Nyitott kérdés, szerintem, csak egy van: Putyin megelégszik-e a Krím megszállásával és valamilyen autonóm státusszal Oroszországhoz csatolásával, vagy viszi Kelet-Ukrajnát is, Harkovval, a Donyec-medencével. A helyi orosz - vagy orosz nyelvű - lakosságot nem lesz nehéz meggyőzni. Valószínűtlen, hogy az ukrán kormány és az ukrán hadsereg megkockáztatna egy komolyabb összecsapást Oroszországgal. A dolog csak Putyin szándékán múlik. A Krím már mindenképpen az övé - helyreütve a kicsit szeleburdi Hruscsov ballépését, aki egy mámoros pillanatában az ukrán területek 1654-es, Oroszországhoz való önkéntes (a lengyelekkel és a törökökkel szemben védelmet kereső) csatlakozásának 300. évfordulóján az Ukrán SZSZK-nak ajándékozta a Krím-félszigetet. Ennek akkor szinte semmi jelentősége nem volt, annyira "szövetségbe forrtak a szabad köztársaságok" - hogy a szovjet himnuszt idézzem. De azóta történt egy s más...
Putyin legfőbb célja, hogy helyreállítsa a hajdani orosz, illetve szovjet birodalom tekintélyét. Ez a tekintély sohasem a birodalom gazdasági teljesítményén nyugodott, bár a gazdasági tényezők - az utóbbi fél évszázadban az orosz olaj és gáz - persze fontos szerepet játszottak. A lényeg azonban az ország - földrajzi kiterjedéséből adódó - geostratégiai helyzete, katonai és politikai ereje, és ezekből fakadó befolyása környezetére és az egész világra. Sok ok vezetett ahhoz - a szovjet rendszer gazdasági megújulást lehetetlenné tevő rugalmatlanságától az afganisztáni kalandon át Gorbacsov kétségbeesett reformjáig és a bohóc Jelcinig -, hogy a 90-es évtizedre Oroszország súlya szinte lenullázódott. Illetve ez így nem igaz, hiszen félelmetes atomarzenálja - potenciális, inkább csak elméleti fenyegetésként - megmaradt; világos volt azonban, hogy ezt nem szándékozik használni. A 2000-ben hatalomra került Vlagyimir Vlagyimirovics célja a hanyatlás megállítása, majd a birodalmi súly és tekintély újjáépítése lett. Ezt szolgálta az elsősorban a szabad rablást jelentő "demokratikus anarchia" felszámolása, egy erős politikai-kormányzati centrumból irányított, lényegében tekintélyuralmi rendszer kiépítése. Ennek a rendszernek a stabilitását nemcsak a centralizált állami apparátus biztosítja, hanem a gazdaságnak a külfölddel fenntartott kapcsolatait kézben tartó, hatalmas monopóliumok, a gázipartól a bankrendszerig.
Külpolitikailag sok minden játszott közre abban, hogy az elmúlt évtizedben Oroszország ismét - ha nem is szuper-, de - nagyhatalom lett, a világpolitikai konfliktusokban Amerika (az egyetlen szuperhatalom) számára fontosabb, mint az EU, vagy bármely európai szövetséges. Miután a 80-as évtizedben a Szovjetunió végzetes vereséget szenvedett Afganisztánban, a 2000-es években ugyanott az USA bonyolódott megnyerhetetlen, lényegében kudarcot vallott katonai kalandba, de ennek logisztikai (politikailag pedig semlegesnek maradó) hátországaként szüksége volt Oroszországra - valamint a többé-kevésbé orosz befolyás alatt maradt közép-ázsiai ex-szovjet köztársaságokra. Az iszlám szélsőségesség világméretű előretörése pedig egyenesen szövetségessé tette Oroszországot. Amerika közel-keleti ballépései, az iraki kaland, s aztán az "arab tavasz" ösztönzése (amelynek révén megbízható, kiszámítható diktatúrákból széteső, polgárháborúba és menekültözönbe fulladó, államnak alig nevezhető valamik alakultak ki) felértékelte Oroszországnak a szovjet időkből származó befolyását az arab világban. De Moszkva kellett - az amerikai bombázók mellett - a balkáni konfliktusok rendezéséhez is. és akkor még nem beszéltünk a gázról, az Északi és Déli Áramlatról (és a Nabucco-terv kudarcáról). Ja, és arról, hogy közben Oroszország szép csendben rendezte kapcsolatait Kínával.
Nem csak Putyinnak, bármely stabil orosz vezetésnek - kimondva vagy kimondatlanul - természetes célja az orosz birodalom helyreállítása, hivatkozzon akár a Nagy Péter óta épített cári birodalomra vagy a "Nagy Honvédő Háborúban" győztes sztálini Szovjetunióra. Ennek persze sok módja és formája létezhet, nem kell feltétlenül formálisan újra egy államba egyesülniük az 1990-91-ben elszakadt területeknek. De Moszkva számára ez a folyamat csak egy irányba mutathat.
Ukrajna történelmi okok miatt (amelyről korábban írtam) sohasem volt egységes ország, nemzet - ország se, nemzet se volt. Önálló történelmi-kulturális karaktere lényegében csak az egykor a Habsburg-Monarchiához majd Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Ukrajnának van. Az ország a széthullás küszöbére jutott, és - minden hangzatos kijelentés ellenére - az EU (=Németország) kétszer is meggondolja majd, hogy túl sok pénzt feccöljön ebbe a reménytelen társaságba. Ha ad, legfeljebb annyit és azért, hogy ukrán menekültek milliói ne árasszák el Európát. Obamáék is nagyon el fogják ítélni Putyint, az orosz agressziót, tesznek majd néhány propagandisztikus lépést, Klicskót a Nemzetközi Bokszszövetség örökös díszelnökévé választják, de egyébként semmi.
A világban rendnek kell uralkodnia.
Utolsó kommentek