Folynak a március 15-ei ünnepségek – nem annyira az 1848-as forradalomra való emlékezés jegyében – ugyan, kit érdekel egy több mint másfél évszázados esemény, amikor már arra se emlékezünk, hogy mi történt 25 éve. Szóval mindaz, amit ma látunk, hallunk sokkal inkább a választási kampány része. Amúgy 1848 meg 1989-90 is a nemzeti egységről szólt – legalábbis egy hamis, vagy legyünk finomak: a megszépítő legenda szerint. Ma legalább nem hazudtak: az állami ünnepségek kezdetét jelentő Kossuth téri ceremónián, s aztán a Múzeum-kertben kizárólag a kormányzat képviselői voltak jelen – ellenzéki politikust, más parlamenti párt képviselőit nem sikerült fölfedeznem a tévéközvetítésben.

A Kossuth teret – a félkész Kossuth teret – Kövér László házelnök adta át. Nem lovagolnék azon, hogy az átépítés hatalmas munkája nem lett kész határidőre, annak idején maga az Országház se épült fel a tervezett millenniumi határidőre, sőt az ünnep jegyében folyt építkezések elhúzódása miatt magát a Millenniumot is el kellett tolni egy évvel – és így visszamenőleg a az ezer évvel korábbi honfoglalást is, ami így lett az addigi történelmi közmegegyezés szerinti 895 helyett 896. Az egyik dátum pont olyan pontos, mint a másik. De vissza a mába! Illetve dehogy a mába, hiszen a Kossuth tér átépítésének ideológiai vezérfonala a 44-es állapotok – mármint „képzőművészeti” állapotok helyreállítása volt. Kicsit konkrétabban: kidobni Károlyi szobrát, visszahozni helyette Tisza Istvánét, akiről persze nekem Ady egykorú – talán igazságtalanul kemény – szavai jutnak eszembe: "csóvás ember"; "vad geszti bolond"; "úrnak, magyarnak egyként rongy". A monumentális Tisza-szobornak egyelőre csak a nyomasztó posztamense látható. A Kossuth-tér igazán emblematikus emlékműve persze a Kossuth-szobor, illetve szoborcsoport. Az 1927-es emlékmű másolatából egyelőre csak a főalak készült el, de fotókról ismerhetjük az egészet. És persze emlékszünk a most kidobott 1952-esre. Ennek alapján nem hiszem, hogy ezt, a vereséget ábrázoló, letargikus, régi-új Kossuthot inkább lehet majd szeretni, mint a forradalmi népvezér Kossuthot. Itt visszaüt az Orbán-rezsim végig nem gondolt 1944-mániája, az újkori magyar történelem majd félévszázadát az emlékezetből is kitörülni akaró, bolsevik elvakultsága. és ha már a történelemnél tartunk: eltüntették az 1956-ra emlékeztető emlékművet, a „Forradalom lángját” is. Vajon a komcsi Nagy Imre meddig maradhat meg a szomszédban?

És még valami az új Kossuth-térről: 2006-ban a Fidesz kordonbontással is nyomatékosította, hogy a népnek joga van a „nemzet főteréhez”, a kormányzattal elégedetlen embereknek joguk van tüntetni az Országháznál. 2010-től fotókiállításra, meg más hasonlóan fontos rendezvényekre hivatkozva akadályoztak meg bármi ilyesmit. Mostantól vizesárok védi a teret. Amúgy szép, látványos díszítőelem.

Az ünnephez tartoznak a díjátadások. Átnézve a Kossuth-díjasok listáját, azt gondolom, korrekt, legfeljebb egyéni ízlés, szimpátia alapján lehetne a kitüntettek közt válogatni, de nem hiszem, hogy ne helyeselné bárki például Baráti Kristóf, Mácsai Pál, Snétberger Ferenc, Tímár Sándor vagy a Vujicsics együttes elismerését. Az új Széchenyi-díjas tudósokhoz kevésbé tudok hozzászólni, de Schmidt Mária kitüntetése – figyelemmel a most zajló vitákra – hááát, hm… legalábbis érdekes.