Az ilyen közbetűzött gondolatokért (is) találtam nagyszerűnek ezt a könyvet. És mennyire jellemző, hogy erre nem kommentel senki, hiszen ehhez tenni kellene valamit (azaz olvasni) és nem csak hőbörögni, okoskodni, oldalról bekiabálni... Oh tempora,...

De hogy az eredetileg felvetett kérdéshez szóljak hozzá: Doderer azt mondja, hogy a "valódi elhatározás" semmisíti meg a múltat. Ha nem semmisíti meg a múltat, nem valódi az elhatározás vagy döntés. Olyan életeseményekre gondol itt szerintem, amikor új irányt adunk az életünknek és ennek valóban az lehet az eredménye, hogy megsemmisül (de persze nem szűnik meg) a múlt. Egy karrier, egy párkapcsolat, egy barátság a mi döntésünk nyomán jön létre, él és folytatódik vagy szakad meg. Ezek létrejötte és megszűnése mindig új irány, ami a régi elenyészéshez vezet (akkor is, ha akkor éppen ezt nem így éljük meg abban a pillanatban).
A múlt nem szűnik meg (mint ahogy a "múltat végképp eltörölni" sem lehet, pedig milyen szép álomnak tűnt), de veszt súlyából, jelenetéktelen lesz. Történetté, aztán történelemmé válik. Érdekes széljegyzet, de a döntéseink mozgatják az életünket, nem a múltunk (persze szép és kényelmes odú a múlt is, de csalóka).

@AvPlaten: Azt írod: "a döntéseink mozgatják az életünket, nem a múltunk". Amire én azt mondom, hogy is-is; már csak azért is, mert a múltunk befolyásol a döntéseinkben. Viszont egy kicsit (nem is kicsit) mást mondtál, mint Doderer, hiszen az idézet első fele így szól: "Az élet szüntelenül feltételezi a szakítást mindennel, ami volt...", vagyis elképzelhetetlen olyan élet, ami kontinuus. Mint írtam is, a regény folyamatos cáfolata ennek, bár lehet (de egyáltalán nem valószínű), hogy a vége (még van vagy 280 oldalam belőle) mégiscsak ezt bizonyítja. Ráadásul ez nem a szerző gyakori eszmefuttatásai közé tartozik, hanem egy szereplő (René Stangeler) szájába adja.
Ezzel együtt én is az élet alapvető kérdésének tartom a döntés képességét, a döntési képesség szükségességét, ami adott esetben szakítást (is!) jelenthet a múlttal.

Visszaolvasva az idézetet, meg amit írtam (megjegyezve, hogy a megfejtés szándékával tettem mindezt), valóban René mást mond. Magamat annyiban kellene módosítani, hogy René szavai alapján az az igazi döntés, ami szakít a múlttal. A többit tekintsük saját eszmefuttatásomnak... de abban egyetértek, hogy ez életünk egyik nagyon alapvető kérdése.
René szerepéhez talán még annyit, hogy alakja sok hasonlóságot mutat (karrier, család stb.) Doderer életével. Mindeközben persze ott van még a regény elbeszélője, aki folyamatosan kommentálja az eseményeket. Itt vonható érdekes párhuzam Nádas Párhuzamos történetek c. regényével. És persze remélem, hogy a regény elolvasása után is kapunk egy bejegyzést még.

Jó ez a poszt, és jó a beszélgetésetek. Azzal a kitétellel, hogy én a hivatkozott könyvet nem olvastam ( valószínűleg már nem is fogom két okból, úgymint már eleget olvastam eddigi életemben, mésrészt már elég koros vagyok ahhoz, hogy sok újat nem tudnak nekem mondani ), érdekesnek tartom a múlt a jelen és a jövő viszonylatának bármilyen vizsgálatát, elemzését. Amikor az ember fiatal, másként látja a múltját, mint majd 60 felé( hazafelé) fogja látni. Én a relativitást a múlt-jelen-jövő viszonyalátban most jobban látom, mint fiatalabb koromban.

Gyakran szoktam ezt elolvasni, különösen akkor, amikor elmélázok azon, hogy mi lett volna,ha...
utel.blog.hu/2012/03/12/micsoda_utjaim_2
mert mindig rádöbbent arra, hogy a múlton nem szabad sajnálkozni. Ugyan akkor a múlt tapasztalásait a jelenben, és a jövőben kell kamatoztatni.

@látjátok feleim szümtükkel: Üdvözöllek a blogon, kösz a linket. Hát, hatvan felé (és pláne hatvanon túl) az ember valóban másként látja a múltját, mint fiatalon, amikor jószerint még nincs is neki. És akkor a jövőről még nem is beszéltünk... Olyat viszont én, remélem, soha nem fogok mondani, hogy már eleget olvastam, és hogy nekem már nem tudnak újat mondani. De ez lehet az én csököttségem. :))

@rás:
Nem köcsögség. Figyelmen kívül hagytad, hogy az emberrel együtt az elméje is öregszik, elfárad. Majd így csinál a tied is bizonyos korban. Persze azért vannak kivételek ebben is, mint általában mindenben.

Én kb. 8 éves koromban kezdtem a falusi könyvtárába járni, és 12-13 évesen már felnőtteknek való könyveket olvastam. Kb. 30 éves koromig nagyon sok könyvet meg is vettem, később már csak olyanokat, amikről azt gondoltam jó lesz a gyereknek ( már nem fértünk ). Ezen túl rengeteg újságot olvastam. Tudod egy idő után aztán az ember észreveszi, hogy az olvasott gondolatokat már korábban, jobb megfogalmazásban olvasta, és sokszor utóérzete támad.
A foglalkozásom nagy részét kitevő tevékenység olvasás volt, így nem csoda, hogy 30 év után már a szemem nem kívája a betűket. Szintén a foglalkozásom révén, nagyon sok oldalát láttam az életnek, vagyis sok újat nem tudnak nekem mondani, kivéve tudományos, régészeti, művészeti vonalon, de az meg nem hiszem, hogy akkora veszteség, ha nem minden ér ide hozzám. Egyébként meg már nem is annyira tudnak ezek a témák lekötni, mint fiatalabb koromban, amikor pl. az Élet és Tudomány nevű lap lelkes olvasója, és gyűjtője voltam, a bakleit lemezekről nem is beszélve. Akkor azt gondoltam, muszáj mindent tudni, mindent megismerni, de ma már tudom, nem muszáj. Jó ha az ember sokat lát, hall, sok ismeretet összegyűjt, de ma már az a véleményem, a teljesség igénye nélkül is lehet "teljes" életet élni. Sok tudás birtokában jobban eltökölünk utólag azon, hogy vajon helyesen döntöttünk-e adott helyzetben. Érdekes, hogy a döntéskor általában nem vacillálunk annyit, mint amennyit utólag rágódunk rajta. Valamikor 30-40 közt kezdtem az életfilozófiámat arra alapozni, hogy vissza csak azért nézzek, mekkora a mögöttem lévő út, és ne azért, hogy milyen. Az előttem lévőnek a milyenségére koncetráljak, és a jövőbeni döntéseimet alapozzam meg. Szoktam is mondani, ha most lennék fiatal, mennyi mindent másként csinálnék, de mindig hozzá is teszem, semmit nem bántam meg, nem ezen okból történne a másként döntés. Sőt, döntéseim többségét most is úgy hoznám meg. Persze ehhez meg kellett élni több tíz évet, meg kell tanulni, hogy vissza út még senkinek nem volt. Azt mondta valaki, hogy kétszer ugyan abba a folyóba nem lehet lépni. Ezt kell nagyon korán megtanulni. Ja és el is kell ezt fogadni.

Elnézést a bőbeszédűségért.

@látjátok feleim szümtükkel: Elnézést, ha nagyképűnek, kioktatónak tűntem; nem állt szándékomban megsérteni.
Sajnos, nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy "az emberrel együtt az elméje is öregszik, elfárad": 1946-os születésű vagyok (ezt valahogy kevésbé kellemetlen leírni, mint az éveim számát).
Olvastam, olvasok, könyvet, újságot, internetet. Régen sokat, ma kevesebbet. 30 éves koromban én is azt hittem, hogy mindent el kell olvasnom, sőt akkor talán még azt is hittem, hogy el is tudok minden arra érdemest elolvasni. Aztán az ember lassan megbékül a realitásokkal, a korlátokkal. Ma részint azért olvasok - pl. társadalomtudományi műveket, cikkeket -, hogy új dolgokat vagy összefüggéseket ismerjek meg. A szépirodalom viszont inkább élvezet, ahogy egy sokszor hallott Mozart-operára se mondja azt az ember, hogy már nem tud újat nyújtani. Az élvezet pedig lehet kaland is: egy újabb író és mű - ezúttal Doderer - megismerése.