó esett a 25 évvel ezelőtti konkrétumokról. Ezt próbálom meg most pótolni a fiatalabbak kedvéért, akik erről valószínűleg körülbelül ugyanannyit tudnak, mint a turulról (amelybe beleszülettek).
Mindenekelőtt a háttér, a kontextus. A Szovjetunióban teljes lendülettel folyik Gorbacsov kétségbeesett kísérlete a szovjet rendszer megreformálására: a tökéletes kudarcba fulladó gazdasági-politikai reform, a peresztrojka („átépítés”), valamint az ideológiai-politikai alapokat megrendítő múlt- és jelenfeltárás, a glasznoszty („nyilvánosság”). Magyarországon az MSZMP vezetése a piacgazdasági reformokkal igyekszik kiutat találni a csődből (és alapozza meg a gazdasági rendszerváltást, azt, hogy a 90-es évek elején Magyarország a térség „éllovasa” legyen): 1987. január elsejétől „kétszintűvé” válik a bankrendszer, vagyis kereskedelmi bankok jönnek létre, s az év folyamán döntenek az adórendszer reformjáról: az ÁFA és az SZJA bevezetéséről. Júniusban a lendületet, átalakítást – és ezzel a rendszer alapjainak megőrzését, a kommunista kiutat – hirdető Grósz Károly lesz a miniszterelnök, s a párt vezető testületébe a Politikai Bizottságba bekerül Csehák Judit és Németh Miklós. Tabukkal, tilalmakkal szakító, ideológiai és politikai jelentősége van az évtizedes előkészítő munka után megjelenő háromkötetes Erdély történetének éppúgy, mint a Népligetben megnyíló és hamarosan ellenzéki bázissá váló Jurta Színháznak vagy az év végén bevezetett világútlevélnek.
A hivatalos politikával párhuzamosan a második nyilvánosságban, a 80-as években egyre erőteljesebben jelentkező (bár az értelmiségi vitaklubokból még kitörni nem képes) ellenzék soraiban is fontos változások történnek: a 70-es évek végétől (a Charta ’77 csehszlovák ellenzéki mozgalom melletti kiállással, a Bibó Emlékkönyvvel, az 1985-ös monori találkozóval stb.) egységesen fellépő ellenzék 1987-ben szétszakad, lényegében a történelmi gyökerű népi-urbánus törésvonal mentén. Az erős, mozdíthatatlannak látszó Kádár-rendszerrel szemben – a soha nem titkolt nézeteltérések ellenére – kéz a kézben léptek fel (vagy legalábbis szerveződnek) a párton belüli reformértelmiségiek, az illegális (szanizdat) Beszélő körül csoportosuló, a „nyugatos” politikai szabadságjogokat hangsúlyozó demokratikus ellenzék (a későbbi SZDSZ magja), valamint a „nemzeti sorskérdéseket” (népességfogyás, határon túli magyarok, öngyilkosságok, a társadalom egészségi állapota) középpontba állító népi vagy nép-nemzeti ellenzék. Amikor azonban felsejlik a rendszer széthullása – vagy legalábbis gyökeres átalakulása – már a jövő kérdései kerülnek előtérbe, és ezzel szétválnak az utak, megbomlik a bizalom és az egymás iránti szolidaritás. Kis Jánosék 1987 júniusában a népiek tudta nélkül hirdetnek liberális programot azzal, hogy a Beszélőben közzéteszik a Társadalmi Szerződést (híres mondata: Kádárnak mennie kell). A – többek között Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula által fémjelzett – népiek nem akarnak nyíltan szembefordulni a hatalommal, ki akarják használni a hivatalos nyilvánosság fórumait, a reformkommunistákkal, mindenekelőtt Pozsgay Imrével keresnek szövetséget. Ennek eredménye „a magyarság esélyeit” megvitató lakitelki találkozó, amelyre – az egy Konrád György kivételével – nem hívják meg a demokratikus ellenzék tagjait. Ez a konferencia „fővédnökének”, Pozsgay Imrének, az MSZMP politikai bizottsága tagjának a feltétele. Ő tartja – az egypártrendszer keretein belül megvalósítandó, fontos politikai reformokat szorgalmazó – bevezető előadást, amelyet azzal kezd, hogy tolmácsolja Grósz Károly miniszterelnök üdvözletét… A második előadó Csurka István, aki szokásosan szenvedélyes szónoklatában a nemzethalál réméről, Trianonról beszél, meg annak veszélyéről, hogy „pincérnemzet” leszünk. (v.ö. Németh László előadása az 1943-as balatonszárszói konferencián.) Csurka új földosztást sürget, a „kultúra alatt élő” 4-5 millió ember felemelését. Hozzá hasonló hangnemű Csengey Dénes hozzászólása, aki a többi között azt mondja, hogy Magyarországnak nincs fővárosa, Budapest „idegen szellemet és érdekeket” képvisel. Pozsgay és Csurka a két véglet – de akkor, ott egymással összeegyeztethetőnek gondolt véglet. (A hozzászólók közt volt például a szocializmus, a demokrácia és a magyarság ügyének „egybeforrasztását” szorgalmazó reformkommunista politológus, Bihari Mihály, aki előadásában „totális válságban lévőnek”, „történelmileg életképtelennek” nevezte a létező szocializmust, de mind vele, mind a kapitalizmus értékeivel szembeni reformokat tartott szükségesnek.)
Mindez ma már történelem, vagyis a múlt. Amit meg lehet próbálni elfelejteni, retusálni, átfesteni, áthazudni, lehet helyette hülyeségekről beszélni, de attól még velünk marad.
*
Ajánlott irodalom:
A magyarság esélyei. A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve (Püski Kiadó, Budapest, 1991)
Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006)
Utolsó kommentek