...avagy József Attila se a régi.

Úgy kezdődött, hogy április 6-án, éjféltájban - kommentálandó a választási eredményeket, a helyzetet, feltettem a blogomra József Attila Hazám című versét. Mert vannak az ember életében biztos pontok, fogódzók.

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,..

A MEK könyvtárból másoltam át, nem is olvastam el alaposan, minek, hiszen tudom: "Ezernyi fajta népbetegség..."; "a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében"; "Multunk mind össze van torlódva,/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ." stb., stb. 1937. 1937?

Másnap egy régi, figyelmes blogismerős, "Jeltelen" figyelmeztetett, hogy ő az iskolában úgy tanulta: "tapsikoltak a jázminok", ellenőrizte József Attila-kötetében is (Szépirodalmi, 1971), múlt idő. Megnéztem a saját két József Attilámat (1961-es és 1962-es Szépirodalmi kiadás), ott is múlt idő. Nyomban átjavítottam, elnézést kértem, és szidtam a MEK-et. Aztán - könyveire büszke, tudálékos filoszként - elővettem Szabolcsi Miklós monográfiáját (József Attila élete és kora): "tapsikolnak a jázminok", és nincs hozzá semmi megjegyzés. Ekkor felhívtam irodalomtörténész barátomat, aki előkapta a 2004-es kritikai kiadást: "tapsikolnak", és szövegváltozatként se fordul elő a múlt idő. Szerinte egyszer valaki elírta, és aztán kiadásról kiadásra úgy maradt a Szépirodalmi Kiadónál, a kritikai kiadás szerkesztője, Stoll Béla viszont az eredeti forrásokból dolgozott. A MEK pedig - Jeltelen velük beszélt - a kritikai kiadásból. A dolog azért nem hagyott nyugodni, és tegnap a könyvtárban (FSZEK) megnéztem a Szép Szó 1937. júniusi különszámaként megjelent Mi a magyar most? című kötet 1990-es hasonmás kiadását, ennek bevezető verse volt a Hazám: tapsikolnak. Jelzem: nyelvileg, logikailag így logikus.

*

Közben, teljesen véletlenül, új problémám támadt. Nem jutott eszembe, honnan van az "Idegünk rángó háló,
vergődik benn' a mult sikos hala" verssor. Erre van az internet, pillanatok alatt megvolt a Munkások. (Forrás most is a MEK.) Ahol döbbenet ért. Nem hiszem, hogy ma még tanítanák, én még tanultam, és belém égett az utolsó versszak:

De - elvtársaim! - ez az a munkásság,
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
A történelem futószallagára
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember vörös csillagát!

Mit nem látok? Vöröset. Az ismert záró verssorban (amely persze így szerepel az én J.A. összeseimben) a vörös helyett az "öntött" szó szerepel. Na persze, a rendszerváltás meghamisított József Attilája, gondoltam reflexből. De nem. Az 1984-es első kritikai kiadásban is így szerepelt már, és a lábjegyzet szerint 1952-től "többek emlékezetére" hivatkozva jött elő a "vörös csillagát" változat, és elképzelhető az is, hogy a 30-as években József Attila tudtával mondták így munkás szavalókórusok. Szabolcsi Miklósnál "öntött" a csillag, de kitér rá, hogy J. A. maga is többször átírta a vers szövegét (a "vörös csillagos" változat sehol nem fordul elő az ő kézírásával!), és teljesen elfogadható az "Ember vörös csillagát" változat is, különösen ha figyelembe vesszük az egész verset, illetve az ekkoriban írt más verseit (pl. Szocialisták).

Külön probléma, hogy első látásra elég értelmetlennek tűnik az "öntött csillag" kifejezés. De erre is találtam magyarázatot az irodalomtörténészeknél: a munkás által készített csillag kerül a gyár tetejére.

*

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.